A történet folyamán 1919-be, az alabamai Perdido városába csöppenünk, ahol hatalmas árvíz forgatta fel a lakók életét.
A károk felmérése közben, egy fiatal nőre, Elinor Dammert-re bukkannak a helyi hotelben, aki az elmondása szerint tanítónő, viszont papírok híján ezt igazolni nem tudja… Nagy szerencséjére, a kisváros egyik leggazdagabb családja, a Caskey-k veszik magukhoz.
A könyv különlegességet szerintem az adja, hogy nem csak egy “egyszerű” horrorral állunk szemben, hanem a borzongató elemek mellett kapunk egy érdekes családtörténetet is, amit átitat a fullasztó déli atmoszféra.
Elég vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mivel alapvetően érdekes volt a sztori, de sokszor vontatottnak éreztem a mesélést, emiatt időnként döcögősen haladtam az olvasásával.
Szerintem egy kicsit több horror-elem jól állt volna a könyvnek, de bízom benne, hogy a későbbi részekben több borzongásban lehet majd részem. A baljós, nyugtalanító hangulata nagyon tetszett a regénynek, ez különösen emlékezetessé tette számomra az élményt.
A karakterek nem kerültek igazán közel hozzám, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kicsoda Elinor Dammert?!
Összességében nem volt tökéletes olvasmány-élményben részem, viszont mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot!
Jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a baljós, misztikus történeteket, a családregények rajongóinak, de azoknak is, akik nem szeretik a klasszikus értelemben vett horrort.

Így a Blackwater-sorozat harmadik kötetében végül kicsúcsosodik az Elinor és anyósa, Mary-Love közti, évek óta tartó háborúskodás.
Bár, ha jobban belegondolunk, Mary-Love sosem volt igazi ellenfele a menyének.
Megint éveket ugrunk előre az időben, megismerjük, hogy Elinor és Oscar lányai, Miriam és Francis milyen személyiségek, vannak sokkoló történések, és végül, a könyv végére örökre megváltozik a Caskey család élete. Alapjaiban megváltoznak a hatalmi viszonyok.
Elinorról - mint természetfeletti lényről -, igazából még mostanra sem tudunk sokat, de épp ettől válik hátborzongatóvá a történet. Soha nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, mik Elinor céljai, és egyáltalán mi vezette ahhoz, hogy csatlakozzon a Caskey családhoz.
Nagyon szerettem ezt a részt is, és A gáthoz hasonlóan A házat is 3-4 óra alatt kiolvastam. Egyébként engem kifejezetten jó életszakaszban talált meg ez a sorozat (tekintve, hogy szombaton lesz az esküvőm), és néha a sztorit kicsit az anyós-meny kapcsolat karikatúrájának éreztem: ami egyáltalán nem baj (sőt, engem személy szerint nagyon szórakoztatott és tudtam azonosulni a démoni mennyel, hehe), mert nekem ez a regénysorozat továbbra is a benne megjelenített emberi kapcsolatok miatt annyira értékes.