A kabátokra varrt sárga csillagokról egyből Auschwitz jut eszünkbe, annak ellenére, hogy más térségben is jelentőségteljes motívumnak számított és számít a mai napig. A Negyven kabát és egy gomb című könyv egy újabb perspektíváját mutatja be a második világháború adta szörnyűségeknek és az állandó menekülésnek. Szemlélteti az olvasóval, hogy a mindennapokban mekkora jelentőséggel bír, ha valaki nem kereszténynek, hanem zsidónak születik, és fel is vállalja azt, noha tisztában van azzal, üldözni fogják, és sehol nem érezheti magát igazán biztonságban.
1942-t írunk, amikor tombol a második világháború. Ebből kifolyólag Recha Freier, aki nem csak költői, zenészi és tanári aktivitásáról volt híres, 1933-ban létrehozta az Ifjúsági Aliyah szervezetet. A szervezet valós eredetéről érdemes elöljáróban annyit megemlíteni, hogy Recha Freiert felkérte férje, hogy segítsen neki öt zsidó fiú foglalkoztatásában, mert zsidó származásuk miatt mind a szakmai fejlődés lehetőségét, mind a munkát megtagadták tőlük. Amikor Recha Freier és férje a Zsidó Foglalkoztatási Ügynökséghez fordultak segítségért, annyit tanácsoltak nekik, hogy legyenek türelmesek. Ezzel persze nem elégedtek meg, és a fiúkat Palesztinába küldték egy jobb élet reményében, ahol zsidó munkástelepeken gazdálkodókká képezhetik őket. Freiernek életcéljává vált a Németországban élő, zsidó származású fiatalok segítése. A második világháború ideje alatt a Recha Freier nevéhez köthető szervezet összesen 7000 fiatalkorút mentett meg a zsidó üldözés szörnyűségei elől.
A könyvben olvashatunk róla, hogy ennek a szervezetnek a segítségével 40 reménnyel teli zsidó gyermek utazik Németországból Palesztinába. Szépen haladnak Horvátországon és Szlovénián keresztül, ám a háborús övezetek miatt nem sikerül zökkenőmentesen az utazás, és egy olasz faluban kötnek ki, Nonantolában, ahol a Villa Emmában szállnak meg. Bár nem érték el úti céljukat, úgy tűnik, hogy békére leltek, távol a Németország kínálta sanyarú sorstól. Újra megtapasztalhatják, milyen, amikor nem kényszermunkát kell végezniük a zsarnokok parancsára, hanem egy-egy házi feladat megoldásán kell gondolkozniuk. Ismét lehetőségük van focimérkőzéseket rendezni, és szabadon szaladgálni anélkül, hogy korgó gyomruk elvenné a figyelmet. Azonban főszereplőnk, a 10 éves Natan, aki egyébként nem valós személy, megtanulta a gettókban töltött idő alatt, hogy zsidóként soha nem szabad teljesen biztosra venni a nyugalmat. Igaza lett. 1943 nyara újabb fordulópontot jelent a Villa Emma lakói számára. A németek annyi gyermek életének vetnek véget, amennyinek csak bírnak. Most azonban Nonantola egész népe melléjük áll, és magukat nem kímélve állnak ellen a náciknak. Az erőviszonyok viszont még csak meg sem közelítik a kiegyenlítettet. Ezt a fajta odaadást és segítőkészséget, amit a kis falu lakói tanúsítottak, Natannak időbe telik feldolgozni, hiszen a koncentrációs táborokban nem ehhez volt hozzászokva.
Ivan Sciapeconi egy 80 évvel ezelőtti igaz történetet vetett papírra. A nehezen feldolgozható téma könnyen értelmezhetőségéhez hozzásegít tanári múltja. Egyfajta vizualitást kölcsönöz a történetnek leíró stílusa, melynek segítségével a zsidóság nehézségei mellett a kultúra sajátos jegyeit és az életmód aspektusait is megismerhetjük. A szakszerűen megvarrt 40 kabátot egyetlen gomb, azaz esemény, a holokauszt tartja össze. Sok-sok alkotás készült korábban e témában, de egyik sem szemlélteti olyan jól a közös sorssal rendelkezők összetartását és bátorságát, mint ez.
„Mindent, amit értünk tettek, soha nem lehet viszonozni. Vagy legalábbis nem teljesen."
Natan története a legjobb példa arra, hogy egy embert csak akkor ismerhetünk meg igazán, ha ő maga is engedi, és elmeséli számunkra történetét, miért is vált azzá, aki. Minél többet tudunk meg embertársunkról, annál inkább elkezdünk törődni vele. Egy szívszorító igaz történet, aminek elolvasása még jobb emberré tesz. Egy könyv, ami elgondolkodtat és ráébreszt, soha nem lehetünk eléggé hálásak az életünkért. Egy könyv, ami örök nyomot hagy lelkünkben.