Első pillantásra úgy tűnhet, nem sok minden történik, és tényleg nem – Lucy Barton kórházban van, és meglátogatja a régen látott anyja. De a felszín alatt… ott annyi minden lapul és fortyog a sötétségben, hogy egy kétszer ilyen hosszú könyvet is meg lehetne tölteni vele. A visszafogottan elmesélt, hétköznapi események mögött szinte üvölt a kimond(hat)atlan igazság, és bár Lucy nem tud/mer hangot adni neki, mégis láthatjuk, hogy amennyire lehet, feldolgozta a múltat. Az benne a legszebb, hogy milyen őszinte és mély a szeretet Lucy és az anyukája között,
Sokszor hangoztattam már, mennyire szeretem az olyan könyveket, amik az olvasóra bízzák, hogy összerakja a történetet és megdolgoztatják a képzeletet, a Nevem Lucy Barton pedig ennek a tökéletes példája.