Cserhalmi Dániel különleges részlettel kedveskedik az olvasóknak karácsonyra

A Rákosi-korszak hazánk jellegzetes történelmi időszaka volt. Egy olyan időszak, amikor a legapróbb átgondolatlan megjegyzésért is az életével fizetett az, akiről úgy gondolták, a rendszer ellen szervezkedik. Amikor a kollégákban, szomszédokban, de még a legközelebbi barátokban sem szabadott megbízni, hiszen ők is lehettek a párt besúgói. És amikor mindenki tudta, ha megjelenik az Államvédelmi Hatóság, többet nem fog visszatérni az, akit kerestek. Cserhalmi Dániel ebbe a sötét és még napjainkban is alig ismert, politikai leszámolásokkal és terrorral teli világba ásta bele magát, és többéves alapos kutatómunka után írta meg 2018-ban Csengőfrász című regényét, majd két évvel később a Szibériai csapdát.

A szerző egy ideje harmadik ÁVH-regényén dolgozik, amelyből tavaly karácsonykor meg osztottunk egy kis bevezetőt – most pedig a szerző újabb részlettel kedveskedik az olvasóknak.

Egy órával később Majoros immár a Vörösmarty utcai épület második emeletén elhelyezkedő nagy tárgyaló asztala mögött ült. A szoba akkora volt, hogy akár ötven fő is összegyűlhetett benne. A falakat lambéria borította, a Csengery utca felé néző ablakok redőnyeit félig lehúzták, így fel kellett kapcsolni a hatalmas csillárokat. A bejárati ajtó fölött egy mozaikkép lógott, bár az őrnagy sosem értette, mit is ábrázol valójában.

Majorossal szemben a katonai elhárító főosztály néhány tagja foglalt helyet. Voltak hozzá hasonló öreg rókák, akik már a katpolos időkben is együtt dolgoztak vele, de akadtak harminc körüli fiatal tisztek is, akik az elmúlt években küzdötték fel magukat a ranglétrán. Az őrnagy alaposan átgondolta a névsort, mielőtt berendelte volna az embereit. Gyors és pontos munkára volt szüksége, ezért nem pusztán a hatóságnál eltöltött idő alapján választotta ki őket.

– Akkor bele is vágnék, mert kevés az időnk – kezdte Majoros. – Először is azzal szeretném kezdeni, hogy minden, ami elhangzik, az szigorúan titkos, értem ez alatt a főosztályt, és a hatóságot is. Teljes titoktartás mellett kell dolgoznunk, méghozzá minél gyorsabban. – Miután nyugtázta a bólogató arcokat, folytatta. – Mindannyian ismerik a Földalatti Fővezérség ügyet negyvenhétből?

Néhányan, köztük két fiatal főhadnagy kissé aggodalmas arccal intettek nemet.

– Az idősebb elvtársak számára nem lesz ismeretlen a történet, a többiek viszont jobb, ha tőlem hallják a részleteket, mint ha át kéne rágniuk magukat egy halom iraton. A Magyar Közösség történetét azért, gondolom, maguk is ismerik. Nehéz volt nem hallani róla annak idején. Az egyik legsikeresebb nyomozati munka volt, amiben nemcsak a Katonapolitikai Osztály, de az akkori Államvédelmi Osztály és a Gazdasági Rendészeti Osztály is részt vett.

Az őrnagy egy pillanatra szünetet tartott. Nem tudta, hogyan folytassa. A tényekről beszéljen, vagy inkább arról, ami végül a jegyzőkönyvekbe került. Végül egy köztes megoldás mellett döntött.

– A nyomozati munka az egyik legnagyobb összeesküvést tárta fel, amiben kisgazda- és parasztpárti politikusok is részt vettek. A szervezkedés tagjai többek között a Horthy-rendszert akarták visszaállítani. Egyfajta fasiszta beállítottságú emberek csoportjáról volt szó, és erről hosszasan lehetne még beszélni, de erre most nincs időnk. Nem is ez a lényeg. Az egész csoportot az úgynevezett Hetes Bizottság vezette, olyan reakciós elemekkel, mint Szent-Iványi, Soos, meg Donáth. A demokrácia megdöntéséhez persze fegyverre volt szükség, és itt jöttek a képbe a régi horthysta vezérkari tisztek. Ez volt a Földalatti Fővezérség. Igen, Buzás elvtárs? – fordult Majoros egy felemelt kéz felé.

– De ez, ugye, csak az a koncepció, amit a nyomozás során bizonyítani akartak? – kérdezte a nyúlánk, szőke főhadnagy.

Majoros elmosolyodott. Tudta, ez a fiatalember még viszi valamire. Most viszont már nyílt kártyákkal játszhatott ő is.

– Így van – felelte az őrnagy, de nem akart ennél részletesebb magyarázatot adni. – A Fővezérség ugyanakkor létezett, és nem a mi fejünkből pattant ki. A vezetőjük Dálnoki Veress Lajos vezérezredes volt, aki néhány társával rendszeresen találkozott konspiratív módon egy budapesti lakásban. Szerencsére a Pálffy ezredes vezette Katpol ekkor már megfigyelés alatt tartotta őket. Néhány iratot lefoglaltunk – tolt Buzás felé egy mappát Majoros –, amiből kiderül, egy valós szervezetről van szó.

– Csak épp a céljaik voltak mások – tette hozzá egy idősebb, sötétszürke öltönyt viselő férfi.

– Ahogy mondja, Fehér őrnagy. Tudom, maga ismeri az ügy részleteit, de kérem, legyen türelemmel. A Fővezérség működése nem tartott sokáig, a tagokat letartóztattuk, akiket később a bíróság rendre elítélt. Az iratokat lefoglaltuk, és a Magyar Közösség-perek során elítéltünk mindenkit, akinek bármilyen kapcsolata volt a szervezettel. Az ügy ezzel lezárult. Legalábbis úgy tűnt, egészen mostanáig.

– Ezt hogy érted? – ült ki az értetlenség Fehér őrnagy arcára, aki egy pillanatra elfelejtette, hogy az épületen belül nem szoktak tegeződni Majorossal. A többiek is kérdőn néztek a főnökükre.

– Nos, az elmúlt hónapokban az egyik nyomozónk révén érdekes jelentéseket kaptunk. Ezek alapján úgy tűnik, néhányan megpróbálják újjáéleszteni a Fővezérséget, most azonban azzal a céllal, amit mi erőltettünk rájuk a perek során. Katonai összeesküvés, fegyveres ellenállás.

– De hát ez képtelenség! – kiáltott fel egy másik idősebb tiszt az asztal túlsó végéről.

– Magam is ezt gondoltam, sőt, egy kicsit még most is szeretném azt hinni, hogy ez az igazság. A negyvenhetes Fővezérség valóban szervezetlen volt. Néhány álmodozó tiszt találkozgatott egy lakásban, nagyratörő terveik voltak az orosz csapatok kivonulása esetén, de ezenkívül nem tettek semmit. Most viszont jóval több a konkrétum. Sokkal inkább tűnik valódi összeesküvésnek, mint negyvenhétben. Hallgassák meg például ezt – vett a kezébe egy iratot Majoros.

– Ez a jelentés a pétervásárai laktanyából került hozzánk. Ha csak ezt olvastam volna el, talán nem is tulajdonítok jelentőséget az ügynek. Aztán amikor átrágtam magam az iratokon, felrajzoltam a térképre a helyszíneket. Pétervására, Nyíregyháza, Debrecen, Tab, Tamási. Szinte szabályos félkört alkotnak délkeleti irányból. Ráadásul a laktanyák közül néhányban tartalékos állományok vannak, amiket mi is jóval kisebb mértékben figyeltetünk.

– Ezzel azt akarja mondani, elhiszi mindazt, amit ezekben a jelentésekben leírtak? – kérdezte Fehér őrnagy, ezúttal visszaváltva a magázódó hangnemre.

– Magam sem vagyok benne teljesen biztos – osztotta meg kétségeit az őrnagy. – Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül! És ezért hívtam ma ide önöket. Remélhetőleg hamarosan megkapjuk a legmagasabb szintű hozzájárulást az ügy kivizsgálására, utána pedig haladéktalanul tudni akarom, mennyi igazság van ezekben a jelentésekben. Eredményt akarok már péntekre!

– De hiszen az csak két nap! – szólt egy karcos hang az asztal bal oldaláról.

– Tisztában vagyok vele, de ennyi idő alatt ki kell deríteni, mi az igazság az iratok mögött. És most nem arról beszélek, hogy verjünk ki ezekből valami hamis vallomást. Nem hinném, hogy vallani fognak, de ha megérkezett Péter elvtárs jóváhagyása, akkor minden módszer megengedett. Nem érdekel, hogyan csinálják, de péntekre az asztalomra várom a jelentésüket.

Az emberei némán bólintottak, mindenki csöndben meredt maga elé, de Majoros nem hagyta őket sokáig gondolkodni.

– Hamarosan megkapják a pontos utasításokat, kinek melyik laktanyába kell elutaznia. Lehetőleg még ma este. Holnap délig rádiótáviraton várok rövid tájékoztatást. Van kérdés?

A többiek még a hallottakat emésztették. Az idősebb tisztek nem tudtak megszabadulni a helyzet okozta hitetlenkedésüktől, a fiatalabbak inkább a megoldandó feladatot látták a helyzetben.

– Rendben. Ma elég sokáig bent leszek az irodámban, kérdés esetén keressenek nyugodtan. Találják meg a Fővezérség tagjait, és ha sikerül, akkor eljuthatunk a vezetőkig is.

És ezzel biztosítva lesz a nyugdíj, meg a balatoni nyaraló, tette hozzá magában Majoros. Ezután mindenkivel kezet fogott, majd visszament a szobájába, mert tudta: még közel sem intézett el mindent. Van még egy feladata, mielőtt egy kicsit pihenhetne.