Nincs engedélyezve a javascript.
Moobius online könyváruház | Az ország legjobb könyves ajánlatai
március 16.
Indul a költészet világnapja hét!

Indul a költészet világnapja hét!

Kultúra és életmód

A költészet világnapja alkalmából magyar szerzőink megosztották velünk kedvenc verseiket. Nemes Péter szívéhez Vass István Búcsú a tengertől című és Római ars poetica című költeményei állnak a legközelebb.

Vass István: Búcsú a tengertől

Október közepe volt, este volt.
A gyorsvonat fölfelé zakatolt.
Az ablakon egyszerre melegebb
Levegő szállt be. Pálmalevelek,
Babérfák – amint futó ablakok
Fényszórója egy percre kicsapott
Sötétségükre – csöndesen jelezték,
Hogy mögöttük fűszerezi az estét
A Dél, a tenger, s rajtuk fújja át
Simogató, fájdító búcsúját.
A fák, a cserjék sora megszakadt,
Kéklőn, sötéten lent a hegy alatt
Az Adria puhán, váratlanul
A messzeségbe, éjszakába nyúlt.
Kihajoltunk. Izgatottan kerested
A mélyben Miramarét, fent Triesztet,
Mindazt, amin a fény idejövet
Szemet bűvölő szikrákat vetett,
A tenger mellett kígyózó utat,
Fehér villákat, pálmás kapukat.
De csak meleg sötét volt odalenn,
A tenger volt, kéken, sejtelmesen.
Hullám csobbant vagy csak a képzelet?
Még azt se mondhattuk: „Isten veled!”
Hirtelen csattogó kanyarulat:
Magasabb fák közt futott a vonat.
A tenger eltűnt, és emlékszel-e,
Hogy csapott be a Karszt hideg szele?
Az ablakot felhúztuk, kimeredtél.
Emlékszel? pálmák, sósszagú, meleg szél.

Vass István: Római ars poetica

Milyen szép tud lenni a szürkeség!
Milyen szép az esőben a pálma!
Szürke kő, szürke ég,
babérral benőtt kosfejek hatalmasan fehérlenek,
paraszt klasszikum, hűvöslik a szépség.
Sötétlő ég, sötétzöld lomb alatt áll a torzó,
a kopott felirat, eltűri, hogy megértsék.
Az évezredeket, az ázott fövenyeket
most tárja csak fel az idő apálya.

Szürke ég, szürke kő. A Fórum fölött fúj az idő,
de a pálma most sem ösztövérebb. Itt miből él meg?
Mitől oly sötétzöldek a lomb- nemhullató növények?
Miféle tűzvezeték szabályozza Róma melegét?
Mint a magasban a fenyőövezet őrzi nyáron a megtartó telet,
úgy tárolják előkelően a ciprusok, a falak, a tenyésző torzók,
a töretlen ívű kertek a Földközi-tenger melegét
a fekete felhők alatt a vastag függönyben, a zuhogó esőben.
Milyen szép tud lenni a titkolt tüzü szürkeség!
Milyen szép a láng, a kőbe rejtett!

A láng, mely nem hivalkodás! Van tartaléka elég.
Milyen szép tud lenni a szürke ég,
ha az ember a tenger dél hevét sejti mögötte,
és ha át is fut rajta néha Boreas, megél a pálma.
Ez nem a didergető magányú lobogás,
mely egy percre fölmelegíti északon a holdsütötte szívet.
Az eredeti meleget őrzik az ívek:
szabályozottan kering örökre a legyezőpálmában,
az oszlopokban, és az északi szelet évszaktalanul állja a lomb és a kő.
És nem tarkák a latin istenek: csupa faragott fogalom.

Mert kevés itt a kép. És néha csak.
Mint mikor a novemberi ég alatt a sötét lombon át narancs villantja aranyát,
és ennyi elég. Minek a többi? a barbár díszités, az önáltató hitetés,
káprázatokat káprázatra kötni, hogy a metaforák szüretét begyüjtsék,
műfára talmi díszeket, és örülni, mint a színes golyóknak a vad, vagy képeskönyvnek a gyerek.
Ez nem a görög istenek Olympusa és alvilága:
itt józanabb és hidegebb, fantáziátlan kényszerűség talált magára és magából istent faragott.
És igy lett költészetté a fogalom. Hogy nem nagy dolog? Nekem igen.
Őshazámban vagyok. És mit számit, ha rom? Él, szólít, üzen, hogy merjünk lenni mi magunk.
A novemberi, római ég, a szürke kő.
Velünk van a vándor idő.
És vagyunk, amik vagyunk.