„A gyilkosság megadja a történet keretét, én pedig mindenféle dolgokat beleaggathatok – például romantikát is” – Interjú Lynn Messinával, a Beatrice Hyde-Clare kisasszony esetei szerzőjével

Az amerikai Lynn Messina újságíróként kezdte a karrierjét. Első írói sikerét az egyik divatmagazinnál szerzett élmények ihlette, Fashionistas című regényével aratta, majd a 19. századi Angliában játszódó romantikus történelmi krimijeivel lopta be magát igazán az olvasók szívébe. A regényírás mellett az újságírást sem hagyta abba; cikkei többek között az American Babyben és a The New York Timesban jelennek meg. 

Az írónő pár hónapja magyarul is olvasható, rejtélyekkel és románccal teli Beatrice Hyde-Clare kisasszony esetei-sorozata a 19. század elejére repít minket, amikor még a gyilkosok is úriemberek voltak. Klasszikus bűnügyi nyomozás, több mint egy csipetnyi humor és romantika – ezek a könyvek tökéletes olvasmányok mindazok számára, akik szeretnék rettegés nélkül kiélvezni a krimik izgalmait. 

Mindig is hosszabb történeteket írtam. 15 évesen döntöttem el, hogy regényíró akarok lenni, amikor elolvastam egy könyvet egy 14 éves lányról, aki 40 ezer dollárért elad egy videójátékot, majd meggyőzi a szüleit, hogy hadd építsen egy saját házat a hátsó kertben. Butaságnak tűnt az egész, és azt gondoltam, hát, ennél biztos jobbat tudok írni. Rögtön másnap elkezdtem az első regényem. Csak akkor váltottam az esszéírásra, amikor nem találtam kiadót a könyveimnek. Az esszé sokkal gyorsabb műfaj, szóval amikor az egyiket szívtelenül elutasítja az összes médiafelület, egy héttel később már egy újabbat tudsz benyújtani – hogy persze azt is szívtelenül elutasítsák.

Ezt a történelmi korszakot kedvelem a leginkább – részben azért, mert a női ruhák akkoriban olyan könnyedek és korlátlanok voltak. Rövidke időszak volt az 1700-as évek abroncsos szoknyái és a viktoriánus korszak összeszorított dereka és dekoltázsa között. És persze Jane Austen miatt. A Büszkeség és balítéletet 13 éves koromban olvastam először, és teljesen beleszerettem ebbe a korszakba. Ezek után minden, a régenskorszakban játszódó történetet elolvastam, amit csak találtam – időnként heti négy-öt könyvet is. Szóval tulajdonképpen ezért választottam a saját könyveimhez is ezt az időszakot: köszönhetően az elpazarolt tinédzseréveimnek, ezt ismerem a leginkább.

Etikettleckéket pont nem, de több száz cikket elolvastam a korszak különböző aspektusairól. Minden alkalommal, amikor egy részletkérdéshez értem a történetben, abbahagytam az írást, és már keresgéltem is a Google-ön. Ez persze nagyon meghosszabbítja a folyamatot, ezért időnként megpróbálok továbblépni a hiányzó információn, mondván, hogy majd később kiegészítem, de ez általában annyira zavar, hogy épp csak egy bekezdésnyit haladok, aztán meg is állok, és jöhet a Google. 

Bár nemrég épp azt próbáltam kideríteni, hogy hol volt Londonban a francia nagykövetség 1816-ban, és többhétnyi sikertelen kutatás után elkezdtem e-maileket küldözgetni ismeretlen akadémikusoknak, akiknek szerepelt a „francia történelem” a bemutatkozó szövegükben. Senki sem tudta! Aztán végre eszembe jutott, hogy írjak a jelenlegi londoni francia nagykövetségnek, mire ők azt válaszolták: „Nem vagyunk benne biztosak.” Három lehetséges helyszínt adtak meg nekem.

Az a nagyszerű a bűnügyi történetekben, hogy beépített cselekménnyel rendelkeznek: valaki meghalt – ki a felelős érte? Imádom a romantikát, de nehéznek találom ilyen formában továbbgördíteni a narratívát. Egy bűnügyi krimi esetén a gyilkosság megadja a történet keretét, én pedig mindenféle dolgokat beleaggathatok – például romantikát is. Azért is szerettem volna egy egész könyvsorozatot írni, hogy kiderüljön, képes vagyok-e hosszú távon felépíteni egy romantikus kapcsolatot

Nem-nem. Bea alakja épp úgy jelent meg a fejemben, ahogy az olvasó találkozik vele: egy vacsoraasztalnál ücsörgő nő, aki legszívesebben hozzávágná az ételét a vele szemben ülő beképzelt, unalmas arisztokratához, mert az képtelen befogni a száját.

Abszolút! Teljesen nevetséges, hogy valaki, aki a húszas évei közepén jár, öreg lenne – nemhogy elhasznált és visszataszító.

Akárcsak Bea esetén, először csak annyit gondoltam ki a hercegről, hogy egy beképzelt, unalmas arisztokrata az asztal másik oldalán. Eleinte nem tudtam, hogy gonosz lesz-e a történetben, esetleg a szerelmi szál másik tagja, vagy csak egy mellékszereplő. De szeretek játszani az elvárásokkal – ha az első benyomás után kiderül a karakterről, hogy valójában annak a szöges ellentéte. Szóval minél többet írtam, annál biztosabb voltam benne, hogy Bea első benyomásának tévesnek kell lennie a hercegről. Jó, nem teljesen tévesnek, inkább csak nem a teljes képnek.

Ismét azt kell mondjam, nincs bevált módszerem! Csak elkezdek írni, és eleinte még semmit sem tudok: azt sem, hogy ki lesz az áldozat, és azt sem, hogy ki a gyilkos. Addig írok, amíg össze nem kezd állni a történet. Általában félútig, körülbelül 40 000 szóig szoktam eljutni, mire meg kell álljak, és ki kell találjam, hogy ki a gyilkos. Ebben az a nagyszerű, hogy azok a nyomok, amik mindaddig az egyik vagy a másik emberre utalnak, tényleg félrevezetőek. Innentől kezdve már a gyilkos kilétét ismerve fejezem be a regényt, majd erősen átdolgozom a szöveget. A második vázlat mindig óriási munka.

Egy látszólag ártatlan hazugság, amit Bea a Lakeview Hallban ejtett ki a száján, saját életre kel. Meglátogatjuk a British Museumot, ahol Bea találkozik egy beképzelt könyvtárossal, aki nem hajlandó neki kiadni a szükséges információkat, csak azért, mert nő – és akkor ugyebár eredendően komolytalan is. És persze ott van még Bea és a herceg folyamatos csipkelődése…

Általában bűnügyi és romantikus regényeket olvasok, és néha lektűröket. Lássuk csak! Amiket ajánlok: Elizabeth Peters Amelia Peabody-sorozata, amelyben egy régész házaspár old meg bűnügyeket Egyiptomban még a Tutanhamon sírjának felfedezése előtti évtizedekben. És Dorothy L. Sayers Lord Peter Wimsey-könyveit, különösen azokat, amelyekben Herriet Vane is szerepel! A két háború közötti Angliában játszódnak. Csodálatosak, az írásmódjuk felejthetetlen!