„Létfontosságú, hogy emlékeztessük magunkat arra, mire képes az ember, és hogy mindig tartsuk szemmel a velünk született, kegyetlenkedésre való hajlamunkat” – Interjú Anna Stuarttal, Az auschwitzi bába szerzőjével

Anna Stuart kilencéves korában már bentlakásos iskolákról írt történeteket, ám tanulmányai elvégzése után először egy „unalmas” polgári foglalkozást választott. A családalapítás és gyermekei megszületése után döntött úgy, hogy valóra váltja gyermekkori álmát. Először rövid történetekkel jelentkezett különböző magazinokban, majd első történelmi regényei sikere után főállású íróvá vált.

Megtörtént eseményeken és valós személyek történetén alapuló regénye, Az auschwitzi bába azoknak a bátor nőknek állít emléket, akik Auschwitz poklában is képesek voltak megőrizni emberi mivoltukat.

A Moobius Magazinja most az írás folyamatáról, kutatómunkájáról és jövőbeni terveiről kérdezte az írónőt.

Egészen egyszerűen: a pénz miatt! Amikor befejeztem az egyetemet, és elköltöztem otthonról, tisztában voltam vele, hogy sok időbe telik íróként megfelelő jövedelemre szert tenni. Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá, ezért pár évig a hagyományosnak mondható karrierutat választottam. Annyit írtam, amennyit az időm engedett, ám amikor várandós lettem, úgy döntöttem, rendesen nekiállok. Így is évekbe telt, mire az első regényem megjelenhetett, tehát jól tettem, hogy vártam. Ugyanakkor örülök, hogy végül is volt bátorságom hozzá, hiszen imádom a munkám.

Az ilyen kedves szavak sokat jelentenek nekem. Őszintén szólva először nem II. világháborús regényeket, hanem középkori történetet kezdtem el írni (és ma is írok) Joanna Courtney álnéven, ám amikor az első szerkesztőm egy másik kiadóhoz került, kérdezgette, hogy nem akarok-e a II. világháborúról írni. Kétségeim voltak az ötlettel kapcsolatban, hiszen olyan sokan írtak már erről a korszakról, de a szerkesztőm meggyőzött, hogy mélyedjek el a témában, és lenyűgöző, elmondásra váró történetek tárházára leltem. Teljesen beszippantott.

Ezt szintén a szerkesztőmnek köszönhetem, hiszen ő volt az, aki Auschwitzra mutatott rá témaként, hogy esetleg tetszhet. Bizonytalan voltam, hiszen iszonytató hely, valamint ismertem néhány, már létező és igen sikeres regényt, például Az auschwitzi tetoválót, ezért kételkedtem abban, hogy képes vagyok-e a színvonalnak megfelelően írni. Az interneten kutatva azonban rátaláltam Stanisława Leszczyńskára. Azonnal megfogott – hihetetlen, hogy ennyi gyermek született meg egy haláltáborban. Feltételeztem, hogy már biztosan megírták a történetét, ám nagy meglepetésemre nem. 

Igyekeztem, hogy Ana a lehető legjobban hasonlítson a valós Stanisławára. A családját övező részletek, a deportálásához vezető események és az Auschwitz-Birkenau táborban bábaként végzett munkája mind-mind megtörtént eseményeken alapulnak. Nem írtak róla rengeteget (kivéve egy nemrég megjelent lengyel nyelvű biográfiát, amelyet sajnos nyelvi akadályok miatt nem értek), de amit olvastam róla, az alapján biztos lehetek, hogy a kedves, bátor, keresztény nő a regényben hasonlít a valós megfelelőjére.

Ester teljes mértékben kitalált szereplő, de hűen tükrözi az akkori fiatal zsidó nők tapasztalatait. A łódźi gettóról temérdek információ áll rendelkezésre, amelyek alapul szolgáltak Ester karakteréhez, családjának és mindannak a megalkotásához, amit azon a szörnyű helyen éltek át. Fontosnak éreztem, hogy egy zsidó karakter nyújtson személyes betekintést egyrészt Stanisława Leszczyńska a gettóban lévők felé irányuló bátor jó cselekedeteinek körülményeibe, másrészt a történetet tágítva ő testközelből mutassa meg a szenvedést az olvasóknak. Filip szintén kitalált, de újfent valós történetek alapján íródott: ilyen például a pajtából való szökése is. Ahol csak lehetőség adódott rá a kitalált szereplők történeteiben, ott törekedtem valós események szerepeltetésére, hogy a történelmi hitelességet biztosítsam. Még ha egyes szereplők nem is valódiak, tapasztalataik meglehetősen azok.

Talán ez volt a legsúlyosabb könyv, amit valaha írtam, hiszen az auschwitzi és más táborokban történt események és részleteik rettenetesek. Anyaként pedig a puszta gondolattól rosszul lettem, hogy a nők egy ilyen borzalmas helyen adnak életet gyermekeiknek. Számos jelenet megírása nehéz volt számomra, de fontosnak tartottam a szenvedésük valós körülményeit megjeleníteni, és örülök, hogy így tettem.

Ami a kutatást illeti, a vonatkozó irodalmakat, történeti kutatásokat elolvastam, és ahol lehetett, igyekeztem első kézből információkat gyűjteni a táborokban és a łódźi gettóban lévő körülményekről és emberekről. A kutatómunkát kiegészítettem az Auschwitz-Birkenau tábor egykori helyének meglátogatásával is. Férjemmel mentem, a gyönyörű, napsütéses idő ellenére elképzeltem a II. világháború alatt működő tábort: a hideget, sarat, tetveket és a megannyi, szakadatlan kegyetlenséget. A felhőtlen ég dacára a hely ma is hátborzongató. Manapság, ha kicsit éhes vagyok, vagy fázom, arra gondolok, hogy ezek az emberek miken mentek itt keresztül – szenvedésük összehasonlíthatatlan a saját piszlicsáré gondjaimmal – és csodálom, hogy egyáltalán bárki is élve kijutott onnan. A könyv megírása kicsit megváltoztatott – a jó irányba.

Úgy hiszem, létfontosságú, hogy emlékeztessük magunkat arra, mire képes az ember, és hogy mindig tartsuk szemmel a velünk született, kegyetlenkedésre való hajlamunkat, ugyanakkor bátorítsuk magunkat a szeretet és gondoskodás képességének kiszélesítésére. A regények és filmek – az enyém és másoké – nem az öncélú viszolygást hivatottak kiváltani; nem céljuk a múlt szörnyűségein rágódni, hanem tanúbizonyságot szolgáltatnak arról, ami valójában történt. Nem felejtünk, nem is szabad!

A nácik előre kitervelt, hidegvérrel végrehajtott eszméje, miszerint egy egész fajt kiirtanak, szörnyű elképzelés volt, és aggódom, hogy a világ nagy része megint a gyűlölet és diszkrimináció favorizálásának irányába tart. Az olyan történetek, mint Az auschwitzi bába emlékeztetnek minket arra, mi történt, és remélem, arra is, hogy az emberiség kollektíven munkálkodjon azon, hogy ne történhessen soha többé hasonló.

Nagyon jó kérdés. Az első piszkozat tényleg egy happy enddel ér véget, ahol Ester megtalálja Pippát az árvaházban. Azt hiszem, hogy a rengeteg sötétség kiírása után szükségem volt egy kis fényre. A szerkesztőm azonban úgy érvelt, hogy a valóságban olyan kevés nő találta meg később a gyermekét, hogy ez hiteltelenítené a könyv történelmi alapjait. Mérlegelést követően igazat adtam nekik, és egy olyan változtatást eszközöltünk, amely szerint Ester Oliviát találja meg. Remélem, ekképpen szívbe markolóbb és valóságosabb lett.

Mindenesetre nagyon nehéz volt számomra Pippát elengedni, és amikor az olvasók elkezdték kérdezgetni, mi lett vele, arra jutottam, írok egy folytatást, A berlini bábát. Bízom benne, hogy Magyarországra is megérkezik. (Biztosíthatjuk az olvasókat, hogy meg fog – a szerk.)

Anyaként az Auschwitzban szülő nőkről szóló az igaz történetek igazán meghatottak. Legtöbbjüknek felfoghatatlan kínokon kellett keresztülmennie, mert babájukat megölték, vagy karjaikban haltak éhhalált, vagy a Birodalom számára szakították el tőlük. Stanisława Leszczyńska volt az, aki jóságával biztosította az ott szülő nők számára, hogy néhány pillanatot, esetleg pár napot együtt tölthessenek gyerekükkel.

Míg az egyéni történetek általában tragédiával végződtek, a nők közötti barátságok sokaknak segítettek a tábori élet lidércnyomásainak leküzdésében. Ezt Ana és Ester, illetve Naomi kapcsolatának bensőségességével igyekeztem megjeleníteni. A barátság (akár férfiak, akár nők között) csodálatos dolog. Magam is a saját barátaimra hagyatkozom törődés és támogatás tekintetében, nem beszélve a mókáról és kacagásról. 

Ahogy az előbb említettem, A berlini bába angolul már megjelent. A könyv az 1961-es Berlinben játszódik, és bemutatja, hogyan szerez egymás létéről tudomást Olivia és Pippa (aki egy Kirsten nevű német lánynak képzeli magát), majd megpróbálják megtalálni egymást, amikor egy nyáron egy új gyűlölettel teli rezsim – ezúttal kommunista – falat épít a város közepére.

A The War Orphan is idén jelenik meg angolul, amely zsidó árvák rehabilitálásának igaz történetét meséli el egy csodaszép észak-angliai helyszínen. A fő szerepben Tasha és Georg áll, két fiatal, akiket Ana és Ester mentett ki a koncentrációs tábor gyerekbarakkjaiból. A történet arról szól, hogyan képesek élni a tábor rémálmainak árnyékában.

A következő, készülőben lévő könyvem pedig a varsói felkelést dolgozza fel, megjelenik benne Ana férje, Bartek, és fia, Bronislaw, és az is, hogyan találkoznak és harcolnak három lánytestvérrel karöltve. 

Mindenfélét szeretek olvasni, romantikus és történelmi regényt, krimit, thrillert. Az utóbbi időben a kedvencem Bonnie Garmus könyve, a Minden kémia – agyafúrt, okos, megkapó regény, amit mindenkinek ajánlok.