Ez a történet pontosan az a fajta fantasy, ami egy pillanat alatt beszippant, és onnantól nem ereszt. Perry elképesztő könnyedséggel keveri a kalandot, a feszültséget és a finoman pulzáló érzelmeket — egyszerűen olyan, mintha az oldalakon át kézen fogva vezetne végig egy sötétebb, mégis lélegzően izgalmas világon.
Odessa karaktere már az első oldalakon megfogott. Nem tökéletes, nem érinthetetlen, hanem nagyon is esendő, és pont ettől lesz igazán erős. Ahogy lépésről lépésre megtalálja önmagát, ahogy lassan kilép az árnyékból… ez a fejlődés adja a könyv egyik legszebb ívét.
Az Oltalmazó egy teljesen más energia: zord, titokzatos, tele kimondatlan érzésekkel és elhallgatott történetekkel. Az a férfi, akinek a jelenléte már önmagában feszültséget teremt. Kettejük kapcsolata nem gyors, nem egyszerű inkább lassan izzó, mély és ott motoszkál a háttérben minden jelenetben.
A világ pedig… hát, az pont annyira sötét, veszélyes és mitológiával átitatott, hogy egyszerre félelmetes és gyönyörű. A csavargó szörnyek, a fenyegető atmoszféra, és azok a szereplők, akik nem mindig azok, aminek látszanak mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy pillanatig se unatkozz.
A Pacsirták oltalma az a könyv, ami szépen lassan kezd el dolgozni benned, aztán egyszer csak rájössz, hogy teljesen magával vitt. Ha egy mélyebb érzelmekkel, karakterdrámával és izgalmas világépítéssel teli fantasyt keresel, ez biztosan elvarázsol.