Ebben az évben úgy érzem magam, mintha folyton karácsony lenne, mivel sorra jönnek a várva várt sorozatok folytatásai. Abigail Owen A hazug koronája című könyvét tavaly télen olvastam és nagyon megszerettem a szerző által életre hívott világot. Most pedig itt Az ellopott trón, hogy megtudjuk, miként folytatódik az ikerpár élete.
Az előző kötet végén elég húzós helyzet bontakozott ki, mikor is Merennek királynőként kell Eidolon oldalán helyt állnia. Tűzvonalban kell szerepet játszania, hiszen a lebukás túl nagy áldozatot követelne meg - aztán pedig kiderül, hogy a király sokkal többet tud, mint azt gondolták. A könyv nyitójelenetében éppen Meren kiszabadítása folyik, sikeresen, majd ezt követően megkezdődik a vesszőfutás nem kisebb cél érdekében, mint a gonosz férfi hatalmának eltörlése.
A regény központi karaktere most is Meren, aki egyre határozottabb alakot ölt. Eleinte csupán egy célszemély volt, akinek a sorsa már a születésekor elrendeltetett, s emiatt elnyomta a lelkében megszülető vágyakat, de miután Reven elrabolta, megengedte magának, hogy érezzen és önálló entitás legyen. Ebben a kötetben még inkább felszínre kerül a saját személyisége, még annak ellenére is, hogy most is a birodalom és a testvére sorsát helyezi önmaga elé. Rengeteg minden omlik a nyakába, nem is viseli elegánsan, de szerintem pont ettől volt jó és hiteles.
A szerelmi szál a folytatásos regényekben már megszokott irányba fordul: a szerelmespár az egymásra találást követően átlép a “nem lehetünk egymáséi” fázisba. Alapvetően ezt szükségszerű rossznak élem meg, de most legalább a szerző egy igencsak nyomós okot helyezett e mögé, mégpedig az, hogy Reven egyre instabilabbá válik. Ó, de még mennyire! Szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy ennyire mellékszerepbe lett kényszerítve, mert bőven tudott volna még érdekességet szolgálni az ő jelenléte. Azért voltak erősebb kontextusok, ahol teret engedett neki a szerző, főleg a közepén és a végén, de nekem ez nem elég, nem tudok vele betelni. Szóval a szerelmi szál hanyatlóban van, de a következő részben tuti megkapjuk majd azt a lángot, ami ebből hiányzott. A hamis szerelmi háromszög, ami Cain karaktere által képződik, viszont nem tudtam megfelelően kezelni.
A sztori ugyanolyan felépítéssel rendelkezik, mint az első rész: nem rohan fejvesztve, de mindig történik valami a lapokon. Én szeretem, hogy a szerző hagyott magának időt és helyet arra, hogy kifejtse a dolgokat úgy, hogy közben azért ezt nem viszi túlzásba. Nincsenek oldalakon átívelő felesleges leírások, de azért részletekbe menően leírja, milyen érzések és gondolatok uralkodnak Meren fejében és lelkében. Szerettem látni, ahogy fokozatosan ébred rá az összefüggésekre, s arra, hogy milyen útra kell lépnie. Emiatt nem lett elhamarkodott vagy épp kifejtetlen. Másnak lehet kissé túlhúzott, de én pont ezt csípem.
A végső jelenet hatásos és erőteljes, megfelelően épít a korábbi hétszáz oldalra. A szerző úgy vágta el a történetét, hogy mindenképp akarjam majd a folytatást, de egyelőre beérjem azzal, ahova eddig eljuttatott. Mint egy kiadós lakoma után, úgy teltem el ettől a sztoritól.
Számomra ez a sorozat még mindig hozza a szintet, így kíváncsian várom, mit fog magába foglalni a harmadik kötet.