4 🌟
“[…] ᴀᴢ ᴇʟᴋᴇꜱᴇʀᴇᴅᴇᴛᴛᴇᴋ ꜱᴢáᴍáʀᴀ ᴠɪꜱᴢᴏɴᴛ ᴀᴢ ɪᴅő ᴊó ʙᴀʀáᴛ, ᴍᴇʀᴛ ᴀ ʙáɴᴀᴛᴏᴛ ꜱᴢᴏᴍᴏʀúꜱáɢɢá ᴠáʟᴛᴏᴢᴛᴀᴛᴊᴀ, ᴍᴇɢʟɪʙʙᴇɴᴛɪ ꜱᴢᴇʟíᴅ ᴋöᴘᴇɴʏéᴛ, éꜱ ᴀᴢᴛ íɢéʀɪ: ᴀᴢ éᴠᴇᴋ ᴇɴʏʜíᴛɪᴋ ᴍᴀᴊᴅ ᴀ ꜰáᴊᴅᴀʟᴍᴀᴅᴀᴛ. ᴀᴢ ɪᴅő ꜰáᴛʏʟᴀ ᴠéɢüʟ ᴍɪɴᴅᴇɴ ꜱᴢöʀɴʏűꜱéɢᴇᴛ ᴇʟᴛᴀᴋᴀʀ.”
Vannak könyvek, amelyek nem akarják megmondani a nagy igazságokat, nem harsogják túl a fájdalmat – csak csendben, őszintén mesélnek. Ez is egy ilyen regény. Nem kér sokat, csak hogy olvasd el, figyelj, és engedd, hogy elérjen hozzád...
Egy kis norvég településen járunk, ahol a mindennapokba belesimul a veszteség, az emlékezés, és a szeretet apró jelei. A szereplők – Unni, Jon és Helen – hétköznapi emberek, pont olyanok, mint bárki közülünk: esendőek, csendesen küzdők, olyanok, akik próbálnak továbbmenni anélkül, hogy teljesen elveszítenék önmagukat. 🥹
A történet nem akar megrázni, inkább átölel. Nem old meg semmit helyetted, de ott marad veled. A fájdalmat nem szépíti meg, de megmutatja, hogy lehet vele élni, ha van elég idő és türelem. Ahogy a tél után egyszer csak olvadni kezd a föld, úgy nyílik meg lassan ez a történet is – és hagy benned valamit, ami csendesen dolgozik tovább. 🧊❤️‍🩹
Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, egy darabig még nem tudnak továbbmenni – de talán olvasás közben rájönnek, hogy nem is muszáj sietni. Néha elég csak megállni, levegőt venni, és hagyni, hogy a könyv veled maradjon egy kicsit. 💭💙