Az utolsó vándorlás az egyik legkiemelkedőbb olvasmányom volt 2021-ben, úgyhogy már alig vártam, hogy megkaparintsam és olvashassam Charlotte McConaghy új könyvét. Már a címe is olyan lélekborzongatóan gyönyörű.
Azonnal elkapott a hangulata, beszippantott a történet és végig olvastatta magát. Amikor befejeztem, még elmélkedtem meg emésztgettem picit, és rájöttem, hogy túl sok volt a zavaró logikátlanság. Ezek azonnal feltűntek, de annyira sodort magával a sztori lendülete, hogy próbáltam szemet hunyni felettük, csak a végére már túl sok dolog halmozódott fel.
Ezzel együtt is fantasztikus könyvnek tartom. Engem már a farkasokkal megnyert magának, mert imádom őket, ráadásul az Amerikai farkas (szintén imádtam) pont az itt is említett yellowstoni farkasok visszatelepítéséről szól, aminek hatására végtelen mennyiségű dokumentumfilmet néztem róluk, szóval ja, ez egy hálás téma, imádtam minden velük kapcsolatos részt. Érdekes elgondolás, hogy mi történne, ha Skóciában is újra megjelennének, és sajnos valószínűleg a világ minden táján lennének ilyen beszűkült, ostoba emberek, mint a könyvbeli gazdák és vadászok, akik inkább rögtön a fegyverük után nyúlnak ahelyett, hogy mondjuk építenének egy biztonságos kerítést, ami megvédi az állataikat. Azt hiszem, egyre jobban idegesít, hogy az emberek nem képesek felfogni, milyen fontos megóvni a természetet, hogy az elpusztításával szó szerint magunk alatt vágjuk a fát, és az egészséges ökoszisztéma fenntartásához nélkülözhetetlen a nagyragadozók jelenléte. Én nem szeretném látni, ahogy mondjuk egy farkas megöl egy szarvast amit nagy valószínűséggel úgyis lelőnek, de eszembe se jutna tiltakozni a jelenlétük ellen.
Szóval, visszatérve a regényre; engem nagyon megfogott a hangulata. Egyszerre vadregényes, szabad, és gyönyörű, ugyanakkor ott van a szűklátókörűség és a feszültség, ehhez jönnek még a szereplők múltja és traumái, szóval tényleg van itt minden. Kicsit talán sok is, legalább kétszer ilyen hosszúnak kellett volna lennie a könyvnek, hogy mindent alaposan ki lehessen bontani.
Az írónő stílusáért még mindig rajongok, annyira lírai és szép, mégsem megy a cselekményközpontúság javára. Ami igazán összetett, mert az ökológiai vonal mellett van egy izgalmas krimiszál is, nem is beszélve a múlt feldolgozatlan tragédiáiról és a lélektani fejlődésről.
A karakterekkel kicsit ellentmondásos a viszonyom, mert nem mondanám, hogy bármelyiküket is megszerettem, de megértettem őket, és pl. Duncanről nagyon szívesen olvastam volna még, az ő történetében jóval több rejlett ennél.
Intinek borzasztó nehéz lehetett együtt élnie a szinesztézia ezen fajtájával, én még nem is hallottam róla eddig, de nagyon durva, hogy valóban létezik. Végtelenül tiszteltem a farkasok és a természet iránti odaadását és szenvedélyét, és szép volt, hogy az erdő valamilyen szinten vigaszt tudott nyújtani neki és az ikertestvérének azok után, hogy megtapasztalták az emberi gonoszságot. Mondjuk az elég fura volt (és az említett logikátlanságok egyike), hogy Inti hiába hangoztatta folyton, hogy milyen csodálatosak és nem támadnak emberre, amint találtak egy hullát, rögtön a farkasokra gondolt. Nekem az adott körülmények között nem ez lett volna az első gondolatom, az biztos.
A krimis vonal érdekes volt, sok feszültséget generált, csak az a baj, hogy nekem az első pillanattól fogva teljesen nyilvánvaló volt, ki a tettes és mi motiválta, és a befejezéssel nem vagyok teljes mértékben kibékülve.
Mindezek ellenére tényleg szerettem ezt a könyvet, csak a vége akasztott ki. Szóval inkább arra gondolok, ahogy a gyönyörű farkasok szabadon futnak az ősi fák között, és remélem, hogy egy nap tényleg farkasüvöltés töri meg az érintetlen erdő csendjét. Nem csak Skóciában, hanem a világon bárhol, ahol kiirtották őket az emberi hülyeség miatt.
Charlotte McConaghy pedig akármit ír legközelebb, én vevő vagyok rá.