Nagyon vártam a Haldokló csillagok folytatását, úgyhogy örültem amikor megjelent a Perzselő sötétség, bár egy kicsit elbizonytalanított a terjedelme. Ez a rész is monumentális, nagyon gazdag az érzelmi világa és abszolút kiterjedt a világépítése, de emellett most elég túlírtnak is éreztem a történetet, legalábbis a cselekmény nem feltétlenül indokolta az oldalszámot.
A történet egyszerre lép tovább, és lép vissza a múltba. Ebben a kötetben Nyte szűrőjén keresztül, minegy tükörcserepekként láthatjuk a történetüket Astraea-val, míg a jelenben új szereplők érkeznek új konfliktusokkal. A két szál természetesen összeér, bár nekem a teljes koncepció tetszett igazán, hanem az, hogy Nyte karaktere sokkal árnyaltabb lett. Sőt, kettejük közül, bár ő a negatív hős mégis sokkal közelebb került hozzám, mint a Hajadon. Mondjuk Astraea ebben a részben ezért hozott pár megkérdőjelezhető döntést.
Auster és az égi lények érkezése alaposan felbolygatják a szereplők közti konfliktusokat és kapcsolatrendszert, és tovább rétegezik a világépítést. A cselekmény viszont időnként túl ködössé válik. Néha azt éreztem, hogy az érzelmi viharok teljesen háttérbe szorítják a konkrét konfliktusokat és csatajeleneteket, emiatt a történet elveszíti a fókuszát. Nyte és Astraea is rengeteget szenvednek, ami egy ponton már kissé megkérdőjelezte számomra az isteni hatalmukat és felsőbbrendűségüket. Ahhoz képest, milyen elképesztő erejű lényekként vannak bemutatva, meglepően gyakran kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.
Összességében nagyon szeretem ezt a trilógiát, de a második részt kritikusabban olvastam mint az elsőt.