Az eltűnt könyvesbolt egy mágikus realizmussal átszőtt történet, melynek középpontjában a könyvek szeretete áll. Emellett az önfelfedezés is nagy hangsúlyt kap benne. Maga a történet két idősíkon játszódik, egyfelől Opaline életét kísérhetjük figyelemmel, aki egy kényszerházasságból menekülve Dublinban nyit könyvesbolt, másfelől Martha és Henry életét mutatja be, akik egy elveszett könyvesbolt nyomába erednek.
Mind a két szál magában hordozza a szépségeit, hozzám mégis azok a részek állnak közelebb, amik a múltban játszódnak. Nagyon szeretem azokat a könyveket, amikben szerepet kap a mágikus realizmust, s igaz, hogy annyira nem hangsúlyos, mint azt sejteti, de így is szépen sikerült az írónőnek beleépítenie a cselekménybe.
Vannak Az eltűnt könyvesboltnak varázslatos elemei, de őszintén én több ilyen gyöngyszemet vártam ettől a történettől. Történelmi fikció duális idősíkkal, ami már az első percektől levesz a lábadról, és megmutatja, hogy a könyvek iránti szeretet időtálló és az évek múlásával sem kopik, sőt...
A cselekmény feszes tempót diktál, egyes helyeken azt érzed, hogy gyors a tempó, máshol meg azt, hogy pont jó az az ütem, amit az írónő diktál. Már az első fejezet után arra sarkal a kötet, hogy merülj el benne, és hagyd, hogy a külvilág csupán háttérzaj legyen. Bevallom nem gondoltam volna, hogy majd ennyire tetszeni fog a történet, illetve ennyire magamének fogom érezni, de a mágikus realizmus mindent megtett, hogy ez így legyen.
Mind Opaline, s mind Martha helyzete kétségbeejtő, én mégis drukkoltam nekik, hogy sikerüljön kilépniük a kényszer és a bántalmazó kapcsolatok köréből, és olyan életet élniük, amilyet mindig is érdemeltek volna.
Összességében egy jól felépített, ugyanakkor keserédes, de varázslatos utazásban lehetett részem, amely az élet szomorúságán és nehézségein túl reménnyel is kecsegtet. Ez volt az első alkalom, hogy Evie Woodstól olvastam, viszont nagyom úgy érzem, hogy fogunk mi még találkozni, mert a végén sikerült meggyőznie az írónőnek arról, hogy én bizony szeretem a történelmi fikciót egy kis mágikus realizmussal megspékelve.
Ha szereted a könyveket, illetve a könyvesboltokat, és szeretnéd, hogy magával ragadjon a varázslat, a szerelem és az önfelfedezés érzése, akkor ne habozz elolvasni Az eltűnt könyvesboltot.

Az Elveszett szavak szótára egy jól megírt, érzelmekkel teli történelmi regény, aminek a középpontjában a szavak ereje áll. Emellett a nők helyzetére is fókuszál, illetve a nők láthatatlanságára az 1900-as években. Elég sok mindent érint az írónő ebben az 500 oldalban, viszont Esme az, akin a fő hangsúly van.
A regény Esme Nicol történetét meséli el, aki az Oxford English Dictionary készítése közben fedezi fel, hogy bizonyos szavak – különösen a nőkhöz és az alsóbb társadalmi rétegekhez kapcsolódó kifejezések – kimaradnak a hivatalos szótárból.
A könyv egyik erőssége, hogy részletgazdagon és hitelesen ábrázolja a történelmi hátteret, emellett a karaktereit is gondosan dolgozta ki, és már az első fejezetek alatt érződik az írónő szeretete, és mély tisztelete a szavak és az angol nyelv iránt.
Pip Williams érzékenyen ábrázolja a nők és a munkásosztály helyzetét egy olyan korban, ami tele volt küzdelmekkel és nehézségekkel. Az Elveszett szavak szótára egy feminista regény, de nem is tagadja, hogy az. Esme jelenléte és az írónő érzékenysége a téma iránt elég hamar rámutat erre, viszont én csak csodálni tudom amiatt, hogy mindezt egy ilyen befogadható közegben teszi. Habár nem vagyok nagy történelmi fikció rajongó, mégis azt tudom mondani, hogy nyugodtan kezdjetek bele, mert megbánni nem fogjátok.
A regény feminista volta habár erőteljes felhangot kap, mégis finoman, beágyazva a történetbe mutatja meg igazán magát, és ez az, ami még hatásosabbá teszi az üzenetét.
Maga a történet lassan bontakozik ki, viszont van egyfajta lírai felütése, ami miatt a műfaj szerelmesei imádni fogják. Ha érdekel a nyelvészet, az irodalom hatása a társadalomra, a szavak jelentősége, és a nők helyzete a történelemben, akkor ne hagyd ki Pip Williams Elveszett szavak szótára c. kötetét!

A sorozat 5. része is egy igazi tégla, viszont olyan gördülékenyen a sztori, és olyan gyorsan lehet vele haladni, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy egy igazi monstrum. Ahogy eddig, úgy most is azt érzem, hogy nem érdekel mi fog történni, én akkor is olvasni fogom ezeket a könyveket, mert nagyon megszerettem őket, és kikapcsolnak. Olyan érzés, mintha újra és újra beleszeretnék Grace és Hudson párosába, a szerelmükne és abba a világba, amiben játszódik.
A Kísértés minden volt, amit reméltem tőle és még annál is több. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy még jobban megértsük Grace és Hudson szerelmét kellett ez a rész. Végre azt érzem (kisebb bánatomra), hogy már majdnem teljesen sikerült elfelejteni Jaxsont, amiért kicsit vérzik a szívem, de az az igazság, hogy nem tudok betelni a sassy Hudsonnal. Kellett, hogy ennyire szeszélyes és szarkasztikus legyen, mert ilyen az igazi HUDSON VEGA, akit ismerünk, és akit szeretünk. 🤌🤌
Ahogy haladtunk előre a történetben úgy a cselekmény, a világ és a karakterek is fejlődnek. Csodálatos volt látni, hogy végre ebben a részben beérik mindennek a gyümölcse, és megmutatta az írónő, hogy miért is okoz függőséget ez a sorozat, mert ne legyenek kétségeid afelől, hogy ha egyszer elkezded, akkor nem fogod és nem is akarod majd lerakni.
Úgy kellett nekem ez a rész, mint éhezőnek a kenyér. Kellett, hogy megtudjam mi történet Hudson és Grace között azokban a bizonyos hónapokban, és igen, baromi jól állt a Kísértésnek a váltott szemszög. Élek-halok a párosukért, és képtelen vagyok betelni velük, de még mindig a világ az, ami igazán nekem íródott, és ami teljesen levett a lábamról.
Egy kislany lelkesedésével kezdtem bele, és a végére úgy érzem beérett a gyümölcse. A harcok, a kalandok tömkelege és a romantikus részek is szépen kiegészítik egymást, és a kötet vége reménnyel tölt el, hogy talán lehet happy end a vége.

Natalia Sherba Fenissa és az Álmos Ház után nagyon kíváncsi voltam Az Órakulcsra is, ami az Óramágusok sorozat első része. Kicsit döcögősen indult a kapcsolatom a sorozattal, de remélem, hogy mire eljutok a többi részig addig én is érezni fogom azt az izgalmat, amit ennek a portál fantasy-nek az olvasása jelent.
Alapvetően egy olyan ifjúsági fantasy-ról van szó, amit sokan a Harry Potter sorozathoz hasonlítanak, és már emiatt is felkeltette a figyelmemet, hiszen az említett sorozatot nagyon szeretem. Az Órakulcsban kaptam egy jó nagy adag kalandot, időutazást, világok közötti párhuzamot, és egy érdekes főszereplőt. A mágiarendszer valami egészen különleges, és biztos, hogy hasonlóval még nem találkoztál.
Az Órakulcs egy olyan kötet, amihez idő kell, ami a jó időben kell, hogy megtaláljon, és ami tényleg nagyon YA, de nem baj, mert ha szereted az ilyen jellegű olvasmányokat, és odáig vagy a komplex világfelépítésért, akkor a kötetnek nyert ügye lesz nálad.
Natalia Sherba egy különleges mesélő, akinek a könyvei nem hasonlíthatóak semmilyen általam olvasott regényhez sem. Az Órakulcs különleges, és csak arra vár, hogy betedd a lábad a világába!!

Ez az első Natalia Sherba regényem, viszont már most tudom, hogy nem az utolsó, hiszen igazán különleges az, ahogy az írónő ír. Nemcsak a cselekmény és Fenissa érdekesek, hanem a megálmodott világ is. Tele van varázslattal, álmokkal és a valóság és az álom keveredésével.
Olyan volt olvasni a Fenissa és az Álmos Házat, mintha én is álmodtam volna, és belecsöppentem ebbe a barátsággal teli, bájos, mágikus, varázslatos történetbe, ahol titkok és fantomok vártak minden oldalon. Jó volt elmerülni benne, és átélni Fenie kalandjait, mindazt, amit az álmoknak köszönhetően átélt, és az az álomvilág, ahol ő éli az életét igazán különleges és kalandos.

Azt hiszem megvan az új kedvenc történelmi cozy mystery sorozatom!! Még mielőtt elkezdtem volna éreztem, hogy szeretni fogom ezt a könyvet, mert megvan benne minden, amit kedvelek egy jó kis 19. századi nyomozós regényben.
Az meg, hogy Angliában játszódik, és valami eszméletlenül furfangos a főszereplő lány már csak hab a tortán. Ahogy elkezdtem az Arcátlan kíváncsiságot és mire felfogtam, hogy mit is olvasok már javában a történet sűrűjében jártam, és imádtam ezért
Egy igazán humoros és szerethető regényt kaptam, amiben volt egy kis nyomozás, egy váratlan haláleset, titkok, egy herceg aki sokkal több a címénél, és egy lány, aki még sok meglepetést fog okozni.
Maga a hangulat végig titokzatos, és megadja a löketet ahhoz, hogy ne akarjuk letenni Lynn Messina könyvét. Voltak elvárásaim a kötettel kapcsolatban, ugyanakkor szerintem sokkal jobb, mint amire számítottam.
Annyira olvastatja magát, annyira kedves és őszinte, annyira különc mégis szerethető, és nincs egy olyan pontja sem a történetnek, ahol ne éreztem volna azt, hogy ez bizony a későbbiekben még tuti fontos lesz.
Beatrice egy kicsit ilyen minden lében kanál karakter, aki olyanba is beleüti az orrát, amibe nem kéne, ugyanakkor túlságosan kíváncsi ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgokat. Miatta és a herceggel folytatott "csatározásai" miatt képtelen voltam letenni a kötetet, és mindent tudni akartam.
Úgy gondolom, hogy sorozatkezdésnek nagyon jó volt, és csak remélni tudom, hogy a többi kötet is legalább ennyire humoros és szórakoztató lesz. A régens kor közel áll a szívemhez, a történelmi krimik is, viszont ha ehhez társul egy jó kis cozy hangulat, akkor engem teljesen le lehet venni a lábamról.
Igaz, hogy magáért a komolyabb krimikért annyira nem rajongok, viszont ha van legalább egy kis egyediség, frappáns párbeszédek vagy éppen furfangos megoldások benne, akkor nagy eséllyel kedvenc lesz, csak úgy mint ez a kötet.

Az egyik legnagyobb előnye, illetve egyben hátránya ezeknek a könyveknek, hogy baromi rövidek. Elkezded és olyan gyorsan kipörögnek az oldalak, hogy legszívesebben már az utolsó sorok után nyúlnál a folytatásért, és újra belevetnéd magad ebbe a világba, amiben Kesgrave hercege és Bea úton-útfélen egymásba, na meg gyilkosságokba botlanak.
Beát csak úgy vonzza a baj, legyen az egy egyszerű séta vagy egy komolyabb tett, az biztos, hogy mindig megtalálja őt a bonyodalom, és addig nincs nyugta, amíg a végére nem jár az adott ügynek.
A lelkemnek nagyon kellett ez a kötet, és örülök, hogy sikerült az írónőnek megtartania azt a hangulatot, és azt a természetességet, amit már az első részben is tapasztalhattunk.
S habár a kötet felépítése hasonló az Arcátlan kíváncsisághoz, miszerint az elején belebotlunk, szó szerint az áldozatba, majd nyomozunk és aztán jön a gyilkos kiléte, mégsem volt unalmas, sőt... Bea csak úgy halmozza a bajt, és mellette egyszerűen nem lehet unatkozni.
Lehet, hogy a társadalom szemében vénkisasszony, de az enyémben egy igazán talpraesett, furfangos és tanulékony női karakter, aki megmutatja, hogy a régenskorban is lehet ésszel boldogulni, nem kell ahhoz feltétlen különlegesnek lenni, hogy teljes és kihívásokkal teli életet lehessen élni.
Bea megmutatja, hogy van élet és jövő a férj találáson is túl, és kétség kívül az egyik legszórakoztatóbb női karakter, akit ismerek. Igaz, hogy nagyon rövid a kötet, mégis sikerült megmutatnia magát, és hihetetlen, hogy alig pár fejezetben a végére is jártunk az ügynek, még sem éreztem azt, hogy valami hiányozna belőle.
Az írónő olyan könnyedén, olyan természetesen vetette lapra a cselekményt, hogy nem egyszer azt éreztem, hogy bizony én is ott vagyok Bea mellett, és együtt nyomozunk, együtt jövünk rá az összefüggésekre, és együtt törünk borsot Kesgrave orra alá.

Ha olvasnál egy olyan könyvet, amiben megjelennek szörnyek, az öngyilkosság kérdésköre, mitológia, szenvedés, sínylődés és a Purgatória legmélyebb bugyra is, akkor ne hagyd ki Luca Tarenzi trilógiájának első részét, A Mélységet.
Mivel dark fantasy ezért nem ajánlanám mindenkinek, már csak a sötét világkép miatt sem, de ha elmúltál 18, akkor nyugodtan vesd bele magad, ha érdekel milyen is lehet egy Isteni színjáték feldolgozás, és egy sátánista szerző, hogyan is tudja átadni az érzéseket, a hangulatot és magát a klasszikus művet is ebben a fantasztikus és igencsak lebilincselő regényben.
A történet alapja Dante Poklát veszi alapul, és ide adaptálja a lelkek sínylődését, a büntetéseket, és a karakterek többségét is. Nagyon nagy meglepetést okozott nekem A Mélység, de a jó féléből, mert igazán zseniális lett, és alig várom, hogy olvashassak még Luca Tarenzi tollából. Nemcsak a cselekmény győzött meg, hanem a karakterek is, és az is, ahogy a szerző átadta a mélyebb és komolyabb kérdések körét is.

Lucian Rollins... I swear you're gonna be the death of me!! A trilógia talán egyik legjobban várt kötete. Már az első részekben is nagyon érdekelt Lucian, és az Amit magunk mögött hagyunk megadott mindent, amit vártam tőle. Letörte Lucifer szarvát, a földbe döngölte egy kicsit, és megmutatta, hogy nem élheti úgy tovább a mogorva és morcos életét, ahogy eddig. Nagyon hosszú menet volt, viszont minden másodpercet megért.
Lucian és Sloane párosa minden, amit szeretek: enemies to lovers, second chance (na jó, inkább harmadik esély), grumpy x sunshine, suit daddy (haha, öltönyös apuci), hate to love és kisvárosi romantika. Nincs egy olyan eleme, amit ne imádnék. Már a legelső nézeteltérésnél alig vártam, hogy végre a kezembe vehessem a történetüket. Lucy Score mindegy mit ír, én tuti, hogy szeretni fogom, és ez most sincs másképp.
Lucian és Sloane lassú és szenvedős tánca már a legeslegelején levett a lábamról, és imádtam, egyszerűen imádtam az egész kötetet, a hangulatot, Lucifert és Sloane dilis macskáját is. A történet maga baromi hosszú, talán a trilógia leghosszabb része, mégsem éreztem azt, hogy túl sok lenne, hiszen kellett Lucynak és Sloane-nak az, hogy legyen terük kibontakozni, és úgy igazán megmutathassák magukat.
Sloane-nal szerintem minden könyvmoly csajszi együtt tud érezni, könnyen tud azonosulni vele, hiszen Sloane egy igazi könyvmoly, aki csak úgy falja a könyveket, könyvtáros, és keresi a saját romantikus történetét, azt a férfit, aki majd a férje és a gyermekei apja lehet.
Ez hol érdekes, hol vicces, hol pedig gázos sztorikat szült, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Míg a kötet eleje tele van ellenségeskedéssel, és a másiknak keresztbe tevéssel, addig a kötet többi része egy játék. Egy olyan játék, aminek magas a tétje, és amihez minden változó elemet ismernünk kell.

Na jó, ez mi volt? És hol a folytatás? Nagyon jókat hallottam már erről a sorozatról, néhány éve el is kezdtem olvasni az első részt, tetszett, viszont volt bennem egy félsz is, hogy mi lesz akkor, ha nem jön át a hype? De szerencsére faltam minden sorát és imádtam ebben a természetfeletti lényekkel hemzsegő Roxfortban lenni. Nagyon szemetek a karaktereket, megy rendesen a bullying, az iskolai zaklatások, nagyon elborult sorozat, viszont én imádtam. Olyan jókat nevettem közben, és tűkön ülve várom a folytatást!!
A történet egy ikerpárról szól, Toryról és Darcyról, és már az elején sikerült kiválasztanom a kedvencemet, aki nem lett más, mint Darcy. A köteten érezhető, hogy ez még csak az első rész, viszont ez nem von le abból a hangulatból, amit áraszt magából. Az biztos, hogy nem egy százas történettel van dolgunk, mert ami hülyeség és brutalitás előfordulhatott benne az elő is fordult, de közben meg olyan érdekes is volt, hogy nem akartam letenni. Már a kötet eleje sem indul zökkenőmentesen, a többi része meg egy igazi hullámvasút. Szó szerint be lettek dobva a lányok az oroszlánok közé, és azt várjuk, hogy mikor esik valami bajuk, hogy mikor támadnak a fenevadak, és mikor jön el az a pillanat, hogy elpattan valaki agya, és olyan tesz, amit nem lehet helyrehozni. Ebben a világban a tanárok sem a kedvességükről híresek, főleg nem Orion, viszont nagyon érdekel, hogy hova fog kifutni a kapcsolata Darcyval, ha egyáltalán beszélhetünk kapcsolatról kettejük között. Persze ott van Seth is, aki szintén érdekel, és amennyire elrugaszkodott ez az első rész, annyira okozott függőséget is, mert legszívesebben hajnalig olvasnám a következő részt!! Persze látom a hibáit, de a Zodiákus Akadémia az a sorozat, amit a hibái ellenére is szeretsz. Amit ha egyszer elkezdesz, akkor az hét szentség, hogy beférkőzik a bőröd alá, és alig várod, hogy újra belevethesd magad a kalandba. Nemcsak Darcy és Tory szenvednek meg a kötet alatt, hanem te is, de te amiatt, hogy még nincs melletted bekészítve a második rész!
A két írónő már a legelején bedob minket a mélyvízbe, és végig fuldoklunk a cselekmény olvasása közben. Nem dobna mentőövet, ó, nem. Ahol csak tud ott még rátesz egy lapáttal, és ha feljönnél levegőért, simán visszanyomna a víz alá, méghozzá nevetve. Nagyon gonosz a kötet, mégsem tudom azt mondani, hogy rossz élmény lett volna az olvasása, és ha már az első rész ilyen, akkor vajon milyen lehet a többi? Azt hiszem rendesen fel kell kötni azt a bizonyos nadrágot.

Lucy Score a kisvárosi románcok királynője, és a Bootleg Spings sorozat első része, a Whiskey kísérővel tarolt nálam. Hozta a megszokott Lucy Score stílust azzal a kivétellel, hogy jóval rövidebb a kötet terjedelme, mint az eddigi féltéglák, amiket szerencsém volt olvasni tőle. Claire Kingsley társszerzősége nagyon jót tett a történetnek, és alig várom, hogy a többiek kötetét is a kezembe vehessem.
Nagyon bejött ez az újabb Lucy Score kötet, ami eredetileg 2018-ban jelent meg. Látszik rajta egy bizonyos szintig, hogy valamivel korábbi írásról van szó, ugyanakkor ugyanúgy megvolt az a varázs, amit eddig átéltem a kisvárosi románcaiban. Claire Kingsley nagyon szépen kiegészítette Score stílusát, és egy igazán humoros, erotikus és különleges kötetet kaptam. Nemcsak a karakterei egyéniségek, hanem az egész város, Bootleg Springs és a város lakói. Scarlett családja megérne egy misét, de nem tudtam nem szeretni a testvéreit. Miattuk és Scarlett forrófejűsége miatt többször nevettem, és éreztem azt, hogy egy igazán humoros kötetet kaptam. Scarlett úgy pörgött végig, mint egy Duracell nyuszi, aki soha nem fárad el, és őszintén ki olvasott már olyan női karakterről, akinek az a munkája, hogy a házak körüli szereléseket és javításokat elvégezze? Csak úgy pörgött végig a cselekmény alatt, és azt éreztem, hogy mellette sosincs megállás, és ezerrel pörgünk. Hiába viselkedett néhány helyen iszonyat gyerekesen, nekem mégis nagy kedvencem lett a szókimondó, egyszerű és nyers stílusával. Nem mindennapi hősnő, főleg nem kisvárosi románcokban. Egy sziporkázó hurrikán, ami az első adandó alkalommal lecsap rád. Lecsap, és addig nem ereszt, amíg végérvényesen meg nem szerzett magának. Ez Scarlett; egy ciklon, aminek ha az útjába kerülsz nem maradsz talpon, és szó szerint ledönt a lábadon az energiájával.

Mondtam már, hogy én mennyire imádom ezt a sorozatot? Nagyon megszerettem a világot, Hudson és Grace karakterét, na meg a Katmere Akadémiát. Olyan, mintha hazatérnék, és legszívesebben el sem mennék innen. Tracy Wolff nagyon is nekem ír, és közel a harminchoz sem érzem azt, hogy kinőttem volna ebből a világból.
A Sóvárgás egy nagyon jól megírt paranormális romantasy sorozat, az Uralkodás pedig méltó lezárása ezeknek a könyveknek, és amíg egyik szemem sír, hogy vége, addig a másik örül, hogy részese lehettem, és a karakterekkel élhettem át a történetet. Nagyon sokat adtak nekem ezek a könyvek, és nem akarom elhinni, hogy ennyi volt. Tracy Wolff egy csodálatos szerző, akit úgy érzem, hogy itthon nem becsülünk meg úgy igazán.
Jobb lezárást nem is kérhettem volna, és még mindig odáig vagyok a humoros párbeszédekért, a könnyed stílusért és a cselekmény szerteágazóságáért. Látszólag csak egy paranormális sorozat, de sokkal több van benne, mint az elsőre gondolná az ember.
Traumákról, élettapasztalatokról, szeretetről és elfogadásról szól. Arról, hogy bizonyos dolgokat nem kezel mindenki ugyanúgy, és ez teljesen rendben van, hiszen nem vagyunk egyformák, és máshogy állunk bizonyos kérdésekhez.
Hosszú az Uralkodás, sok minden történik benne, mégsem tudom azt mondani, hogy nem fognak hiányozni a karakterek, és még mindig nem értem, hogy tudta ezt a sok történést 640 oldalba belesűríteni az írónő. A sorozat egyik, ha nem legizgalmasabb része, ami tele van érzelmekkel, könnyekkel és meghatározó pillanatokkal.
A Sóvárgás egy olyan útra invitált, ami nem maradt meg a Katmere Akadémia falain belül, csak úgy szárnyalt és ennek az utazásnak a vége az Uralkodás. Nem álltam készen olvasás közben a búcsútól, de most sem érzem azt, hogy készen állok ra. Hiányzni fog Hudson, Grace és a többiek is. Valamennyi karaktert megszerettem, és nehéz, nagyon nehéz a búcsú.
Ha egy olyan sorozatot olvasnál, ami tele van paranormális lényekkel, akkor ne hagyd ki Tracy Wolff Sóvárgás sorozatát!!

Szeánszok? Médiumok? Szellemidézés? Lelkek átsegítése a Fátyol túloldalára? Elmegyógyintézet? Egy társulat, aki olyanokat foglalkoztat, akik érzékenyebbek az átlagnál a spirituális világra, illetve kapcsolatba tudnak lépni a még át nem kelt lelkekkel?
Ez bizony mind megvan az Edie és Violet Bond második halálában. Őszintén számomra ez a regény egy hatalmas meglepetés. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de nagyon bejött ez a sötétebb, borzongatóbb hangulat, és az a köd, ami a szememre ereszkedett, amíg olvastam.
Az Edie és Violet Bond második halála c. kötetben egy olyan természetfeletti regényt kaptam, ami tele van izgalmas pillanatokkal, egy cseppnyi veszéllyel, és hátborzongató, helyenként nagyon para jelenetekkel és eseményekkel. Akik szeretik a szellemes, lelkekről szóló történeteket azoknak igazi telitalálat lesz Amanda Glaze regénye.
A meglepetés erejével engem sikeresen meggyőzött, és már ott egyértelmű volt számomra, hogy szeretni fogom, miután elolvastam az első fejezetet, mert már az tele van vibrálással és földöntúli energiákkal. A történet egy ikerpárról szól, akik kicsit sem hétköznapiak. Kapcsolatot tudnak létrehozni a szellemvilággal, ugyanakkor a múlt eseményei miatt menekülniük kell, és ez a veszélyfaktor csak még jobban felcsigázott.
A kötet hangulata baljós, tele van árnyakkal, ismeretlen tényezőkkel, szellemekkel és rejtéllyel. Edie szépen lassan, ahogy haladunk előre mindenre választ kap, megtudja, hogy mi is történt igazából a múltban az anyukájával, és azt is, hogy mi vezette el őket oda, ahol épp a kötet kezdésekor voltak. Érdekes volt látni, ahogy egyre jobban megnyílt előttünk, és már amikor bekerült a képbe Laws tudtam, hogy rá is érdemes lesz odafigyelni.
Tökéletes olvasmány a spooky seasonre, illetve ha szeretted Sarah Penner A Londoni Szeánsz Társaságot, akkor az Edie és Violet Bond második halála is tetszeni fog.