Faludy György útja az 1988-as diadalútig

Faludy György már a 20. század közepén is jól ismert költő volt, akinek politikai okokból kétszer is el kellett hagynia Magyarországot. Először a második világháború előtt emigrált, majd 1956-ban, amikor a forradalom leverése után ismét menekülésre kényszerült. Ez az időszak azonban nem jelentette költői tevékenysége végét – ahogy Murányi írja, emigrációja során is megmaradt aktív irodalmi és közéleti szereplőnek. Két éven át szerkesztette a Londonban megjelenő Irodalmi Újságot, majd Máltán, végül Torontóban telepedett le. Életét ezekben az években tanítás, műfordítás és könyvszerkesztés töltötte ki.
Az 1980-as években azonban változás köszöntött be hazánkban, és a Kádár-rendszer kulturális nyitása lehetőséget adott arra, hogy Faludy művei, még ha korlátozottan is, de újra megjelenjenek Magyarországon. 1982-ben a Vigilia folyóirat öt politikamentes verset közölt tőle, majd hasonlóképpen a Mozgó Világ is, azonban ez már komoly konfliktust szított a rendszerrel: „a kulturális politika tűréshatárát folyamatosan megsértő Mozgó Világ bűnei között előkelő helyen szerepelt a Faludy-skandalum” – emeli ki Murányi.

A cikk írója külön kitér Faludy Pokolbeli víg napjaim című regényes önéletrajzára, amely nagy jelentőséggel bír mind irodalmi, mind politikai szempontból. A könyv, amely eleinte szamizdat formában jelent meg itthon a 80-as évek végén, őszinte és megrázó beszámoló a recski kényszermunkatáborban töltött idejéről, valamint a kommunista diktatúra brutalitásáról. A könyv mostanra már az ötödik kiadásban jelenik meg, mely lehetővé teszi, hogy új közönségekhez érjen el, és továbbra se veszítsen abból a hatásából, amelyet első megjelenése óta gyakorol a magyar irodalom világára. Biztosan állítható, hogy Faludy önéletrajza nemcsak a saját személyét hozza közelebb az olvasóhoz, hanem a 20. századi magyar irodalom és történelem egy olyan fejezetét is, amelyet az emberi kitartás és a művészi elkötelezettség jellemez.