Sokunkkal egyetemben, engem is mindig érdekelt, hogy mi zajlik le azon emberek fejében, akik mások életét kioltják. Mi lehet az indíték, hogyan tudja kivitelezni a tervét és ezt követően milyen gondolatok fordulnak meg benne, ami miatt erre az útra lép. Úgy tartom, hogy ez az érdeklődés egyáltalán nem beteges, sőt, inkább egészséges, hiszen pont azért akarja az ember megérteni, mert egyszerűen a számára felfoghatatlan, hogy létezik bármilyen indok vagy állapot, amely a végzetes tetthez vezet. Mert meg lehet érteni egy cselekmény ok-okozati összefüggését annak ellenére is, hogy nem tartjuk elfogadhatónak. Truman Capote az 1959. november 15-én, Kansas állambeli Holcomb városában megtörtént gyilkosságot mutatja be teljes valójában a Hidegvérrel című könyvében. Saját elmondása alapján ez a kötet nem dokumentumkönyv, hanem tényregény, mivel hozzáköltés nélkül, a valódi adatokra, beszámolókra és interjúkra alapozva alkotott olvasmányos formában. S ennek tudatában forgatva, ez a könyv valóban beeszi magát az ember bőre alá. Bevonja az olvasót, megragadja a figyelmét és borzongatja a tudatát; mert hiába tudjuk, ki ebben a sztoriban a jó és a rossz, mégis az elkövetővel felmerül valamely szintű rokonszenv, ha akarja, ha nem. A könyv felépítése lineáris. Néhány előremutató mondatot leszámítva a cselekményvezetés egyenesen előre mutat, nem kalandozik el, nem ragad ki az eseménysorból bizonyos pillanatokat, hogy azokat nagyító alatt megvizsgálva akaratlanul is elnyomjon más részeket. Valóban puszta tényközlés az egész. A szerző elsőnek bemutatja a családot és annak környezetét, amely által megteremti az olvasó az áldozatok között a kapcsolatot. Láthatjuk, hogy valóban jó emberek voltak, így az áldozathibáztatás lehetőségét már az első perctől kezdve kizárja. Ezzel párhuzamosan bemutatásra kerül a két elkövető is, majd a tragikus éjszakát követő felfedezés és végül az ügyfelderítés folyamatban. Ez utóbbiban kerül teljes körűen kifejtésre, hogy mi történt pontosan a ház falain belül november 15 éjszakáján, hogyan veszítette életét négy ember. A tényfeltárást követően pedig megtörténik a büntetőjogi végrehajtás; ám ezen esetben is látható, mennyire lassan őrölnek a bürokratikus kerekek, hiszen a kiszabott büntetés közel sem azonnali. A hossza ellenére abszolút nem mondható e könyvre, hogy túlírt lenne. A szerző alaposan és részletesen vizsgálta meg a fő eseményt, valamint annak előzményeit és a tettet követő reakciókat. Nem csak magára a tragédiára fókuszált, hanem kiterjesztette azt a környezetre is, hogy a teljes képet át tudja adni. A leírás végtelenül olvasmányos, könnyen befogadható és mindvégig tényszerű. A szerző belső érzései nem jelennek meg a lapokon annak ellenére sem, hogy a történet résztvevői aktívan felszínre juttatják a bennük zajló folyamatokat. Megérinti az olvasót, de nem vonja bele a történetébe, mindvégig megmaradhat a külső megfigyelő szerepében, amely miatt nem válik túlzottan terhelővé a leírt tartalom. Irodalmi szempontból nagy tudatossággal átadott történet, s erre értve lehet azt mondani, hogy jó és kielégítő olvasmány. Nem hiába élte meg immáron a tizedik kiadást - s nagy összeggel mernék rá fogadni, hogy ez sem az utolsó alkalom volt. Vannak olyan könyvek, amiknek kortalanul is helye van a piacon. Ez pontosan az.
Te lehetsz a legelső, aki kedveli ezt a bejegyzést
Silye Dóra
április 23.
Ajánló
A történet folyamán 1919-be, az alabamai Perdido városába csöppenünk, ahol hatalmas árvíz forgatta fel a lakók életét. A károk felmérése közben, egy fiatal nőre, Elinor Dammert-re bukkannak a helyi hotelben, aki az elmondása szerint tanítónő, viszont papírok híján ezt igazolni nem tudja… Nagy szerencséjére, a kisváros egyik leggazdagabb családja, a Caskey-k veszik magukhoz. A könyv különlegességet szerintem az adja, hogy nem csak egy “egyszerű” horrorral állunk szemben, hanem a borzongató elemek mellett kapunk egy érdekes családtörténetet is, amit átitat a fullasztó déli atmoszféra. Elég vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mivel alapvetően érdekes volt a sztori, de sokszor vontatottnak éreztem a mesélést, emiatt időnként döcögősen haladtam az olvasásával. Szerintem egy kicsit több horror-elem jól állt volna a könyvnek, de bízom benne, hogy a későbbi részekben több borzongásban lehet majd részem. A baljós, nyugtalanító hangulata nagyon tetszett a regénynek, ez különösen emlékezetessé tette számomra az élményt. A karakterek nem kerültek igazán közel hozzám, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kicsoda Elinor Dammert?! Összességében nem volt tökéletes olvasmány-élményben részem, viszont mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot! Jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a baljós, misztikus történeteket, a családregények rajongóinak, de azoknak is, akik nem szeretik a klasszikus értelemben vett horrort.
Az árvíz
Michael McDowell
Te lehetsz a legelső, aki kedveli ezt a bejegyzést