A Varjak lakomája egy igazi érzelmi mélyrepülés, de egészen másképp, mint az előző kötetek. Itt már nem a nagy csaták sokkja üt szíven, hanem az a fojtogató felismerés, hogy mi marad egy országból, amikor a királyok végeztek egymással. Ez a könyv a gyászról, a szétesésről és a csendes beleőrülésről szól.
Cersei fejezetei például félelmetesen jól mutatják be, hogyan emészti fel valakit a saját paranoiája és a hatalomvágya. Ott vagyunk a fejében, látjuk minden hibás döntését, és közben érezzük azt a jeges magányt, ami körülveszi. Mellette pedig ott van Brienne vagy éppen Jaime, akik próbálnak valami értelmet vagy becsületet találni a romok között, miközben a világ körülöttük már rég elfelejtette, mit jelentenek ezek a szavak.
Ez a rész nem akar elkápráztatni, inkább csak hagyja, hogy átéld a karakterek elszigeteltségét. Nincs benne feloldozás, csak a nyers valóság arról, hogy a túlélés néha nehezebb, mint a hősies halál. Olyan olvasmány, ami után nem izgatott leszel, hanem inkább elgondolkodsz azon, mennyire törékeny minden, amit építünk.

Őszintén szólva, a Kardok vihara után az embernek legszívesebben csak egy sötét szobában lenne kedve ülni egy pohár borral, és némán bámulni a falat. Ez a könyv nem sima olvasmány, hanem egy brutális érzelmi kiképzés. George R. R. Martin itt végleg elengedte a kezünket, és bebizonyította, hogy ebben a világban a becsület nem pajzs, hanem inkább egy hatalmas célkereszt az ember mellkasán.
Emlékszel arra a fojtogató érzésre a Vörös Násznál? Amikor olvasod a sorokat, és minden sejtéd ordít, hogy valami nincs rendben, de mire felfognád, már késő. Ez a kötet az a pont, ahol a gyermeki igazságérzetünk végleg darabokra törik. De közben mégis zseniális, ahogy Martin játszik velünk: ott van például Jaime, akit az elején legszívesebben egy kanál vízben fojtottunk volna meg, itt meg hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy elkezdjük megérteni a fájdalmát.
Ez a könyv a nagy felismerések kötete. Arról szól, hogy a legfényesebb páncél alatt is csak esendő, sebzett emberek vannak, és hogy a legnagyobb háborúkat nem a csatatéren, hanem a bűntudat és a kötelesség között vívják. Olyan, mint egy véres, koszos, de gyönyörűen megírt vallomás az emberi természetről. Miután becsukod az utolsó oldalt, kicsit te is ott maradsz Westeros sarában, és bár fáj, mégis azonnal folytatni akarod.