“Találja meg a maga boldogságát. Hisz másra nincs szüksége, mint türelemre, vagy adjunk neki valami hangzatosabb nevet, hívjuk reménynek.”
Egy klasszikus, ami a modern könyvek mellett is megállja a helyét? Pipa!
Két testvér, akik alapjáraton teljesen különbözőek. Míg Elinor mindent átgondol és félénk addig testvére ennek teljesen az ellentéte. (Ettől még Elinor volt a kedvencem és a könyvei)
Úgy tudnám őket leginkább jellemezni, hogy a szürke égbolt aki fél a színektől és a folyamatosan ragyogó szivárvány.
“Elinor mindennel egyetértett, mivel szerinte a fiatalember nem szolgált rá, hogy észszerű ellenvetésével megtisztelje.”
19.-ik század, Anglia ahol a röpke illem, bálok, jómodor és társalgások töltik ki a mindennapokat egy jó tea kíséretében.
Ezekben az időkben a nők egyik fontos feladata a férjszerzés, de mi történik akkor, ha olyan férfiba leszel szerelmes aki már másé?
Mit teszel akkor, hogyha minden amire vágysz az nem az akkori normáknak megfelelő?
És te olvasó, mit teszel akkor, ha a modern életedben is ugyanazokkal a problémákkal szembesülsz mint a 1920-as években?
Jane Austen nem kertel, simán megmondja a tutit, ironizál, és rettentően jól ír. Humoros mégis szép, szerethető és közben tanulságos.
“Mosolyod szívem gyógyítja.”

Jane Austen kb. 1795-ben írta az Elinor és Marianne első vázlatát (később Értelem és érzelem), ekkor körülbelül 19 éves volt. A történet Elinor tartózkodó viselkedése és Marianne érzelmessége közötti ellentét körül forog. Egyes értelmezések szerint a két nővér Austenen és szeretett nővérén, Cassandrán alapulhat: Cassandrát a visszafogott és jól ítélkező nővérrel, magát pedig az érzelmes, szenvedélyes Marianne-nal hozza párhuzamba. Austennek szándékában állt tisztázni Elinor értelmét és önuralmát, és egyszerű szinten a regény a teljes romanticizmusnak és érzékenységnek paródiájaként olvasható, amely divatos volt az 1790-es évek körül. Mégis Austen nagyon összetetten sokrétűen kezeli a két nővér szerepét. Az Értelem és érzelem volt az írónő első publikált kötete, 1811-ben adták ki.
A történet tulajdonképpen Mr. Dashwood két lánya, Elinor és Marianne köré fonódik. Amikor az apjuk meghal, a családi birtok Johnra, idősebb féltestvérükre száll, és a Dashwood nővérek fiatal húgukkal Margarettel és édesanyjukkal együtt vagyontalanokká válnak. A család Bartonba költözik egy kedves rokon jóvoltából, ahol új életet kezdhetnek. Az, hogy mennyire megváltozik majd az életükben persze még csak nem is sejtik. Nagyon élvezik a vidéki életet és őszinte barátságot sikerült kialakítaniuk. Elinor és Marianne is rendkívül csinos fiatal lány, a cirka 450 oldal alatt mindketten megismerik a szerelem csodálatos és fájdalmas oldalát is. Bár a két fiatal rendkívül közel áll egymáshoz, jellemük nem is különbözhetne jobban. Elinor a józan gondolkodás mintapéldánya, aki soha nem engedi, hogy az érzelmei uralkodjanak felette. Olykor olybá tűnhet, hogy kőből van a szíve és képtelen arra, hogy átélje és megélje az érzelmeit, de ahogy családja, mi is rájövünk arra, hogy a szoborszerű jellem alatt milyen heves érzelmek és viharok dúlnak. Egyszerűen csak nem az a típus, aki magára vonja a figyelmet örömével és bánatával. Ezzel szemben Marianne az a típus, aki szenvedéllyel éli az életét. Ha boldog, akkor az egész világ tud az ő boldogságáról és csodája a fiatal lány életörömét és jókedvét, ha pedig szomorú, akkor azt is minden teketória nélkül a világ tudtára adja. Nagyon heves természet, leginkább az érzelmei irányítják. Olyan, mintha azt mondanák, hogy ő a szív, míg Elinor az agy, vagy stílusosan ő az érzelem, nővére pedig az értelem. Azt azonban fontos kiemelni, mindketten, de főleg Marianne óriási változáson megy keresztül, nagy fejlődés figyelhető meg nála, és a végén már teljes szívvel drukkolunk annak, hogy megtalálja a boldogságot férje oldalán. Ahhoz azonban, hogy Elinor és Marianne végre boldog legyen, több nehézséget is ki kell állniuk, egyáltalán nem magától értetődő, hogy végül rájuk talál a szerelem. Le kell győzniük a társadalmi és saját előítéleteiket ahhoz, hogy végre révbe érjenek.
A kötet további fontos karakterei minden kétséget kizáró módon Brandon ezredes, Edward és Willoughby. Ők vannak talán a legnagyobb hatással a lányok életére valamilyen módon. Hármuk közül Brandon ezredes került leginkább közel a szívemhez. Nagyon megkedveltem a tiszta szívű és becsületes urat.
Nagyon érdekes, hiszen tulajdonképpen szinte semmi egetrengető, vagy óriási dolog nem történik a cselekményben, mégsem unatkoztam egy másodpercig sem. Teljesen elvarázsolt a 19. század eme szelete; az úriemberek látogatása, romantikus séták a parkban, vacsoraestek, szerelmek, csalódások, fellángolások és gyötrelmek. Szerelmesnek lenni soha nem könnyű, egy olyan világban pedig, ahol a nő egyetlen lehetősége a felemelkedésre a házasság, még nehezebbek a kilátások. Ma már senki nem lepődik meg azon, ha egy lány továbbtanul, vagy vezetői beosztásban dolgozik, de a 19. században még nem volt túlságosan sok lehetősége a nőknek. A társadalmi felemelkedés szinte egyetlen lehetősége a házasság volt, másmilyen keretek között nem kerülhettek magasabb társadalmi státuszba a nők. Még a rendkívül vagyonos nőknek is szinte kötelessége volt megházasodnia, hiszen mit érhet egy fehérnép férfiember nélkül. Ilyen kilátásokkal persze nem lepődünk meg azon, hogy a regény egyik központi kérdése, hogy vajon mi a fontos az életben? Egy szeretetteljes és tisztességes szereteten alapuló kapcsolat férj és feleség között, vagy a megtűrésen alapuló érdekházasság a kényelem és a jómód ígéretével? Milyen a tökéletes társ? A csinos külső mellett mennyire fontos a józan gondolkodás, kellemes modor és az intelligencia?
A társasági élet amúgy nagyon érdekesen megjelenik a regényben. Jane Austen tökéletesen bemutatja a kor tipikus (vagy legalábbis tipikusnak vélt) embertípusait. Rengeteg féle férfikarakterrel ismerkedhetünk meg, megjelenik benne a nagyravágyó, ám lusta úrifiú, aki képtelen önmagán kívül másra is gondolni, a mélabús és merengő idősebb gentleman, aki tökéletes illedelmeséggel, csak távolról csodálja fiatal szerelmét, a gyenge jellemű, irányítható férfi, és persze ne felejtsük el azt a típust se, aki mindenkinél többre tartja önmagát. A női karakterek közül a legélesebb ellentét a szerető szív és a pénz kérdésében mutatható ki. Vannak, akik nem vágynak másra, csupán egy őszinte és szeretetteljes házasságra, mások csupán a pénzre és a jómódra utaznak.
Bevallom, néha kicsit elvesztettem a fonalat és nem mindig tudtam követni a hölgyek parttalan fecsegését és bár szórakoztató volt olvasni a különböző kombinálásokról és pletykákról, néha azért idegesített a dolog. Volt, hogy faltam a lapokat, olykor azonban annyira érdektelen és semmitmondó volt számomra a történet, hogy nagyon kellett figyelnem arra, hogy ne ugorjak át sorokat.
Ha pedig szóba került a társasági élet, nem felejtkezhetünk meg a pletyka erejéről sem. A kommunikáció hatalom, ugyanúgy, mint a tudás. Aki tud, több lesz az átlagnál, hiszen a birtokolt információval számtalan hatást gyakorolhat másokra. Egyáltalán nem mindegy, hogy maga az informátor mennyire tudatos és érett személyiség, és persze az sem, hogy mekkora az információ súlya, vagyis adott környezetbe engedve milyen további hatásokat érhet el. A tudatlanság is lehet ludas persze: megesik, hogy valaki tudtán kívül pletykál, mert kikívánkozik belőle a történet, és talán még rosszindulat sincs a mondandójában, mégis árt vele. Sok esetben a beszélő saját maga is elhiszi, hogy együttérzésből beszél az adott személy háta mögött, de a hatás ilyenkor sem marad el. Olvasás közben számtalanszor lehetünk tanúi a pletyka minden fajtájának. Hol rosszindulat, hol pedig naivitás vezényelte, de minden esetben károsan hatott a szereplők életére.
A történet ugyan a párkeresésről szól, ám fontos kiemelni, hogy maga a könyv legalább annyit foglalkozik az érzelmek megfelelő helyén kezelésével is. Mi a jobb, ha az ember csendben szenved, vagy ha kikiabálja a fájdalmát az egész világban? Hogyan lehet helyesen megélni és átélni a csalódást?
Milyen értékek vannak a szenvedésben, ha léteznek egyáltalán? És vajon mennyire szükséges ez a teljes gyógyuláshoz?
Nagyon imádtam ezt a csodálatos kiadást, biztos vagyok benne, hogy kiemelt helye lesz a kötetnek a polcomon. Természetesen nem minden a csinos borító, ezt én is tudom, de talán ezeknek köszönhetően a fiatalabb korosztály is szívesen lapozgatja majd ezeket a regényeket. Mindenesetre türelmetlenül várom Jane Austen többi művét is, remélem azok is helyet kapnak majd ebben a nagyszerű sorozatban.