Ebben az évben úgy érzem magam, mintha folyton karácsony lenne, mivel sorra jönnek a várva várt sorozatok folytatásai. Abigail Owen A hazug koronája című könyvét tavaly télen olvastam és nagyon megszerettem a szerző által életre hívott világot. Most pedig itt Az ellopott trón, hogy megtudjuk, miként folytatódik az ikerpár élete.
Az előző kötet végén elég húzós helyzet bontakozott ki, mikor is Merennek királynőként kell Eidolon oldalán helyt állnia. Tűzvonalban kell szerepet játszania, hiszen a lebukás túl nagy áldozatot követelne meg - aztán pedig kiderül, hogy a király sokkal többet tud, mint azt gondolták. A könyv nyitójelenetében éppen Meren kiszabadítása folyik, sikeresen, majd ezt követően megkezdődik a vesszőfutás nem kisebb cél érdekében, mint a gonosz férfi hatalmának eltörlése.
A regény központi karaktere most is Meren, aki egyre határozottabb alakot ölt. Eleinte csupán egy célszemély volt, akinek a sorsa már a születésekor elrendeltetett, s emiatt elnyomta a lelkében megszülető vágyakat, de miután Reven elrabolta, megengedte magának, hogy érezzen és önálló entitás legyen. Ebben a kötetben még inkább felszínre kerül a saját személyisége, még annak ellenére is, hogy most is a birodalom és a testvére sorsát helyezi önmaga elé. Rengeteg minden omlik a nyakába, nem is viseli elegánsan, de szerintem pont ettől volt jó és hiteles.
A szerelmi szál a folytatásos regényekben már megszokott irányba fordul: a szerelmespár az egymásra találást követően átlép a “nem lehetünk egymáséi” fázisba. Alapvetően ezt szükségszerű rossznak élem meg, de most legalább a szerző egy igencsak nyomós okot helyezett e mögé, mégpedig az, hogy Reven egyre instabilabbá válik. Ó, de még mennyire! Szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy ennyire mellékszerepbe lett kényszerítve, mert bőven tudott volna még érdekességet szolgálni az ő jelenléte. Azért voltak erősebb kontextusok, ahol teret engedett neki a szerző, főleg a közepén és a végén, de nekem ez nem elég, nem tudok vele betelni. Szóval a szerelmi szál hanyatlóban van, de a következő részben tuti megkapjuk majd azt a lángot, ami ebből hiányzott. A hamis szerelmi háromszög, ami Cain karaktere által képződik, viszont nem tudtam megfelelően kezelni.
A sztori ugyanolyan felépítéssel rendelkezik, mint az első rész: nem rohan fejvesztve, de mindig történik valami a lapokon. Én szeretem, hogy a szerző hagyott magának időt és helyet arra, hogy kifejtse a dolgokat úgy, hogy közben azért ezt nem viszi túlzásba. Nincsenek oldalakon átívelő felesleges leírások, de azért részletekbe menően leírja, milyen érzések és gondolatok uralkodnak Meren fejében és lelkében. Szerettem látni, ahogy fokozatosan ébred rá az összefüggésekre, s arra, hogy milyen útra kell lépnie. Emiatt nem lett elhamarkodott vagy épp kifejtetlen. Másnak lehet kissé túlhúzott, de én pont ezt csípem.
A végső jelenet hatásos és erőteljes, megfelelően épít a korábbi hétszáz oldalra. A szerző úgy vágta el a történetét, hogy mindenképp akarjam majd a folytatást, de egyelőre beérjem azzal, ahova eddig eljuttatott. Mint egy kiadós lakoma után, úgy teltem el ettől a sztoritól.
Számomra ez a sorozat még mindig hozza a szintet, így kíváncsian várom, mit fog magába foglalni a harmadik kötet.

Kívül-belül igényes megjelenés jellemi Julia Dippel legújabb történetét. A szép és részleteiben is pontos külső pedig egy izgalmas történetet foglal magába, amit, ha le kellett tennem, fizikai fájdalmat éreztem.
Julia Dippel világában újszerű lények jelennek meg a lapokon, akikkel még alig-alig vagy egyáltalán nem találkozhattunk más történetekben. A regény főhőse Sintha, aki félvér mivolta miatt a társadalom peremére szorul, ezért lényét elrejti a mindennapok során a túlélés reményében. Jól megy neki a rejtőzködés mindaddig, míg egy hóvihar össze nem zárja egy vegyes csoportba, ahol a királynő énekesétől egészen a halálhozó Vakárokig mindenki megtalálható. Az életben maradás reményéért olyan dolgokra kényszerül, amelyek korábban szöges ellentéttel álltak a normáival. Ez által pedig olyan összefüggésekkel szembesül, amelyek nem csak a köröttes térben kavarnak port, hanem az egész társadalomban, s legfőképp a lány lelkében.
Te jó ég, én ebbe a sztoriba fejjel előre belezuhantam! A kezdeti világfelépítés során még csak tartózkodó figyelemmel szemléltem az eseményeket, de a fogadóban tett látogatás közben fokozatosan átfordultam és a hangulatom az egekbe szökött. Bár maga környezet is különleges, valamint az életre hívott lények sokszínűsége, az én kedvtelésemre leginkább a szereplők tettek rá egy lapáttal. A köztük fellépő dinamika kialakulása igazi élmény volt, a csipkelődő megjegyzéseiken sokszor szélesen mosolyogtam. A sajátos tulajdonságaik mélyen meghatározták a személyiségüket, amelyek így folytonos összecsapásban voltak egymással. Véleményem szerint az, hogy Sin karaktere nem lett túldimenzionálva, nem lett túl magasra emelve, még inkább a sztorit erősítette. Kicsit sok volt már az utóbbi időben a hányattatott sorsú hősnő, akiről a végére kiderül, hogy csak miatta lélegzik mindenki. Sin ennél egyszerűbb, de nem kevésbé elhanyagolható. Arez számító mivolta pedig még inkább előrendítette a dolgok alakulását.
Különleges élmény volt, tele humorral és feszültséggel. Remélem, hamar érkezik a folytatás, mert ebből a sztoriból nekem még nem volt elég!

Tête-bêche, avagy fejtől farokig. Nem csalás, nem ámítás, ez egy irodalmi kategória. Olyan könyveket foglal magába, amik igazából két történetből állnak, fordítva összekötve, így a regényt két irányból kell olvasni. Külön-külön is értelmezhető a történet, de együtt adnak ki valami nagyot.
Gareth Rubin Homokóra című kötete volt az első olvasmányom ebből a kategóriából, de biztosan nem az utolsó. A könyv egyik felében az 1881-es évben Londonban járunk, míg a másik végén 1939-es Los Angeles bukkan fel a lapokon. Én úgy döntöttem, kronológiai sorrendben haladva ismerkedem meg a tartalommal. Utólag azt mondom, hogy ez volt a helyes döntés, mert bár mindkét történet önállóan olvasható és élvezhető, szerintem a belső tartalom miatt úgy tudja a maximális élvezeti faktort biztosítani.
A múltban bemutatkozik egy család, aki a kies területen fekvő Homokóra Házban él, amely “gonosz és ártalmas” a köznépi ítélet szerint. A hírneve alapjául megannyi megrázó események szolgál, melyek a jelenben is folytatódnak: Simeon megrázó családi titkokat fed fel, amelyek mindvégig borzongatják az olvasó képzeletét. Az utolsó szóig fenntartja a feszültséget.
A könyvet megfordítva, 58 évvel később bemutatkozik Ken, aki a kormányzó családjának életébe csöppen bele akaratlanul. A tragédiák sorozata itt is megjelenik, az útvonal hasonló a másik történethez, de ez semmit nem von le az értékéből, sőt, még inkább hozzáad. Az összefüggések nagy részét előre látva sem idejekorán kitalálható a végkifejlet. Letehetetlen, egy ültő helyben olvasós!
Mindkét oldalt élvezettel forgattam, nem is tudnám megmondani, melyik tetszett jobban, de az fix, hogy leginkább a kettő között fennálló kapcsolat volt, ami lenyűgözött, valamint az általános hangulat, amit magából árasztott. Hidegvérrel megalkotott, a realitás talaján mozgó krimi, amely nem hagy nyugodni mindaddig, míg a teljes képet nem látod.

Azért szeretem Mélissa da Costa könyveit forgatni, mert feledhetetlen élményekkel ruház fel az életnek nevezett utazásom során. Magvas gondolatokat ültet el a lelkemben, amelyek idővel teremni kezdenek. Az ég minden kékje sokkal több, mint egy egyszerű könyv. Egy csodás, vicces, naturális és egyben szívszorító olvasmány, amely rádöbbenti az olvasót, hogy mennyire fontos a tudatos jelenlét a mindennapok során. Napfénnyel a lelkemben olvastam a leírtakat, s annak melegét elevenítettem fel magamban akkor is, mikor a kék ég beborult. Hatalmas életigenlő regény, amelyben ott van a halál gondolatával való megbékélés nehézsége és az azt követő kiegyensúlyozott állapot. A regény végére már nem csupán két karakter történetét forgattam, hanem úgy éreztem, hogy a barátaimmá váltak. Fontossá lettek a számomra és nem tudok elég hálás lenni nekik azért, hogy velük tarthattam életük nagy kalandján.