Korábban olvastam már a Torturát Stephen Kingtől (azt hiszem a filmet is láttam, de az mély nyomokat nem hagyott). Aztán ez a korán jött hőség valamiért nálam előhozza a Stephen King-újraolvasásokat, így újra kézbevettem Tortúrát (is).Meg kellett állapítsam ezúttal is, hogy King az újraolvasásokkal sem lesz könnyebb olvasmány. Valahogy mindig eléri, hogy sokadszorra is éppolyan félelmetes legyen, mint akkor amikor még nem ismertem a történet végét.
Ez a történet nem a természetfeletti rémségekre épít, hanem az emberi elme sötétségére. King mesterien adagolja a feszültséget, miközben fokozatosan bontakozik ki az őrület, a kiszolgáltatottság és a reményvesztettség érzése. Annie Wilkes karaktere ma is az egyik legfélelmetesebb számomra: végig hátborzongatóan logikus, kiszámíthatatlan és veszélyes. Valahogy mindig külön elborzadok amikor egy nő követi el a rémségeket pedig tudom, hogy ez sovinizmus mégis. Annyira idegen nekem szociálisan, érzelmileg és pszichésen hogy egészen kikészít. Aztán persze nevetek magamon, hogy egy könyv miért borít meg, de alapból King ebben tud a legjobb lenni. Elvisz a határig.
A Tortúra nemcsak egy thriller, hanem egy klausztrofób pszichológiai rémálom, amelyből olvasóként sem könnyű szabadulni. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy mára klasszikussá vált.

Nagyon szeretem Stephen King stílusát, különösen az első regényeiben. A Kedvencek temetőjét először tizenhúsz éve olvastam, aztán megnéztem filmen is, de végül mindig visszatérek a könyvhöz, szerintem messze jobb olvasni, mint nézni (de mondjuk nálam ez King minden regényére igaz).
A Kedvencek temetője az egyik legalapvetőbb emberi félelemre épít, a kis kedvencek elvesztésére, ráadásul, hogy ne legyen egyszerű ez az alapból is nehéz „élmény” még csavar is rajta kettőt.
Az alap klasszikus King helyzet, a Creed család beköltözik egy idilli kis házba az Állattemető közelébe.
King alapból mesterien építkezik, először bájosra festi a képet, közel hozza a családot, megismerhetjük a karaktereket és a környezetet, minden cuki. Aztán jön a rettenet.
A regény igazi kérdése nem az élet a halál után vagy a zombi lét, hanem az hogy morálisan mennyit lehet megtenni, hogy a gyász felülírhatja-e a józan észt, és hol a határ a szeretetben. Szabad-e belepiszkálni a természet rendjében, és elviselhetőek-e annak következményei.
Karakterközpontú, lassan építkező történet, a horrorelemek talán kevésbé ijesztőek, mégis szerintem ez King egyik leghatásosabb műve. Bár nem féltem annyira tőle, mint az Aztól, mégis meggyötört (többször is).