A történet az 1959-es holcombi gyilkosságot dolgozza fel, ahol egy teljes családot brutális módon öltek meg. A könyv viszont nemcsak az eseményekre koncentrál, hanem nagyon mélyen belemegy az elkövetők életébe is. Megismerjük a gyerekkorukat, a hátterüket, azt az utat, ami végül a bűnözéshez és a gyilkossághoz vezetett. Érdekes volt látni ezt a fajta részletességet, még ha közben hiányérzetem is volt amiatt, hogy az áldozatokról kevesebb szó esett.
Ami igazán megfogott, az a pszichológiai mélység. Nem menti fel a tetteseket, de megmutatja, hogy milyen összetett folyamatok vezethetnek egy ilyen tettig. Közben viszont bennem is ott volt a düh: miért történnek ilyen értelmetlen gyilkosságok? És miért tart egy ilyen ügy feldolgozása, lezárása évekig?
És hogy miért lett ennyire ismert ez a könyv?
Azért, mert ez volt az egyik első úgynevezett „tényregény”. Capote éveken keresztül kutatta az ügyet, interjúkat készített, és gyakorlatilag egy valós történetet írt meg regényes formában. A könyv 1966-os megjelenése után óriási hatása volt, és sokan ezt tartják a modern true crime műfaj egyik alapművének. Több millió példányban kelt el világszerte, és máig az egyik legismertebb ilyen jellegű könyv.
Számomra egy érdekes, de ambivalens olvasmány volt. Tetszett a témája és a részletessége, de közben végig volt bennem egy feszültség és egyfajta ellenérzés is.
Ez nem egy könnyű könyv, inkább egy olyan, ami után elgondolkodik az olvasó az emberi természetről.

Az első részt (Az árvíz) is imádtam, teljesen beszippantott a történet még februárban, így nagyon boldog voltam, mikor a mármajdnemférjem meglepett nőnapra A gáttal.
Aztán ki is olvastam egyetlen szombat délelőtt alatt.
A történet ott folytatódik, ahol a Blackwater-saga első része - Az árvíz - véget ért, és míg Az árvíz leginkább Elinor körül forog, úgy A gátban egyértelműen Mary-Love volt a központi karakter. Elinor sem lett kevésbé fontos, főleg, hogy a regény lényege pont az anyós-meny csatározás a két igencsak erős személyiségű nő között, de Mary-Love a sorozat második részében vitte a pálmát. Mary-Love csak nem tudja elengedni Elinor gyötrését, még úgy sem, hogy amúgy Elinor őt békén hagyná: hisz' megkapta, amit szeretett volna, végre külön költözhetett az anyósától. De Mary-Love nem tágít, míg... míg... Hát, igazából szerintem ő maga sem tudja, hogy mi a célja.
A könyvsorozat különlegességét a baljós hangulata adja; illetve az, hogy véleményem szerint mindenki talál benne olyan bonyolult emberi kapcsolatot, amivel ő maga is tud azonosulni. Most komolyan, tízből hány nőnek vannak időnként finomabb-durvább csatái az anyósával, hm? Szerintem legalább hatnak. Arról nem is beszélve, hogy górcső kerül Mary-Love és Sister anya-lánya kapcsolata is, jobban beleláthatunk kettejük dinamikájába (ami az első részben egy szoros anya-lánya viszonynak tűnhet, arról kiderül, hogy távolról sem olyan meghitt és problémamentes...).
Felbukkannak új szereplők, megismerünk új kis családokat, átélünk velük tragédiákat, nehézségeket... Közbe pedig szép lassan a gát is megépül, ami az árvíztől védi Perdido városát a jövőben.