Egy lány, aki a szelet uralja.
Két férfi, akik egészen máshogyan húzzák őt.
És egy világ, ahol az elemek nemcsak a természetben, hanem a szívekben is tombolnak.
A szélfonó nem csak fantasy.
Ez döntések története.
Hűségé.
Árulásé.
És annak a pillanatnak, amikor rájössz, hogy az erő nem mindig azt jelenti, hogy egyedül állsz.
Ritkán találkozom olyan fantasyvel, ahol az elemi mágia ennyire összefonódik az érzelmekkel.
A szélfonó számomra nemcsak a harcokról szólt, hanem arról a belső vívódásról, amikor választanod kell – nemcsak két ember, hanem két jövő között.
Vannak fantasyk, amiket elolvasol.
És vannak olyanok, amik szétcincálnak érzelmileg.
A szélfonó nálam az utóbbi.
Ez nem csak elemi mágiáról szól. Nem csak jégóriásokról, harcokról, látványos jelenetekről.
Ez egy lány története, aki megtanulja uralni a szelet — miközben a szíve közben legalább akkora viharban hánykolódik.
Rhya nem tökéletes. Nem mindig biztos. Néha fél. Néha dühös.
De amikor kiáll… amikor a két férfi között állva együtt harcol velük a jégóriások ellen… na ott éreztem, hogy ez a történet beszippantott végleg.
És a dinamika?
Feszültség.
Visszafojtott érintések.
Kimondatlan döntések.
Az a fajta slow burn, amitől konkrétan szorít a mellkasod.
A végére pedig csak ültem, és azt éreztem:
Ez még nem lezárás.
Ez egy ígéret.
És valami azt súgja, hogy a legnagyobb meglepetések még csak most jönnek.