A Hamuba rajzolt föld ugyanolyan zord és gyönyörű könyv, mint a táj, ahol játszódik. Rám borzasztóan nyomasztóan hatott, pedig nem is látunk (annyira) sokat a konkrét szenvedésből és kegyetlenségből, de végig ott lapulnak a háttérben kimondatlanul és súlyosan.
Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy nem sokat tudok Finnország történelméről és a számik helyzetéről a második viágháború alatt/után, de egy megrázó megvilágosodásban volt részem. Újra és újra megdöbbent az emberi gonoszság és hülyeség.
A történet két szálon fut, az egyik a fogolytábor őrének naplója, a másik három évvel a háború után játszódik, amikor egy újságíró érkezik Lappföldre, aki az eltűnt férjét keresi. Tetszett, hogy az újjáépítést és a továbblépést is figyelemmel kísérhetjük, érdekes volt látni, hogyan kezdik újra az életet és küzdenek meg az emberek a múlttal vagy akár a saját tetteikkel. Az pedig nagyon szomorú, hogy bizonyos dolgok a látszólagos haladás ellenére is tovább éltek.
A karakterektől azért egy picit többet vártam, hiányoltak az igazi lelki mélységeket, de Bigga-Marja és Piera azért belopták magukat a szívembe. És persze Matilda, a malac. Viszont a karkterfejlődést nagyon értékeltem, Inkeri rengeteget változott az évek alatt, és a Bigga-Marjával kialakított kapcsolata is szép volt a kezdeti meg nem értés és a hullámvölgyek ellenére.
Az írónő gyönyörű, egyedi stílusa teszi igazán különlegessé ezt a regényt. Teljesen elájultam tőle, annyira lírai és mégis végtelenül egyszerű. Nem csak a nyelvezete csodálatos, hanem az is, ahogy a természetről, Lappföld szépségéről ír. Teljesen át tudta adni a különböző évszakokat, a hosszú téli hónapokat, a növény- és állatvilágot vagy a végtelen éjszakákat. Patat Bence fordítása pedig csak rátett egy lapáttal, az ő neve garancia a magas színvonalra.
Nagyon remélem, hogy a jövőben olvashatunk még Petra Rautiainentől, mert ha az első kötete ilyen jól sikerült és máris ennyire jellegzetes az írói hangja, akkor nagyszerű dolgokra számíthatunk tőle.