Az önmagadról való gondolkodás gesztusa

Interjú

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár a kortárs magyar irodalom népszerűsítésére hozta létre Kortárs és kedvelt című programsorozatát. A korábbi években a sorozat személyes közönségtalálkozókra épült, idén viszont – a járványhelyzetre tekintettel - a beszélgetések átkerültek az online térbe. Ennek a programnak a keretein belül beszélgetett Farkas Ferenc Háy Jánossal, akinek idén két új könyve jelent meg.

Az interjúban természetesen mindegyik könyvről szó esik, mindkettő esetében előkerül a címadás kérdésköre. Háy János elmondta, hogy

„...a Ne haragudj, véletlen volt azon túl, hogy a benne megjelenő érzelmi szálra konkrétan utal, arra is vonatkozik, hogy ez a könyv véletlen volt, nem volt tervbe véve.”

Ismeretes, hogy tavasszal, a kijárási korlátozás idejekor Barna Imre, a Mozgó Világ című folyóriat szerkesztője kérte fel Háy Jánost, hogy írjon egy naplót, és végül ebből született meg a fent említett naplóregény.

„Van egy könyv, aminek konkrétan én vagyok a hőse. Ez a hős azt a látszatot kelti, hogy a valóságban megtörtént dolgokat írja le - ugye ez egy látszatkeltés, maga a napló ezt implikálja, de hát senki nem tudja a valóságot leírni, mert a valóság, amint elkezded megfogalmazni, rögtön interpretáció, és rögtön fikció, tehát egyfajta narratívába helyezed. Viszont ez egy jó játéklehetőség, mert akárhogyis, én is úgy olvasok naplót, hogy mégis megajánlok egy speciális bizalmi viszonyt a szöveg és a szerző között. És akkor ezzel a bizalmi viszonnyal lehet játszani, mint írói kategóriával.”

A cégvezetővel kapcsolatban az író így fogalmazott:

„Vannak olyan könyvek, amiknek nagyon könnyen jön a címe, és vannak nehezek, ilyen például a Napra jutni, aminek nehezen alakult ki a címe. Itt nagyon egyértelmű volt, hogy ennek a könyvnek egy centrális hőse van, amely hősnek a sorsa végigfut a könyvön, és körülötte ilyen hatalmas sorsbuborékokban jelenik meg más szereplőknek a sorsa, így egy sorskavalkád játszódik le előttünk.

Természetesen ebben a könyvben nem én beszélek, hanem egy egyes szám első személyű, méghozzá egy nagyon erőteljesen megszólító jellegű narrátor van. Egy kicsit olyan, mint egy ószövetségi próféta, aki számonkérő hangnemmmel megpróbálja felfejteni ennek a sorsnak és mindannyiónk sorsának a hamisságait, melléfogásait, tévedéseit. Zajlik egy nagy rákérdezés, és ez a rákérdezés nagyon ridegen kezdődik, tehát úgy, ahogy például Jeremiás vagy Ezékiel mondja, és ahogy megy bele az értelmezésbe, ahogy kirajzolódik, hogy ki ez az ember a maga hibáival, a maga esendőségeivel, végülis finoman változik a hangnem, majd egy ponton ki is van mondva ez a változás, hogy nem vagy rosszabb, mint mások. És onnéttól elkezdődik egy másfajta értelmezés. Önmagában mégis a könyvnek ez a szigorú hangvételét valamilyen módon felülírja az, hogy ez az ember gyötrődik azon, hogy ez a sors miért így volt. Tehát egy autentikus emberi gesztus jelenik meg benne, az önmagadról való gondolkodás gesztusa.”