Na jó, ez mi volt? És hol a folytatás? Nagyon jókat hallottam már erről a sorozatról, néhány éve el is kezdtem olvasni az első részt, tetszett, viszont volt bennem egy félsz is, hogy mi lesz akkor, ha nem jön át a hype? De szerencsére faltam minden sorát és imádtam ebben a természetfeletti lényekkel hemzsegő Roxfortban lenni. Nagyon szemetek a karaktereket, megy rendesen a bullying, az iskolai zaklatások, nagyon elborult sorozat, viszont én imádtam. Olyan jókat nevettem közben, és tűkön ülve várom a folytatást!!
A történet egy ikerpárról szól, Toryról és Darcyról, és már az elején sikerült kiválasztanom a kedvencemet, aki nem lett más, mint Darcy. A köteten érezhető, hogy ez még csak az első rész, viszont ez nem von le abból a hangulatból, amit áraszt magából. Az biztos, hogy nem egy százas történettel van dolgunk, mert ami hülyeség és brutalitás előfordulhatott benne az elő is fordult, de közben meg olyan érdekes is volt, hogy nem akartam letenni. Már a kötet eleje sem indul zökkenőmentesen, a többi része meg egy igazi hullámvasút. Szó szerint be lettek dobva a lányok az oroszlánok közé, és azt várjuk, hogy mikor esik valami bajuk, hogy mikor támadnak a fenevadak, és mikor jön el az a pillanat, hogy elpattan valaki agya, és olyan tesz, amit nem lehet helyrehozni. Ebben a világban a tanárok sem a kedvességükről híresek, főleg nem Orion, viszont nagyon érdekel, hogy hova fog kifutni a kapcsolata Darcyval, ha egyáltalán beszélhetünk kapcsolatról kettejük között. Persze ott van Seth is, aki szintén érdekel, és amennyire elrugaszkodott ez az első rész, annyira okozott függőséget is, mert legszívesebben hajnalig olvasnám a következő részt!! Persze látom a hibáit, de a Zodiákus Akadémia az a sorozat, amit a hibái ellenére is szeretsz. Amit ha egyszer elkezdesz, akkor az hét szentség, hogy beférkőzik a bőröd alá, és alig várod, hogy újra belevethesd magad a kalandba. Nemcsak Darcy és Tory szenvednek meg a kötet alatt, hanem te is, de te amiatt, hogy még nincs melletted bekészítve a második rész!
A két írónő már a legelején bedob minket a mélyvízbe, és végig fuldoklunk a cselekmény olvasása közben. Nem dobna mentőövet, ó, nem. Ahol csak tud ott még rátesz egy lapáttal, és ha feljönnél levegőért, simán visszanyomna a víz alá, méghozzá nevetve. Nagyon gonosz a kötet, mégsem tudom azt mondani, hogy rossz élmény lett volna az olvasása, és ha már az első rész ilyen, akkor vajon milyen lehet a többi? Azt hiszem rendesen fel kell kötni azt a bizonyos nadrágot.

Lucy Score a kisvárosi románcok királynője, és a Bootleg Spings sorozat első része, a Whiskey kísérővel tarolt nálam. Hozta a megszokott Lucy Score stílust azzal a kivétellel, hogy jóval rövidebb a kötet terjedelme, mint az eddigi féltéglák, amiket szerencsém volt olvasni tőle. Claire Kingsley társszerzősége nagyon jót tett a történetnek, és alig várom, hogy a többiek kötetét is a kezembe vehessem.
Nagyon bejött ez az újabb Lucy Score kötet, ami eredetileg 2018-ban jelent meg. Látszik rajta egy bizonyos szintig, hogy valamivel korábbi írásról van szó, ugyanakkor ugyanúgy megvolt az a varázs, amit eddig átéltem a kisvárosi románcaiban. Claire Kingsley nagyon szépen kiegészítette Score stílusát, és egy igazán humoros, erotikus és különleges kötetet kaptam. Nemcsak a karakterei egyéniségek, hanem az egész város, Bootleg Springs és a város lakói. Scarlett családja megérne egy misét, de nem tudtam nem szeretni a testvéreit. Miattuk és Scarlett forrófejűsége miatt többször nevettem, és éreztem azt, hogy egy igazán humoros kötetet kaptam. Scarlett úgy pörgött végig, mint egy Duracell nyuszi, aki soha nem fárad el, és őszintén ki olvasott már olyan női karakterről, akinek az a munkája, hogy a házak körüli szereléseket és javításokat elvégezze? Csak úgy pörgött végig a cselekmény alatt, és azt éreztem, hogy mellette sosincs megállás, és ezerrel pörgünk. Hiába viselkedett néhány helyen iszonyat gyerekesen, nekem mégis nagy kedvencem lett a szókimondó, egyszerű és nyers stílusával. Nem mindennapi hősnő, főleg nem kisvárosi románcokban. Egy sziporkázó hurrikán, ami az első adandó alkalommal lecsap rád. Lecsap, és addig nem ereszt, amíg végérvényesen meg nem szerzett magának. Ez Scarlett; egy ciklon, aminek ha az útjába kerülsz nem maradsz talpon, és szó szerint ledönt a lábadon az energiájával.

Mondtam már, hogy én mennyire imádom ezt a sorozatot? Nagyon megszerettem a világot, Hudson és Grace karakterét, na meg a Katmere Akadémiát. Olyan, mintha hazatérnék, és legszívesebben el sem mennék innen. Tracy Wolff nagyon is nekem ír, és közel a harminchoz sem érzem azt, hogy kinőttem volna ebből a világból.
A Sóvárgás egy nagyon jól megírt paranormális romantasy sorozat, az Uralkodás pedig méltó lezárása ezeknek a könyveknek, és amíg egyik szemem sír, hogy vége, addig a másik örül, hogy részese lehettem, és a karakterekkel élhettem át a történetet. Nagyon sokat adtak nekem ezek a könyvek, és nem akarom elhinni, hogy ennyi volt. Tracy Wolff egy csodálatos szerző, akit úgy érzem, hogy itthon nem becsülünk meg úgy igazán.
Jobb lezárást nem is kérhettem volna, és még mindig odáig vagyok a humoros párbeszédekért, a könnyed stílusért és a cselekmény szerteágazóságáért. Látszólag csak egy paranormális sorozat, de sokkal több van benne, mint az elsőre gondolná az ember.
Traumákról, élettapasztalatokról, szeretetről és elfogadásról szól. Arról, hogy bizonyos dolgokat nem kezel mindenki ugyanúgy, és ez teljesen rendben van, hiszen nem vagyunk egyformák, és máshogy állunk bizonyos kérdésekhez.
Hosszú az Uralkodás, sok minden történik benne, mégsem tudom azt mondani, hogy nem fognak hiányozni a karakterek, és még mindig nem értem, hogy tudta ezt a sok történést 640 oldalba belesűríteni az írónő. A sorozat egyik, ha nem legizgalmasabb része, ami tele van érzelmekkel, könnyekkel és meghatározó pillanatokkal.
A Sóvárgás egy olyan útra invitált, ami nem maradt meg a Katmere Akadémia falain belül, csak úgy szárnyalt és ennek az utazásnak a vége az Uralkodás. Nem álltam készen olvasás közben a búcsútól, de most sem érzem azt, hogy készen állok ra. Hiányzni fog Hudson, Grace és a többiek is. Valamennyi karaktert megszerettem, és nehéz, nagyon nehéz a búcsú.
Ha egy olyan sorozatot olvasnál, ami tele van paranormális lényekkel, akkor ne hagyd ki Tracy Wolff Sóvárgás sorozatát!!

Szeánszok? Médiumok? Szellemidézés? Lelkek átsegítése a Fátyol túloldalára? Elmegyógyintézet? Egy társulat, aki olyanokat foglalkoztat, akik érzékenyebbek az átlagnál a spirituális világra, illetve kapcsolatba tudnak lépni a még át nem kelt lelkekkel?
Ez bizony mind megvan az Edie és Violet Bond második halálában. Őszintén számomra ez a regény egy hatalmas meglepetés. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de nagyon bejött ez a sötétebb, borzongatóbb hangulat, és az a köd, ami a szememre ereszkedett, amíg olvastam.
Az Edie és Violet Bond második halála c. kötetben egy olyan természetfeletti regényt kaptam, ami tele van izgalmas pillanatokkal, egy cseppnyi veszéllyel, és hátborzongató, helyenként nagyon para jelenetekkel és eseményekkel. Akik szeretik a szellemes, lelkekről szóló történeteket azoknak igazi telitalálat lesz Amanda Glaze regénye.
A meglepetés erejével engem sikeresen meggyőzött, és már ott egyértelmű volt számomra, hogy szeretni fogom, miután elolvastam az első fejezetet, mert már az tele van vibrálással és földöntúli energiákkal. A történet egy ikerpárról szól, akik kicsit sem hétköznapiak. Kapcsolatot tudnak létrehozni a szellemvilággal, ugyanakkor a múlt eseményei miatt menekülniük kell, és ez a veszélyfaktor csak még jobban felcsigázott.
A kötet hangulata baljós, tele van árnyakkal, ismeretlen tényezőkkel, szellemekkel és rejtéllyel. Edie szépen lassan, ahogy haladunk előre mindenre választ kap, megtudja, hogy mi is történt igazából a múltban az anyukájával, és azt is, hogy mi vezette el őket oda, ahol épp a kötet kezdésekor voltak. Érdekes volt látni, ahogy egyre jobban megnyílt előttünk, és már amikor bekerült a képbe Laws tudtam, hogy rá is érdemes lesz odafigyelni.
Tökéletes olvasmány a spooky seasonre, illetve ha szeretted Sarah Penner A Londoni Szeánsz Társaságot, akkor az Edie és Violet Bond második halála is tetszeni fog.

Az Izara sorozat a tavalyi évem egyik kedvence lett. Rekordidő alatt a végére értem, és amikor láttam, hogy van Belial karakterének egy duológiája tudtam, hogy olvasnom kell, hiszen toronymagasan ő a kedvencem a Julia Dippel által megálmodott világból. Hatalmas fazon, és alig vártam, hogy elmerülgessek ebben a duológiában.
Tudtam, hogy szeretni fogom, hiszen az írónő nekem ír, tudok azonosulni a karaktereivel és egyszerűen zseniális, ahogy csavarja a szálakat. Ez a Belial alatt sem volt másképp, és emiatt imádtam!! Igazi érzelmi hullámvasút, hiszen hol azt érezzük, hogy minden happy, hol pedig azt, hogy a lejtmenet csak most kezdődik. Végig játszadozott velem, viszont Belnek ezt is megengedem, mert tényleg egy nagyon érdekes karakter.
Maga a történet kicsit lassan indult be számomra, de miután rendesen odacsap a lovak közé nincs megállás, és megmutatja, hogy ez a duológia van legalább, ha nem jobb, mint az eredeti sorozat.
A spin-off részekkel alapvetően hadilábon állok, de Belnél megalapozott az, hogy többet tudjunk meg róla, és több ideje legyen arra, hogy megmutassa magát, azt hogy ki is ő, és tulajdonképpen honnan is jött, hogy lett az a Belial, akit az Izara alatt megismerhettünk.
Egy igazi enemies to lovers, hate to love kapcsolat van a két karakter között. A szópárbajaik, illetve csatározásaik a kötet fénypontjai, és nemcsak Bel, hanem Cassia is megmutatja magát, aki egy igazán erős és független női karakter.
Összességében a Belial egy nagyon izgalmas, szenvedéllyel teli fantasy történet, amiben a romantikus regények elemei keverednek az angyal-démon ellentéttel. Julia Dippel történetvezetése és karakterei magával ragadóak, és minden várakozást felülmúlnak. Úgy érzem, hogy nagyon kellett nekem Bel és Cassia, hiszen még nem állok készen elengedni a sorozatot.
Ha szeretted az Izarát, akkor a Belialt se hagyd ki! Viszont én előbb a sorozatot olvasnám el. :)

Lucy Score Knockemout trilógiája hatalmas kedvencem, ezért elhatároztam, hogy elolvasom az írónő többi regényét is, s habár a Mindörökké soha nem ugrotta meg az említett trilógia szintjét, mégsem bánom, hogy kézbe vettem a Mindörökké sohát, hiszen egy nagyon spicy, grumpy x sunshine, small town romantikus történetet kaptam, ami egy elszigetelt szigeten játszódik.
Azért szeretem az írónő regényeit, mert habár ugyanazokkal az alapokkal játszik a végeredmény mégis más, és egyszerűen nem tudom megunni a grumpy férfi hőseit, akik be akarják beszélni maguknak, hogy nem érdemlik meg a boldogságot, és bármit megtennének azért, hogy saját maguknak keresztbe tegyenek.
Na Brick Callan is ilyen. Egy hatalmas medve, aki mogorva, mégsem tudsz nemet mondani neki. Mivel az írónő egy korábbi regényéről van szó, így nem támasztottam elé nagy elvárásokat, hiszen valljuk be, a Knockemout után nehéz lenne bármit is megugrani, főleg ha a trilógia előtt született. Emiatt nekem pont jó volt az, amit adott.
Nem kell túlgondolni a történetet, van benne egy kis izgalom, jó sok spicy rész, így akik ezt szeretik, és nem bánják, hogy a karakterek aktust aktust követve viszik előre a cselekményt, azoknak telitalálat lehet ez a kötet, viszont fontos, hogy vonatkoztassunk el attól, hogy a Mindörökké soha nem egy Knockemout kötet.
A rendőrös szálon akkora hangsúly nincs, már csak azért sem, mert a követ olyan 60%-a spicy részekből tevődik ki, amivel nincs semmi baj, ugyanakkor néha már soknak éreztem azt a tömény erotikát, amit kaptunk.
Összességében nekem tetszett, gyorsan és könnyen tudtam vele haladni, nem éreztem laposnak, és úgy volt kerek egész, ahogy azt megkaptam. Lucy Score pedig csak megerősített abban, hogy érdemes tőle olvasni, és remélem nemsokára új könyv fog megjelenni tőle magyarul, mert ő a kisvárosi romantika koronázatlan királynője, akinek hála minden egyes regénye olvasása közben pakolnék és költöznék az adott városkába.

Lucian Rollins... I swear you're gonna be the death of me!! A trilógia talán egyik legjobban várt kötete. Már az első részekben is nagyon érdekelt Lucian, és az Amit magunk mögött hagyunk megadott mindent, amit vártam tőle. Letörte Lucifer szarvát, a földbe döngölte egy kicsit, és megmutatta, hogy nem élheti úgy tovább a mogorva és morcos életét, ahogy eddig. Nagyon hosszú menet volt, viszont minden másodpercet megért.
Lucian és Sloane párosa minden, amit szeretek: enemies to lovers, second chance (na jó, inkább harmadik esély), grumpy x sunshine, suit daddy (haha, öltönyös apuci), hate to love és kisvárosi romantika. Nincs egy olyan eleme, amit ne imádnék. Már a legelső nézeteltérésnél alig vártam, hogy végre a kezembe vehessem a történetüket. Lucy Score mindegy mit ír, én tuti, hogy szeretni fogom, és ez most sincs másképp.
Lucian és Sloane lassú és szenvedős tánca már a legeslegelején levett a lábamról, és imádtam, egyszerűen imádtam az egész kötetet, a hangulatot, Lucifert és Sloane dilis macskáját is. A történet maga baromi hosszú, talán a trilógia leghosszabb része, mégsem éreztem azt, hogy túl sok lenne, hiszen kellett Lucynak és Sloane-nak az, hogy legyen terük kibontakozni, és úgy igazán megmutathassák magukat.
Sloane-nal szerintem minden könyvmoly csajszi együtt tud érezni, könnyen tud azonosulni vele, hiszen Sloane egy igazi könyvmoly, aki csak úgy falja a könyveket, könyvtáros, és keresi a saját romantikus történetét, azt a férfit, aki majd a férje és a gyermekei apja lehet.
Ez hol érdekes, hol vicces, hol pedig gázos sztorikat szült, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Míg a kötet eleje tele van ellenségeskedéssel, és a másiknak keresztbe tevéssel, addig a kötet többi része egy játék. Egy olyan játék, aminek magas a tétje, és amihez minden változó elemet ismernünk kell.

Ritkán olvasok a komfortzónámon kívül, illetve történelmi regényt, ami a II. világháború alatt játszódik, viszont úgy éreztem, hogy ennek a kötetnek bizalmat kell szavazzak, és ki kell lépjek a kis világomból. Egy igazán szívszaggató, fájdalmas és megrendítő történet a Tizenkilenc lépcsőfok, ami darabokra szaggat. Úgyhogy zsepiket bekészíteni, mert szem nem marad szárazon!
Millie Bobby Brown neve erősen húzónév, viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy ez a kötet egy szellemíró segítségével született meg. Ugyanakkor a történet Millie nagymamájának a története egy gyönyörűen romantikus, ugyanakkor tragikus második világháborús színtéren, ami miatt sokkal érzelmesebb és valóságosabb lett, mint egy egyszerű történelmi regény.
A történet főszereplője, Nellie, aki egy nagyon szerethető karakter, ugyanakkor testközelből élheti át egy háború minden borzalmas és fájdalmakkal teli oldalát. Ez a háború nemcsak az életét változtatta meg, hanem az álmait is. Elvette a gyermekkorát, a kamasz éveket és gyorsan fel kellett nőnie egy olyan világhoz, amit meg sem kellett volna ismernie. A háborús könyvek és úgy alapvetően a háborúk teljesen kikészítenek, és ez a Tizenkilenc lépcsőfok alatt sem volt másképp.
Egy igazán szerethető, ugyanakkor nagyon is temperamentumos lány Nellie, akinek nem szánt könnyű életet a sors, és ott vett el tőle, ahol csak tudott. Az ő életét kísérhetjük figyelemmel. Az első találkozást Rayjel, a kibontakozó szerelmet, a kapcsolatot a családjával, a húgával és azt, ahogy darabokra hulott az addig ismert világa.
A Tizenkilenc lépcsőfok mind metaforikusan, s mind szemléletesen előkerül a kötetben, és megmutatja, hogy mi az a pont, ahol már Nellie nem tudja megtenni a fokokat,és hol jön el az a pont, ahol győz a szorongás és átveszi a remény helyét a gyász és a mély fájdalom. Baromi nehéz volt olvasni, megviselt lelkileg és az biztos, hogy jóval tovább tartott elolvasni, mint egy átlagos könyvet.
Darabokra tört, és a padlóhoz vágott. Sírtam, nem egyszer, hanem úgy konkrétan folyamatosan és rendesen megterhelte a lelkem, de nem bánom, hogy esélyt adtam neki, mert túl kíváncsi voltam Millie neve miatt ahhoz, hogy ne ismerjem meg a Tizenkilenc lépcsőfok történetét.