Elif Shafak egyértelműen a kedvenc íróim közé tartozik, ezzel a regényével azonban kissé nehéz dolgom volt. Elöljáróban fontos megjegyeznem, hogy egyáltalán nem tartom rosszul megírt könyvnek - teljesen értem, miért szeretik olyan sokan, és őszintén ajánlani is tudom, csak épp…
Egy kifejezetten nehéz időszakomban kezdtem bele, és be kellett látnom, hogy talán ez a szerző eddigi legtechnikásabban felépített története. Nem könnyű olvasmány, odafigyelést igényel, én viszont abban az időben képtelen voltam igazán koncentrálni. Így nagyjából 150–200 oldal után félretettem, és hetekig nem vettem elő. Ez eddig teljesen az én hibám, hiszen magamnak rontottam el az olvasásélményt - viszont az sem segített, hogy szerintem a könyv indokolatlanul hosszú. A szöveg gyönyörű, Shafak írása rendkívül tudatos, ez egyértelműen érződik, mégis túlírtnek éreztem, és talán ez állt tőlem a leginkább távol a művei közül. Arthur kivételével egyik szereplő sem tudott igazán közel kerülni hozzám.
Hiányérzetem is maradt: a könyv második felében felbukkanó rengeteg borzalmat számomra nem ellensúlyozta eléggé a végkicsengés. Shafaknál megszokhattuk a szomorú történeteket és a nehéz sorsokat, de általában ott bujkál bennük az életigenlés is. Itt viszont ez most nekem kevésbé volt jelen.
Éppen ezért nehezen tudom értékelni: kétségtelenül egy remekül megírt kötet (még a terjedelme ellenére is), az én szubjektív olvasásélményem viszont nem volt olyan erős, mint Az eltűnt fák szigete vagy a 10 perc 38 másodperc esetében.