A Manon virágai óta tudtam, hogy Mélissa Da Costa írásai különlegesek számomra – az a regény közelebb állt hozzám, de Az ég minden kékje is emlékezetes utazás volt. Ez a történet lassabban bontakozik ki, mint egy nyári hajnal a hegyekben: vannak pillanatok, amikor elidőzünk a csendben, és vannak fejezetek, amelyek sodró lendülettel visznek tovább. A befejezés gyönyörűen szomorú, mégis reményt hagy maga után. A karakterek a végére igazi társakká válnak, és becsukva a könyvet úgy éreztem, mintha én is velük jártam volna be ezt a hosszú, érzelmekkel teli utat. Ha szereted a lélektani mélységet és a finom részletekben gazdag prózát, ez a könyv neked szól.