Nehéz egy olyan ismeretterjesztő, lélektani-útleírási regényről írni, amiből már filmadaptáció is készült, és ami az ilyen típusú történetek kedvelőinek szinte kötelező olvasmány. Egy biztos: én nagyon szerettem, úgy érzem, gazdagabb lettem az elolvasása által, főleg úgy, hogy a filmet nem láttam (még).
Alaptörténet: 1944-et írunk, a világot ötödik éve borítja lángba és vérbe a második világháború. Az osztrák hegymászó, Heinrich Harrer és társai 1939 óta brit hadifogságban vannak Indiában, míg végül a sokadik szökési kísérletük sikerrel jár, és a Himaláján keresztül Tibetbe, majd a tiltott fővárosba, Lhászába jutnak. Harrer végül az épp trónjára lépő XIV. Dalai Lámával közeli barátságot köt, majd átéli az 1950-es kínai megszállást és az ezt kísérő szörnyű pusztítást.
Igaz történetről van szó, a könyv első fele valóban a szökésre koncentrál, a hosszú útra, az ott megélt eseményekre, a táj szépségére, a nehézségekre és a bizakodásra, hogy végül elérik a végállomást, ahol már biztonságra lelhetnek. Elkísérni őket mondhatni izgalmas volt, de talán jobban leírható a megdöbbentő, együttérző és tanulságos címkékkel.
A nyelvezet nem feltétlen „írói válaszékosságot” tükröz, amit a szerző már az elején leszögez. Ennek ellenére a könyv olvasmányos volt, abszolút nem hiányzott a csavaros fogalmazás. Igazából így is volt hiteles szerintem.