Kívül-belül igényes megjelenés jellemi Julia Dippel legújabb történetét. A szép és részleteiben is pontos külső pedig egy izgalmas történetet foglal magába, amit, ha le kellett tennem, fizikai fájdalmat éreztem.
Julia Dippel világában újszerű lények jelennek meg a lapokon, akikkel még alig-alig vagy egyáltalán nem találkozhattunk más történetekben. A regény főhőse Sintha, aki félvér mivolta miatt a társadalom peremére szorul, ezért lényét elrejti a mindennapok során a túlélés reményében. Jól megy neki a rejtőzködés mindaddig, míg egy hóvihar össze nem zárja egy vegyes csoportba, ahol a királynő énekesétől egészen a halálhozó Vakárokig mindenki megtalálható. Az életben maradás reményéért olyan dolgokra kényszerül, amelyek korábban szöges ellentéttel álltak a normáival. Ez által pedig olyan összefüggésekkel szembesül, amelyek nem csak a köröttes térben kavarnak port, hanem az egész társadalomban, s legfőképp a lány lelkében.
Te jó ég, én ebbe a sztoriba fejjel előre belezuhantam! A kezdeti világfelépítés során még csak tartózkodó figyelemmel szemléltem az eseményeket, de a fogadóban tett látogatás közben fokozatosan átfordultam és a hangulatom az egekbe szökött. Bár maga környezet is különleges, valamint az életre hívott lények sokszínűsége, az én kedvtelésemre leginkább a szereplők tettek rá egy lapáttal. A köztük fellépő dinamika kialakulása igazi élmény volt, a csipkelődő megjegyzéseiken sokszor szélesen mosolyogtam. A sajátos tulajdonságaik mélyen meghatározták a személyiségüket, amelyek így folytonos összecsapásban voltak egymással. Véleményem szerint az, hogy Sin karaktere nem lett túldimenzionálva, nem lett túl magasra emelve, még inkább a sztorit erősítette. Kicsit sok volt már az utóbbi időben a hányattatott sorsú hősnő, akiről a végére kiderül, hogy csak miatta lélegzik mindenki. Sin ennél egyszerűbb, de nem kevésbé elhanyagolható. Arez számító mivolta pedig még inkább előrendítette a dolgok alakulását.
Különleges élmény volt, tele humorral és feszültséggel. Remélem, hamar érkezik a folytatás, mert ebből a sztoriból nekem még nem volt elég!

Tête-bêche, avagy fejtől farokig. Nem csalás, nem ámítás, ez egy irodalmi kategória. Olyan könyveket foglal magába, amik igazából két történetből állnak, fordítva összekötve, így a regényt két irányból kell olvasni. Külön-külön is értelmezhető a történet, de együtt adnak ki valami nagyot.
Gareth Rubin Homokóra című kötete volt az első olvasmányom ebből a kategóriából, de biztosan nem az utolsó. A könyv egyik felében az 1881-es évben Londonban járunk, míg a másik végén 1939-es Los Angeles bukkan fel a lapokon. Én úgy döntöttem, kronológiai sorrendben haladva ismerkedem meg a tartalommal. Utólag azt mondom, hogy ez volt a helyes döntés, mert bár mindkét történet önállóan olvasható és élvezhető, szerintem a belső tartalom miatt úgy tudja a maximális élvezeti faktort biztosítani.
A múltban bemutatkozik egy család, aki a kies területen fekvő Homokóra Házban él, amely “gonosz és ártalmas” a köznépi ítélet szerint. A hírneve alapjául megannyi megrázó események szolgál, melyek a jelenben is folytatódnak: Simeon megrázó családi titkokat fed fel, amelyek mindvégig borzongatják az olvasó képzeletét. Az utolsó szóig fenntartja a feszültséget.
A könyvet megfordítva, 58 évvel később bemutatkozik Ken, aki a kormányzó családjának életébe csöppen bele akaratlanul. A tragédiák sorozata itt is megjelenik, az útvonal hasonló a másik történethez, de ez semmit nem von le az értékéből, sőt, még inkább hozzáad. Az összefüggések nagy részét előre látva sem idejekorán kitalálható a végkifejlet. Letehetetlen, egy ültő helyben olvasós!
Mindkét oldalt élvezettel forgattam, nem is tudnám megmondani, melyik tetszett jobban, de az fix, hogy leginkább a kettő között fennálló kapcsolat volt, ami lenyűgözött, valamint az általános hangulat, amit magából árasztott. Hidegvérrel megalkotott, a realitás talaján mozgó krimi, amely nem hagy nyugodni mindaddig, míg a teljes képet nem látod.

Azért szeretem Mélissa da Costa könyveit forgatni, mert feledhetetlen élményekkel ruház fel az életnek nevezett utazásom során. Magvas gondolatokat ültet el a lelkemben, amelyek idővel teremni kezdenek. Az ég minden kékje sokkal több, mint egy egyszerű könyv. Egy csodás, vicces, naturális és egyben szívszorító olvasmány, amely rádöbbenti az olvasót, hogy mennyire fontos a tudatos jelenlét a mindennapok során. Napfénnyel a lelkemben olvastam a leírtakat, s annak melegét elevenítettem fel magamban akkor is, mikor a kék ég beborult. Hatalmas életigenlő regény, amelyben ott van a halál gondolatával való megbékélés nehézsége és az azt követő kiegyensúlyozott állapot. A regény végére már nem csupán két karakter történetét forgattam, hanem úgy éreztem, hogy a barátaimmá váltak. Fontossá lettek a számomra és nem tudok elég hálás lenni nekik azért, hogy velük tarthattam életük nagy kalandján.