„Szerethető és értékes vagy még akkor is, ha küzdesz a fájdalmaddal” – interjú Ann Lianggal, az Ez most az igazi szerzőjével

Gyerekkorom óta szeretem a meséket. Máig emlékszem rá, hogy kilencéves koromban írtam egy tizenegy oldalas novellát egy varázslatos póniról, és megmutattam a szüleimnek. Mint sok más író, úgy gondolom, az írás iránti szeretetem elsősorban az olvasás iránti szeretetemből fakadt – rengeteg könyvet kölcsönöztem ki a könyvtárból, és órákig képes voltam bóklászni a könyvesboltok polcai között. Az, hogy hivatásos író legyek, inkább csak egy ábránd volt, mint álom, egészen addig, amíg néhány éve nem kezdtem el egyetemre járni. Ekkor kötöttem ki magamnak, hogy ha most nem vágsz bele, lehet, hogy soha nem lesz időd vagy bátorságod arra, hogy megpróbálj valamit kiadni. Úgy tizenkilenc éves lehettem, amikor igazán elköteleztem magam a könyvkiadás és írás mellett.

Soha nem jártam (még) bentlakásos iskolába(n), de íróként és olvasóként egyaránt érdekesnek találom az elitiskolai környezetet. Bár a könyveim szépirodalmi művek, úgy gondolom, hogy az elitiskolák majdnem olyanok, mint egy fantáziavilág, mert az ember belekerül ebbe a buborékba, ahol a körülötte lévő emberek abszurd módon gazdagok és híresek, és olyan féktelen, extravagáns életet élnek. Az ebből adódó puszta drámaiság remek szórakoztató értékkel bír, de felerősítheti a kívülállóság érzését is, amit a főhőseim átélnek.

A legtöbb ismerősöm nagyon meglepődött, amikor elújságoltam nekik, hogy romantikus regényt írok – néhányan azt hitték, viccelek. Azt hiszem, tényleg cinikusnak tűnök. Elég gyakorlatias vagyok, és mindig szeretem a lehető legalacsonyabbra tenni az elvárásaimat, hogy elkerüljem a csalódást. Őszintén szólva én sem képzeltem el soha, hogy romantikusregény-író leszek. De miután megírtam a romantikus mellékszálat a debütáló regényemben, pozitív visszajelzéseket kaptam az olvasóktól és a szerkesztőktől is, és rájöttem, hogy talán ez olyasmi, amire a következő könyveimben is támaszkodhatnék – és hogy talán mégis reménytelenül romantikus típus vagyok. Sokkal jobban, mint gondoltam.

A C-drámák nagyon sokfélék lehetnek, a rendkívül indulatgazdag, hátba szúrós, csendes vágyakozós, ármánykodós történelmi drámáktól egészen a nagyon könnyed, modern romantikus drámákig. When I Fly Towards You; My Journey to You; The Romance of Tiger and Rose; Reset – ezeket a sorozatokat mind jó szívvel ajánlom.

Ritkán formálom karaktereimet valódi emberekről, habár minden karakterben fellelhető egy-egy részem. Határozottan léteznek párhuzamok a saját életem és Eliza tapasztalatai között: én is nemzetközi iskolába jártam Pekingben, és fiatalabb koromban gyakran költöztem, de szeretek elegendő teret hagyni a „mi lett volna, ha” feltételezéseknek. Ez az, ami a regényírást számomra lenyűgözővé teszi – nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy mi történhetett volna.

Úgy érzem, mindenképpen segített, hogy még mielőtt elkezdtem volna írni az Ez most az igazit, már elég jó rálátásom volt a szórakoztatóiparra. Rengeteg C-drámát láttam, és igen naprakész voltam a legújabb szórakoztatóipari hírekkel kapcsolatban. Egyetemista koromban a China Film Insidernél dolgoztam gyakornokként, ahol kínai hírességekkel és filmiparral kapcsolatos hírek fordítása volt a feladatom. A könyvkiadás és a szórakoztatóipar között is található némi átfedés, így előfordult, hogy más szerzők történeteihez nyúltam. Segítettek elképzelni, hogyan érezhet egy olyan ember, mint Caz.

Nagyon örülök, hogy így látjátok, mert szeretek olyan karaktereket írni, akik úgy egészítik ki egymást, hogy közben számos aspektusban egymás ellentétei. Megvannak a saját bizonytalanságaik és hibáik, ugyanakkor képesek kihívásokat adni egymásnak és együtt fejlődni. Szeretek a szerelembe esés fokozatosságáról írni: a szereplők egyszer csak azon kapják magukat, hogy éjszaka a másikra gondolnak, vagy elmosolyodnak egy-egy egymásnak elküldött üzeneten, vagy egyre jobban odafigyelnek egymás apróbb rezdüléseire, majd mire rájönnek, hogy valódi érzéseket táplálnak egymás iránt, már nincs visszaút. A színlelt kapcsolat még jobban elmossa ezeket a mérföldköveket, a hangsúlyt pedig a szereplők érzelmeinek és motivációinak megváltozására igyekeztem helyezni. Kezdetben, ahogy az a színlelt kapcsolat toposzából adódik, a szereplők a párkapcsolat külsőségeit használják céljaik elérésére. ám ahogy kapcsolatuk igazzá és őszintévé válik, a kezdeti, célorientált motivációikat immár ürügyként használják arra, hogy párként viselkedjenek.

Számomra a regény egyik fő üzenete az, hogy soha ne adjuk fel a reményt – bízzunk a szerelemben, a boldogságban, egy szebb jövőben, mindazokban az emberekben, akikkel még nem találkoztunk. Ez nehéz lehet a múlt fájdalmainak és csalódásainak árnyékában. a dolgok pedig nem mindig úgy alakulnak, ahogyan azt elképzeltük, sőt egyes emberek eltűnnek az életünkből, ám mindezek ellenére sem adhatjuk fel a reményt. Bárki, aki hasonló helyzetben találja magát, szeretném, ha tudná, hogy az adott szituáció és a megpróbáltatások nem árazzák be az egyént, értékét nem ezek határozzák meg. Szerethető és értékes vagy még akkor is, ha küzdesz a fájdalmaddal, vagy például egy barát elvesztéséből sem következik az, hogy ne lennél szerethető. Olyan folyamatok ezek, melyek mindannyiunkat érintenek, és a végén mindannyian sikeresen túljutunk rajta.

Számos projektet dédelgetek az elkövetkező pár évre vonatkozóan, és emiatt hihetetlenül boldog vagyok. A következő megjelenésre váró könyvem, amely egyben az első a felnőtt történelmi fantasy műfajban, az A Song to Drown Rivers, amely nagyon különbözik az eddigi munkásságomtól, és különösen izgulok miatta. A könyvet az ősi Kína Négy Szépségének egyike, Hszisi legendája ihlette, és azt mondanám, hogy sokkal nyugtalanítóbb és szomorúbb hangvételű, mint a kortárs romantikus könyveim. Van még jó néhány új könyvötlet a tarsolyomban, és bízom benne, hogy egy nap megoszthatom ezeket is az olvasóközönséggel.

Mindenbe beleolvasok, nincs kedvenc műfajom, mert inkább az írói stílust és a karaktereket tartom mérvadónak. Az abszolút kedvencem Zoulfa Katouh-tól az As Long As the Lemon Trees Grow, ezenkívül Chloe Gongtól és R. F. Kuangtól bármit melegen tudok ajánlani.