Törőcsik Mari emlékére

Hosszú betegeskedés után, életének 86. évében meghalt Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, háromszoros Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész, a magyarok egyik kedvenc színésznője.

A kivételes művésznőre emlékezve Bérczes László beszélgetőkönyvéből ajánlunk egy részletet.

A napokban volt nyolcvanéves. A Nemzetiben tartott gálát megelőzte egy másik ünnep, amikor két nappal előbb…

Pélyen voltunk. De hiszen maga is velem volt.

Igen. Életemben először jártam abban a faluban, pedig Tiszanánától, az én szülőfalumtól néhány kilométerre van.

Emlékszik, még hajnali sötétben indultunk, és én egész úton azon gondolkodtam, vagyis inkább attól féltem, hogy ezen az esős novemberi reggelen senki nem jön el egy faluba csak azért, mert nekem születésnapom van.

Aztán beléptünk a templomba, és ahogy mondani szokás, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.

Nem hittem a szememnek. Szólni kell itt az unokaöcsémről, Zsoltról, aki ezt az egészet megszervezte, és szólni kell az egri érsekről, aki megengedte, hogy a templomban legyen ez az ünnep.

Csodálkoztam is, hogy templomban tartanak egy születésnapot.

Mert nincs másik hely Pélyen. Egyszerűen nincs hová összehívni az embereket.

De hát annyit mesélt a Kovács nagyapaféle legendás moziról. Azt hittem, végre láthatom.

Ez szomorú történet. A falu vezetése sorsára hagyta. Végignézték, hogyan pusztul le a falu egyetlen közösségi épülete. Ezért nem mutattam meg magának azt a régi mozit…

Ahol valaha „ritmikus táncot” mutatott be, máskor meg Nyilas Misit játszotta egy Törőcsik Marián nevű pélyi kislány.

Ne beszéljünk az épületről többet, már csak azért se, mert talán mégiscsak sikerül elintézni, hogy rendbe hozzák, és akkor majd az unokaöcsém és a pélyi fiatalok által működtetett alapítvány kezébe kerül az ügy. Mindenesetre emiatt gyűltek össze a templomban az emberek. Ha máshol nincs hely, mondta az érsek úr, ünnepeljenek Isten házában. Végül is ez az ünnep arról szól, hogy sok-sok ember ki akarja fejezni a szeretetét. Igazán méltó esemény, hogy azt a templomban tartsák. Megadta az engedélyt. Utólag is köszönöm ezt neki. Ilyenkor, úgy tudom, az oltárról kiviszik a szent ostyát, most is biztosan kivitték. Hát így történhetett meg, hogy templomban ünnepeltük a nyolcvanadik születésnapomat.

Tehát egy szombati napon, 2015. november 21-én Törőcsik Mari belépett a pélyi templomba.

Beléptem. Nagyon szoktam arra vigyázni, hogy ne legyek „színésznős”. Például ha valahol ünnepelnek, ne kezdjek el sírni, látványosan meghatódni, ilyesmi. Beléptem a templomba. Zsúfolásig tele volt. Az emberek tapsolni kezdtek. Elindultam az oltár felé, kétoldalt a tapsoló emberek, és nem tudtam visszafojtani a sírást. Mentem az oltár felé, és csorogtak a könnyeim. És azon a rövid úton eszembe jutott minden. Hogy ott voltam elsőáldozó. Hogy mi, gyerekek, mennyire vártuk az éjféli miséket, anyámék ezt tudták, és megengedték, hogy együtt átmenjünk a templomba. Közeledtem az oltárhoz, az emberek mosolyogtak, integettek, engem pedig megrohantak az emlékek: az iskola, ahová jártam, és ahol apám volt az igazgató. Az osztálytársak, a barátok, a szomszédok… Mészáros Jóska, aki a legjobb barátom volt és már nem él, és nem él Lajos bácsi, Veron néni… a korosztályomból már alig maradt valaki. Az osztálytársaim is szerteszéjjel. Legtöbbjük meghalt, Kácsor Vera, Sós Juckó… Nagy Sz. Pista disszidált, vajon él-e még, Várkonyi Rózsi… Egyszer csak ott voltam az oltárnál, a könnyektől már semmit sem láttam. Csak az életemet – egy percben.