Egy kis krimire és családtörténetre vágytam/számítottam, de ennél sokkal többet kaptam. Egy olyan történetet, ahol ismét bebizonyosodik, hogy a hazugság, még a jóindulatú hazugság is hatalmas hullámokat vet maga után, alóla nem lehet kikecmeregni, és mindig van a végén sérültje. Ahogy Percy mondja a regényben, a tárgyak árnyékot vetnek, ahogy a múlt történései is.
Bár tényleg kicsit hosszú volt a bevezetés, mégis megalapozta, hogy pontosan megismerjük a szereplőinket, a tájakat. Szinte éreztem a tarkómon a forró ausztrál napsütést, a rózsák illatát, ahogy belépek Elysiumba. Kate Morton csodálatosan tudja megteremteni a helyszíneket, olyan pontosan írja le, hogy tényleg azt érezzük, ott vagyunk. Együtt lélegeztem a szereplőkkel, bár bevallom, hozzám sokkal közelebb álltak az 1959-ben élt, napjainkra jórészt halott emberek. Ismerősek voltak, mintha ugyanabból a világból származnánk.
A Turner család tragédiája nagyszerűen szőtt krimi olyan végkifejlettel, amire nem teljesen számítottam, bizonyos részleteire nem is voltam felkészülve. Az utolsó 200 oldal úgy elrepült, mintha egy pillanat töredéke lett volna. Csak faltam az oldalakat, hogy beigazolódjon vagy elbukjon a feltételezésem. Szívembe zártam Isabel Turnert, bár ő maga csak mások elbeszélése alapján jelent meg a könyv lapjain, mégis hozzá tudtam a legjobban kapcsolódni: csodálattal, félelemmel, szomorúsággal.
Elsöprő erejű könyv volt a számomra, engem kifejezetten nem zavart, hogy lassú folyású, nem pörgős könyv volt.