Cserhalmi Dániel megosztja új regénye bevezető fejezetét

A Rákosi-korszak hazánk jellegzetes történelmi időszaka volt. Egy olyan időszak, amikor a legapróbb átgondolatlan megjegyzésért is az életével fizetett az, akiről úgy gondolták, a rendszer ellen szervezkedik. Amikor a kollégákban, szomszédokban, de még a legközelebbi barátokban sem szabadott megbízni, hiszen ők is lehettek a párt besúgói. És amikor mindenki tudta, ha megjelenik az Államvédelmi Hatóság, többet nem fog visszatérni az, akit kerestek. Cserhalmi Dániel ebbe a sötét és még napjainkban is alig ismert, politikai leszámolásokkal és terrorral teli világba ásta bele magát, és többéves alapos kutatómunka után írta meg 2018-ban Csengőfrász című regényét, majd két évvel később a Szibériai csapdát.

A szerző egy ideje harmadik ÁVH-regényén dolgozik, és különleges karácsonyi ajándékként most megosztja az olvasókkal annak bevezető fejezetét. Akár rajongsz Cserhalmi Dániel magyar történelmi krimiregényeiért, akár csak ismerkednél a műfajjal, ezt a részletet neked ajánljuk! Boldog karácsonyt kívánunk!

1950. április 18., Sztálin út 60., 22.05.

Innen nem lehet csak úgy leszerelni. A mondat újra és újra ott visszhangzott a férfi fejében, miközben belépett a Központi Operatív Nyilvántartó egyik helyiségébe. Biccentett a sarokban ülő fiatal, szemüveges irodistának, aki álmos pillantást vetett az elé tolt engedélyekre, majd bosszankodva a türelmét kérte, és elindult a végtelenbe nyúló irattartó szekrények sorai felé.

Egyáltalán nem volt meglepő, hogy valaki ilyen későn akar hozzáférni néhány dossziéhoz, az Államvédelmi Hatóság épületében ugyanis szinte soha nem állt le a munka. Kihallgatások az emeleti irodákban, vallatások a pincében. Ennek ellenére a férfi idegei mégis pattanásig feszültek, holott nem először csinálta ezt.

Várt még pár percet, bár tudta, időbe telik, mire az általa kért dossziékat összeszedik, de így is hatalmas volt a kockázat. A tenyere izzadni kezdett és egy kövér izzadtságcsepp gördült le homlokáról. Óvatosan körbekémlelt, majd gyorsan átrohant az egyik szomszédos helyiségbe.

A szobában mindenhol zöldre festett, fém irattartó szekrények álltak. A plafonról lógó csillár égői alig adtak valamennyi fényt. A linóleumon néhol ragacsos foltok éktelenkedtek. Nyilvánvalóan a takarító személyzetet ritkán engedték be ide. A férfi odalépett az egyik szekrényhez, kihúzta a felső fiókot. Ujjai villámgyorsan pörgették át az iratokat. Néha kihúzott egy dossziét, beleolvasott a szövegbe, majd visszatette a lapokat a többi közé. Maga sem tudta, pontosan mit keres, csupán azt érezte, ezek nem elég értékesek számára.

Átrohant a szomszédos helyiségbe, ahol ugyanolyan zöld szekrények várták, némelyik ajtaján egy-egy megsárgult cetlivel. Egyre gyorsabban haladt az irattartók között, majd találomra megállt az egyik előtt. A dossziékban főként személyi anyagokat talált. Beszervezési papírok, adatlapok, előléptetési felterjesztések. Ezek sokkal ígéretesebbnek tűntek.

Véletlenszerűen kiválasztott néhányat, majd kigombolta a zakóját, és az iratokat az inge alá rejtette. Az órájára nézett. Talán van még néhány perce. Ha egy egész dosszié hiányozna, az előbb-utóbb szemet szúrhat valakinek, de ha csak néhány oldal, abból nem lehet baj. Épp ezért egy újabb szekrényt választott, és némi keresgélés után még néhány oldalt magához vett.

Visszament az ügyeletes irodájába, és örömmel látta, hogy az még mindig az általa kért aktákat keresi. A zsebkendőjével letörölte a homlokáról az izzadtságot, majd leült a sarokban álló székre, és elégedetten sóhajtott. Tudta, ez volt az utolsó alkalom.

Hamarosan visszatért a szemüveges fiatalember, majd letette az aktákat az asztalra. A borító barnás kartonján finom, szürke por borította.
- Jó régi ügyek - jegyezte meg, inkább csak magának.
- Köszönöm a segítségét, elvtárs - mosolygott rá a férfi, majd látva az ügyeletes álmos tekintetét, még hozzátette: - Éberség!
A fiatalember figyelmét nem kerülte el a megjegyzés mögött rejlő cinikus áthallás, azonban mégsem tehette meg, hogy egy magasabb rangú tisztnek replikázzon, így inkább megpróbált nevetést színlelni, mint aki maga is érti a tréfát, majd jó éjszakát kívánt.

A férfi kilépett az irattárból, és sietős léptekkel indult el az irodája felé. Sötét és néma folyosókon haladt keresztül, és bár szinte minden egyes napját ebben az épületben töltötte, most mégis úgy érezte, mintha minden sarok mögül őt figyelné valaki.

A lépcsőn felment a második emeletre, miközben azzal nyugtatta magát, hogy még senki nem tud semmit, igaz, nincs sok ideje. Még néhány nap, talán egy hét. Ha lesz egy kis szerencséje, akkor sosem akadnak a nyomára, de nem keltett magában hiú reményeket. Előbb-utóbb valaki majd összekapcsolja a részleteket. Természetesen erre is fel volt készülve.

Néhány perccel később már az irodája előtt állt, és épp lenyomta a kilincset, amikor a szomszédos szobából egy alacsony, elhízott százados lépett ki, aki üveges tekintettel meredt rá.
- Hát te meg mit keresel itt ilyen későn? - kérdezte kásás hangon, és a férfi megérezte a leheletén az olcsó pálinka szagát.
- Jó estét Gyuris elvtárs. Csak néhány régi fasiszta tiszt aktáját kértem ki az irattárból - felelte a lehetőségekhez képest fesztelenül. - Régi ügyek. Báldi ezredes és társai, meg néhány hasonszőrű semmirekellő.
- Értem - felelte a százados, akit ebben a pillanatban már nem is érdekelte annyira az egész, így inkább elköszönt, és dülöngélve elindul a Vörösmarty utcai bejárat felé.

Talán másnapra nem is fog emlékezni az egészre, gondolta magában a férfi, aki miután magára zárta az irodát, elővette az inge alá rejtett lapokat. Hosszasan nézte az iratokat. Ez lesz az ő biztosítéka, amivel megváltja az útlevelét, ha úgy adódna. Talán nem is lesz rájuk szüksége. Ha az ezredesnek sikerül a terve, akkor még egy ideig senki nem fog majd gyanút, és ő is kényelmesen elhagyhatja az országot. Ellenkező esetben…nos, arra épp a kezében tartotta a biztosítékot.

A Báldi ezredesről szóló aktákat félretette, elvégre, csak fedezni akarta az irattári látogatását, ahogy tette ezt korábban is. Persze megtehette volna, hogy egyszerűen kikéri a megfelelő dossziékat, és magához vesz belőlük néhány iratot, elvégre amúgy is elég sok akta fordul meg nála.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy az ÁVH-nál mindent nyilvántartanak, talán még azt is, amire még ő sem gondolt. Még a végén szemet szúr valakinek, hogy a kelleténél jóval több dossziét kér ki az irattárból, amikhez amúgy semmi köze. A lopásban persze volt némi kockázat, de késő este a lebukás esélye jóval csekélyebb volt, és az irattárosok sem a sztahanovista lelkesedésükről voltak híresek.

A kicsempészett iratokat az aktatáskájába rejtette, majd bezárta az irodát, és elindult hazafelé. A Sztálin úton már alig lézengett valaki, de a hatvanas szám előtt amúgy is egy kicsit mindenki megszaporázta a lépteit. Nem látott senkit a környéken, aki esetleg észrevehette volna. Persze nincs abban semmi különös, ha az ÁVH épületéből késő este lép ki egy nyomozó, de az elmúlt években megtanulta, hogy az ördög nem alszik, és fentről talán valaki kiadott egy parancsot, hogy figyeljék a saját embereik mozgását.

Éberség, jutott eszébe, amit az irattárosnak mondott. Mennyi igazság van ebben az egyetlen szóban!
Néhány perccel később leintett egy arra járó taxit.
- Reitter Ferenc utca - adta meg a címet a sofőrnek, aki némán bólintott, majd gázt adott.

A férfi a gondolataiba mélyedve üldögélt a hátsó ülésen, és érezte, hogy a taxis sem akar túlságosan beszélgetni. Valószínűleg sejtette mit keresett utasa késő este a Sztálin úton, ezért jobbnak látta, ha inkább vezetést választja a társalgás helyett.

A szürke Moszkvics lassan pöfögött keresztül a Városligeten, miközben a hátul ülő nyomozó úgy szorította magához az aktatáskát, mintha a sofőr esetleg el akarná venni tőle. Vajon hány napba telik, amíg elkészülnek az iratai, töprengett magában. Hiszen egyedül már csak erre vár. Aztán irány a szabadság.

Amikor a politikai rendőrségre került, valaki azt mondta neki, ez csupán a túlélésről szól. Ha kiszolgálod a rendszert, akkor egy ideig nyugtod lesz. De csak egy ideig. És sosem tudhatod, mikor jön el a pillanat, amikor feleslegessé válasz.

A túlélésbe vetett hite segítette át az elmúlt időszakon. Csak a lehetőségre várt, hogy lelépjen, és ez a lehetőség most jött el.

A taxit az otthonától három sarokra állította meg, és megvárta, amíg a kocsi eltűnik az éjszakában. Talán csak paranoia az egész, de nem akart felesleges kockázatot vállalni. Elsétált a kétemeletes, sárgára vakolt házhoz, melynek zsalui sötétzöld szemekként néztek le rá.

Mikor végre leült a második emeleti lakás nappalijába, már jócskán elmúlt tizenegy óra. A komódon egy szinte üres vodkás üveg állt. Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy az ezredes meglátogatta. A két pohár még most is ott árválkodott a palack mellett. A férfi felvette az egyiket, majd kitöltötte a maradék italt.

Innen nem lehet csak úgy leszerelni, jutott újra eszébe, és felhajtotta a vodkát. Megborzongott, majd az aktatáskájából kivette az ÁVH-ról elhozott iratokat. Átment a hálószobába, és a bevetetlen ágya mellett álló szekrényhez lépett, és a tetejéről levett egy csavarhúzót.

A gyanútlan szemlélőnek valószínűleg nem tűnt volna fel, hogy a szekrény alatti dobogó és a legalsó polc között túlságosan is nagy a távolság. A férfinek is majd egy teljes hétvégéjébe telt, mire kialakította azt a rekeszt, aminek fedelét épp most csavarozta le. Miután végzett, az ÁVH-ból hozott iratokat betette a rejtett tárolóba, amiben már így is két kupacban hevertek a különböző papírok.

Jelentések, személyi adatok, kihallgatási jegyzőkönyvek, és még jónéhány dokumentum, amik talán sokat érnek egyszer, ha a megfelelő kezekbe kerülnek. A férfi némi elégedettséget érzett, majd óvatosan visszahelyezte a polcot, és újra rögzítette a csavarokat.

Lezuhanyozott, utána pedig ledőlt az ágyára. Most már csak néhány nap, és vége ennek az egésznek. Még hosszú percekig csak ez járt a fejében, aztán végül elnyomta az álom.