Perzselő sötétség nálam simán felülmúlta az első részt, pedig azt sem volt könnyű túlszárnyalni. Teljesen elvesztem ebben a világban, amit Chloe C. Peñaranda megalkotott. Lassan építkezik, de minden új információ, minden titok és minden fordulat csak még jobban beszippantott.
Ebben a részben sokkal többet tudunk meg a múltról, a jóslatról és a karakterek valódi szerepéről. Külön örültem annak, hogy nemcsak a világ bővült tovább, hanem Astraea és Nyte kapcsolatának is rengeteg teret adott az írónő. Ők ketten továbbra is a történet legerősebb pontjai számomra.
Imádtam, hogy szinte minden szereplőben van valami jó és valami rossz, így sokáig nem lehet biztosan tudni, kiben lehet megbízni. Az égiek, a vámpírok és a többi különleges lény pedig még izgalmasabbá tették ezt az amúgy is összetett világot.
A romantika hangsúlyosabb, az érzelmek erősebbek, a tétek magasabbak, és a végére sikerült néhány könnycseppet is kicsalnia belőlem. Egyetlen percig sem unatkoztam olvasás közben.
Ha szereted a hosszú, részletgazdag romantasy történeteket, az enemies to lovers dinamikát és a sötét, misztikus világokat, akkor a Perzselő sötétség szerintem kötelező olvasmány. Én pedig már most tűkön ülve várom a folytatást.

A Nytefall-sorozat második kötete, a Perzselő sötétség pont annyira féltégla, mint az első rész, a Haldokló csillagok volt, és pont ugyan annyira gyönyörű is (tedd egymás mellé a két könyvet és tessék, csak ámulj el az élfestésen...).
Viszont számomra a trilógia második része sokkal kedvesebb lett, mint az első, mert ez az a kötet, amiben - véleményem szerint - Astraea karaktere végre beérik, és végre igazán meg tudjuk ismerni (és kedvelni!) őt. Astraea már egyáltalán nem az a gyámoltalan lány, akit a sztori elején láthattunk: mostanra fokozatosan kinyílik, lassan magára talál, megleli a hangját, és kezdi megtapasztalni a saját erejét. Egy erős, belevaló FMC-t kaptunk a Perzselő sötétségre, és az egyik legszebb elem a történetben pedig az, ahogyan Nyte végig Astraea mellett áll, és támogatja.
Astraea és Nyte kapcsolata nem a megszokott enemies-to-lovers felállás, mert ők bár ellenségeknek születtek, szeretik egymást, és nem is akarják nem szeretni egymást.
Az is változás az első részhez képest, hogy a regény hat részre van felosztva, és minden rész egy múltbéli (nagyon fontos) jelenettel, egyfajta visszatekintéssel indul. Imádtam ezeket a fejezeteket, és nagyon fontos szerepük volt abban, hogy Astraeát ennyire megkedveltem.
Olvastam kritikákat, és sokan írták, hogy a cselekményt lassúnak találták... na, én ezt egyáltalán nem éreztem így. Szerintem mindig történik valami (maximum épp a háttérben, vagy "csak" érzelmi síkon szövődnek a szálak), vannak brutál erős, zseniális jelenetek és olyan fordulatok, hogy csak kapkodtam a fejem.