„A regény kulcskérdése, hogy miért tesznek emberek olyasmit, amit nem akarnak, illetve mi kényszeríti őket arra, hogy olyat tegyenek” – Interjú Steve Sem-Sandberggel, a W. szerzőjével
Interjú
Steve Sem-Sandberg svéd íróval, kritikussal, és a Nobel-díj-bizottság tagjával Lipcsey Andersson Emőke író, műfordító beszélgetett az Európa Könyvkiadónál megjelent W. című regényről.
W.
Európa Könyvkiadó, 2021.02.05.
Lipcse, 1821 nyara. Johann Christian Woyzeck, alkalmi munkás és egykori zsoldos katona, meggyilkolja Johanna Christiana Woostot, egy seborvos özvegyét. Az elkövetőt a korban újdonságnak számító, tudományos alapokon nyugvó kihallgatásoknak vetik alá, hogy kiderüljön, véletlenül, ösztönszerűen vagy előre megfontolt szándékkal követte-e el tettét, s milyen motivációi voltak.
L. A. E.:
Woyzeck katonaélete tíz évig tartott. Csak ezután térhet vissza testben és lélekben összetörve szülővárosába, Lipcsébe 1821-ben. 41 éves ekkor, és nincs semmije. Nincs lakhelye, és nincs munkája. Szegénységben nőtt fel, szüleit korán elveszítette. Szakmája szerint parókakészítő, de azt a mesterséget akkor sajátította el, amikor a parókaviselés éppen kiment a divatból. Ha ez még nem lenne elég, a személyisége sem túl egyszerű. Félszeg, másokkal meglehetősen ügyetlenül kommunikál, így gyakran kerül tragikomikus helyzetekbe. Mindez nem könnyíti meg a dolgát, hogy új életet kezdjen. Ugyanakkor nem buta, könnyen tanul, és kifejezetten kreatív.
Visszatérése Lipcsébe egy elszalasztott lehetőség volt-e, hogy új életet kezdjen, vagy eleve kódolt volt, és más lehetőség nem is volt, mint hogy minden rosszul süljön el?
S. S-S.:
Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az 1800-as években a társadalom osztályokra tagolódott. Ha nem volt gazdag jótevője, támogatója, úgy is mondhatnánk, szponzora, egy anyagilag rászoruló fiatalnak, aki tanulmányait támogatta, lehetetlen volt kitörni a szegény sorból, abból a társadalmi rétegből, ahova született. W. esetében kétszeresen is szerencsétlen volt a helyzet, mert az a szakma, amit kezébe kapott, vagyis a parókakészítő mesterség, kiment a divatból, nem volt többé kereslet a parókák iránt. Annak a fiatalembernek, akinek kilátástalan volt a helyzete, nem volt más választása, mint hogy katonának áll. Ezért elmondhatjuk, hogy W. sorsa eleve elrendelt volt, de azt is tegyük hozzá, hogy a társadalom nem engedte, illetve nem teremtett az emberek számára lehetőséget, hogy másképpen éljenek, mint ahogy az eleve elrendelt volt számukra.
De igaza van, W. érzékeny és fogékony természet, gazdag a fantáziája, majdnem művészlélek, és egy másik életben, vagy másik korban minden eshetősége meg lett volna rá, hogy más legyen, jobb legyen a sorsa.
L. A. E.:
W. még húszéves sem volt, mikor Lipcsét elhagyta. Körülbelül húsz évet töltött távol. Bevándorolta fél Európát, és hosszabb-rövidebb alkalmi munkákból szolgálatokból tartotta fenn magát. Aztán tíz év katonaélet következett. Mire visszatér, alig ismer valakit a városban. Az egyetlen biztos pont az életében egykori plátói szerelme, Johanna Woost, a sebész özvegye, aki megengedi neki, hogy egy ideig nála lakjon. Most már szexuális viszony is kialakul közöttük. Aztán eljutunk a regény cselekményének központi eseményéhez, a gyilkossághoz. W. leszúrja Johannát.
Hadd tegyek fel egy kissé spekulatív kérdést: Vajon a fiatal W. képes lett volna megölni azt, akit legjobban szeretett? Vagy képes lett volna erre a gyilkosságra tíz évvel korábban, a háborúban eltöltött időszak előtt? És vajon pusztán a féltékenység vezérelte, mikor tettét elkövette?
S. S-S.:
Ezt a kérdést az olvasónak kell megválaszolnia, miután elolvasta a könyvet. Én csak egy látleletet adok, elég részletesen leírom a „kórképet”, de a következtetést az olvasónak kell levonnia. A féltékenység lehet ok is, de tünete is egy súlyosabb betegségnek. (Erre még visszatérek.)
L. A. E.:
A gyilkosság után W.-t letartóztatják, és egy olyan eljárás indul ellene, ami akkoriban nagyon szokatlan. A bíróság a korban újdonságnak számító, tudományos alapokon nyugvó kihallgatásoknak veti alá, hogy kiderüljön, véletlenül, ösztönszerűen vagy előre megfontolt szándékkal követte-e el tettét. A kihallgatások nemcsak alaposak, hanem megalázóak is. A kihallgatásokról készült feljegyzések egy írói vénával megáldott akadémikushoz kerültek, aki egy drámavázlatot készített a történetről, mielőtt 24 éves korában meghalt. Georg Büchnernek hívták, és befejezetlen drámája azóta is az egyik leggyakrabban játszott darab a világon. Több szerzőt is megihletett a mű, sőt Alban Berg például operát is írt belőle.
Miért keltett a Woyzeck által elkövetett gyilkosság ekkora feltűnést, és önt miért inspiálta arra, hogy regényt írjon a történtekről?
S. S-S.:
Mindig számtalan oka van, hogy az ember miért ír meg egy regényt. Klasszikus motívum, hogy a férfi megöl egy nőt, akit szeret. Ennek is számtalan oka lehet. Büchnernél a féltékenység a fő indíték, de emögött sokféle más indíték is elképzelhető. Büchnernél egy magányos emberrel találkozunk, aki reménytelenül fut egy múkuskerékben, és akit mások irányítanak, és olyan erők, amelyek fölött nincs kontrollja. Fontos volt számomra, mikor a regényt írtam, hogy ezt a motívumot erősítsem és fejlesszem tovább, hogy W. a regényben történelmi kontextusba kerüljön. A regény kulcskérdése, hogy miért tesznek emberek olyasmit, amit nem akarnak, illetve mi kényszeríti őket arra, hogy olyat tegyenek. Ez a kérdés más könyveimben is jelen van.
Büchner drámája személyes kedvencem is, rengeteg változatban láttam színpadon évtizedeken át, és mindig úgy gondoltam rá, mint az „én” színdarabomra. Aztán egyszer csak rajtam volt a sor, hogy megalkossam a magam változatát egy regényben.
L. A. E.: Alapos kutatómunkát végzett, mielőtt megírta a regényt. Az eredeti peranyagot is áttanulmányozta. Meddig tartott a kutatómunka, és milyennek találta a periratokat? Mi lepte meg leginkább abban, amit olvasott?
S. S-S.:
Nemcsak a peranyagot tanulmányoztam, hanem a pszichiátriai vizsgálat anyagát is, ahogy ma mondanánk. Ezt a vizsgálatot végezték el rajta, mielőtt maga a per elkezdődött. Ez több évig tartott, és W. végig fogdában volt. Ennek ellenére W. a kérdésekre mindvégig világos, értelmes válaszokat ad, míg Clarus, a törvényszéki pszichiáter nem tudja, valójában mire is akar kilyukadni a vizsgálat során. Aki ma olvassa az anyagot, valószínűleg arra a következtetésre jut, hogy W. PTSD-ben, vagyis poszttraumatikus stressz-szindrómában szenved, ami nem meglepő, hiszen hosszú éveket töltött háborúban. Ez a diagnózis akkor persze még nem létezett. De Clarus kérdéseiből világosan kitűnik, hogy a kérdések arra irányulnak, hogy az orvos végül egészségesnek nyilváníthassa W.-t, mert csak így lehetett elítélni, kivégezni, és csak így győzhetett a törvény „igazsága”.
L. A. E.:
Akkor is korabeli dokumentumokra támaszkodott, amikor a legrangosabb svéd irodalmi díjjal, az August-díjjal jutalmazott regényét, az Azok a szegény łódźiak című könyvét írta. (Magyarul is megjelent.) Úgy tűnik, szívesen utazgat, és tölt hosszabb időt olyan európai helyszíneken, ahol könyvei játszódnak. Lakott például Prágában, Bécsben.
Ezek az utazások egyfajta ráhangolódást jelentenek az írásra?
S. S-S.:
Egy könyv megírásához nem csak tényekre van szükség. Regényíró vagyok. A helyek, hangulatok, s mindaz, ami az érzékszervekkel átélhető, fontosak számomra. Legalább tucatszor voltam Łódźban, alkalmanként több hetet is, jártam az utcákat, a házakat, míg azt éreztem, hogy úgy ismerem az egykori gettót ott, mint a saját otthonom környékét Bécsben vagy Stockholmban.
L. A. E.: A könyvben a leírások igen érzékletesek, líraiak, szembetűnő a nyelvezet szépsége ugyanakkor, amikor borzalmas dolgokról esik szó. Tudatos-e ez az ellentét?
S. S-S.:
A nyelv számomra nem dekoráció, hanem funkció, eszköz. És hogy a nyelv teljes ereje hasson, annak belülről kell jönnie. Hallatlanul fontos számomra, hogy a lehető legkonkrétabban vizualizáljak minden jelenetet a szövegben, hogy az olvasó világosan maga előtt lássa, sőt úgy érezze, mintha benne lenne abban a térben, amelyben a cselekmény játszódik.
Nem gondoltam soha arra, hogy a nyelv, amelyen írok, szép legyen, illetve hogy a nyelv egy szép dekoráció. Arra törekszem, hogy élő legyen, és szüntelen mozgásban legyen, és hogy a nyelvnek minden regiszterét felhasználjam.
A mai irodalom tekintélyes része formulákból és idiómákból áll, melyek azonnal elhelyezhetőek a potenciális olvasó számára, és így a tartalom, a mondanivaló is magától értetődő. Nem kedvelem az efféle irodalmat, ahol semmit nem mondanak, és semmit nem tesznek láthatóvá.
L. A. E.:
Emlékszem, 2022 januárjának első napjaiban adtam le a W. fordítását az Európa Könyvkiadónak. 2022 februárjában pedig kitört az orosz–ukrán háború. Ijesztő egybeesés volt. Szinte végzetszerűnek tűnt, hogy ismét harcok dúlnak nem messze onnan, ahol egykor Napóleon serege, és benne W. is, az orosz csapatok ellen harcolt.
Lát valamilyen párhuzamot a két háború között?
S. S-S.:
A regényem, legalábbis Svédországban, jóval azelőtt megjelent, hogy kitört az orosz–ukrán háború. De valóban, vannak ijesztő hasonlóságok. Fájdalmas számomra, de napról napra követem az eseményeket. Olyan, mintha egy hatalmas seb nyílt volna Európa közepén. Nem tudom, valaha begyógyul-e.
L. A. E.:
Azt mondják, a történelmi regények valójában mindig arról a korról szólnak, amelyekben íródtak. Regényeinek témája valami módon mindig kapcsolódik az európai történelemhez. A szereplők azonban általában nem a történelem kulcsszereplői, hanem a történelem elszenvedői.
Levonhatjuk-e a következtetést, hogy ördögi körben élünk, melyben az ember létrehozza a történelmet, de az általa létrehozott történelem az emberiség számára szenvedést hoz, például periodikusan visszatérő háborúkat?
S. S-S.:
Ez majdnem filozófiai kérdés, és a válasz majdnem egyfajta determinisztikus gondolkodásmódot támogatna. Én azonban író vagyok, és nem filozófus, és a történelem elvont kérdései kevésbé izgatnak. Inkább az foglalkoztat, hogy miért viselkednek az emberek újra meg újra ugyanúgy, miért választják, hogy saját akaratuk ellenére cselekszenek így vagy úgy. Az ember érezheti egyedül magát, de mindig valamilyen kontextusban (pszichológiai, történelmi, szociális) cselekszik, ezek a kontextusok vezérlik cselekedeteit. És egy cselekedetnek mindig van indítéka, és több következménye is.
A szépirodalom kiváló eszköz arra, hogy ábrázolja az indítékokat és következményeket, vagy így is mondhatnám egyszerűen: mi az, ami emberré teszi az embert.
L. A. E.:
Számos filozófus víziója a történelem vége. Többek közt Karl Marx és az írói és politológusi munkásságáról ismert Francis Fukuyama is a történelem végéről szóltak. Fukuyama a kilencvenes években odáig ment, hogy kijelentette, a történelemnek most vége, mivel nincs olyan társadalmi modell, ami a liberális demokrácia kihívója lehetne. (Tegyük hozzá, hogy azóta a történelem végéről való állítását visszavonta.)
A történelem vége és az utolsó ember
Európa Könyvkiadó, 2022.04.08.
1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama A történelem vége? című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett.
Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az „endizmus”-vitában.
Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az „endizmus”-vitában.
Ön az embert mindig történelmi kontextusban jeleníti meg. Elképzelhetőnek tartja, hogy a történelem valaha is véget ér?
S. S-S.:
Ahogy ma kinéz a világ, ékes bizonyíték arra, hogy Fukuyamának nem volt igaza.
L. A. E.:
Regényei nemcsak Svédországban, hanem a világ minden táján ismertek, sikeresek. Sok elismerő kritikát olvashatunk róluk, például Magnus Ringgren recenzióját a W.-ről az egyik nagy napilap, az Aftonbladet hasábjain (2019. 09. 22.). Ezt írja a könyvről: „Míg egy egész írógeneráció próbál minden csepp autofikciót kipréselni a Knausgård-féle kaviártubusból, addig Steve Sem-Sandberg újra az európai tapasztalatok kútfőjéhez tér vissza W. című új regényében. Legalább van valaki, aki komolyan veszi a történelmet, és megkérdőjelezi korunk extrém énközpontúságát.”
Ebben az évben Jon Fosse, norvég író kapta az irodalmi Nobel-díjat, ön pedig benne volt a Nobel-díj-bizottságban. Fosse sem az az író, aki „extrém énközpontúságáról” ismert.
Ideje vajon, hogy az írók túllépjenek az autofikción, és ideje, hogy az ember túllépjen az énközpontúságon?
S. S-S.:
Ezt a kérdést elsősorban a kritikusoknak kellene megválaszolniuk. A Nobel-díj-bizottságban minden irodalomra nyitottnak kell lennünk. Nem lehetünk részrehajlók.
