A Fogoly trilógia befejező kötete számomra ismét bebizonyította, hogy a dark romance műfaj még mindig tud meglepetést okozni. Nem érzem azt, hogy Sarah Rivens valami teljesen újat alkotott volna, vagy újradefiniálta volna a műfajt, mégis volt ebben a történetben valami, ami végig arra késztetett, hogy még egy fejezetet, aztán még egyet elolvassak.
Ez a zárókötet ismét Ella és Asher történetére koncentrál, akiknek kapcsolata továbbra sem nevezhető egyszerűnek vagy egészségesnek. Pont ez az egyik oka annak, hogy ennyire érdekes marad a dinamikájuk. Az írónő azonban ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt helyez Ella lelki fejlődésére. A pánikrohamokkal való küzdelme, a múlt feldolgozása és az önmaga újraépítéséhez vezető hosszú út szerintem az egész trilógia egyik legerősebb szála lett.
Nagyon értékeltem, hogy a trauma feldolgozását nem néhány oldalban intézte el, hanem hagyta, hogy a folyamat minden nehézségével együtt kibontakozzon. Ettől Ella karaktere sokkal hitelesebbnek érződött, és igazán jó volt látni, hogyan próbál újra kapaszkodót találni egy olyan élet után, amely teljesen kifordult önmagából.
Mindeközben a történet szerencsére egy pillanatra sem veszített a lendületéből. Bár a lelki folyamatok nagyobb hangsúlyt kaptak, a cselekmény továbbra is tele volt feszültséggel, fordulatokkal és olyan jelenetekkel, amelyek miatt nagyon nehéz volt letenni a könyvet. Számomra ez jó egyensúlyt teremtett az akció és a karakterközpontú történetmesélés között.
Asher továbbra is az a karakter maradt, akit szerintem lehetetlen egyetlen szóval jellemezni. Sokszor nehéz volt megérteni, máskor kifejezetten frusztrált, mégis végig érdekes maradt. Nem feltétlenül szerethető, de pontosan ettől működik ennyire jól.
Ha egyetlen kritikát kellene megfogalmaznom, akkor az az lenne, hogy számomra hiányzott az első kötetben tapasztalt szinte tapintható szexuális feszültség. Teljesen érthető, hogy a karakterek fejlődésével és a történet alakulásával ez a dinamika is változott, mégis úgy éreztem, hogy az első résznek ez volt az egyik legerősebb mozgatórugója. Emiatt ez a befejező kötet egy árnyalattal kisebb hatást gyakorolt rám, mint amire számítottam.
Ennek ellenére összességében ez a trilógia hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Erős világépítés, jól felépített karakterek, folyamatos feszültség és rengeteg érzelem jellemzi. Egy sötét, sokszor fájdalmas, mégis rendkívül addiktív történet, amely nemcsak a romantikára, hanem a traumákra, a gyógyulásra és az emberi kapcsolatok összetettségére is nagy hangsúlyt fektet.
Örülök, hogy elolvastam ezt a sorozatot, mert jóval többet adott, mint amire eredetileg számítottam, és biztos vagyok benne, hogy még sokáig eszembe fog jutni Ella és Asher története.

A harmadik rész végén még őszintén azt gondoltam, hogy talán itt az ideje egy kis szünetnek. Nem azért, mert ne tetszett volna, hanem mert ez a sorozat érzelmileg annyira intenzív, hogy néha kell egy kis levegővétel. Aztán persze ez a terv nem tartott sokáig… és milyen jól tettem, hogy nem vártam tovább.
A negyedik rész már az első oldalaktól ugyanazzal a lendülettel rántott vissza a történetbe. Szinte azonnal újra ott találtam magam a szereplők között, és ahogy haladtam előre, ismét teljesen magával ragadott az egész. Az érzelmek talán még erősebben működtek, mint az előző kötetben, és folyamatosan azt éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok letenni.
Mivel ez már a sorozat negyedik része, a konkrét eseményekről nem igazán szeretnék beszélni, mert szerintem ennek a történetnek pont az a varázsa, hogy az olvasó saját maga éli át a fordulatokat. Annyit viszont nyugodtan elmondhatok, hogy továbbra is nagyon jól működik az a fokozatos építkezés, amit az írók választottak. Nem állandó akcióval próbálnak hatni, hanem szépen adagolják a feszültséget. Apróbb fordulatok, érzelmi csúcspontok és váratlan helyzetek vezetnek el a nagyobb robbanásokig.
Többször is azt hittem, hogy végre megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amire már régóta vártam. Már majdnem fellélegeztem, hogy “na végre!”, aztán néhány oldal múlva ismét minden a feje tetejére állt. Néha olyan érzésem volt, mintha újra a startvonalon lennénk, de közben pontosan ez a folyamatos bizonytalanság tette ennyire izgalmassá az egészet. Soha nem éreztem azt, hogy teljesen hátradőlhetek.
Nagyon sok helyen olvastam már a könyv végén érkező nagy fordulatról. Emiatt valamennyire felkészülten vágtam bele, és bizonyos jelek alapján számítottam is rá. Mégsem éreztem úgy, hogy emiatt kevésbé működött volna. Inkább úgy fogalmaznék, hogy talán sejthető volt, de ettől még ugyanúgy ütött érzelmileg. A többi fordulatot is nagyon szerettem, mert egyik sem érződött öncélúnak. Minden karakter döntése hiteles maradt, és számomra ez mindig sokkal fontosabb, mint az, hogy egy csavar teljesen váratlan legyen.
A szereplők közül továbbra is Tory és Darius párosa áll hozzám a legközelebb. Tudom, hogy a legtöbben Orion és Darcy kapcsolatát szeretik a legjobban, és teljesen megértem, miért. Ennek ellenére engem még mindig Tory és Darius története köt le a leginkább. Sokkal intenzívebbnek, kiszámíthatatlanabbnak és érzelmileg is erősebbnek érzem, ezért mindig az ő jeleneteiket vártam a legjobban.
Összességében ez a rész is pontosan azt adta, amit ettől a sorozattól várok… rengeteg érzelmet, feszültséget, reményt, csalódást és olyan befejezést, ami után lehetetlen nem a folytatásra gondolni. Azt hiszem, ezen a ponton már teljesen felesleges tagadnom… végérvényesen a Zodiákus Akadémia rabja lettem, és innen már nincs visszaút.

Ha eddig voltak kétségeim afelől, hogy ez a sorozat képes-e könyvről könyvre megújulni, akkor a harmadik rész minden ilyen gondolatomat eloszlatta. Őszintén, teljesen beszippantott.
Ami a legjobban tetszik a Zodiákus Akadémiában, hogy folyamatosan emeli a tétet. Az első kötetekben még sokkal hangsúlyosabb volt a világépítés, a mágia és az akadémiai közeg, mostanra viszont egyértelműen a karakterek, a kapcsolataik és az érzelmi konfliktusok kerültek a középpontba. Ettől lett igazán addiktív számomra.
Ez a rész egyszerre volt feszült, fájdalmas és elképesztően intenzív. Folyamatosan azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban történhet valami, ami teljesen felborítja az addigi egyensúlyt. És bár volt néhány pont, ahol úgy éreztem, mintha a történet kicsit visszacsúszna a startvonalhoz, vagy újra ugyanazokat a konfliktusokat járná körbe, összességében ez egyáltalán nem vont le az élményből.
Egyszerűen annyira jól működnek a karakterek együtt, hogy képtelenség nem bevonódni. A köztük lévő feszültség, a folyamatos érzelmi hullámzás és az állandó bizonytalanság végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ez az a sorozat, ahol egyik percben valakit a szívembe zárok, a következőben pedig legszívesebben jól megráznám, hogy térjen már észhez.
Nagyon szerettem, hogy az írók nem finomkodnak az érzelmekkel. Volt, amikor dühös lettem, volt, amikor konkrétan megszakadt a szívem, és akadtak olyan jelenetek is, amelyek után csak ültem, és próbáltam feldolgozni, mi történt. Az ilyen könyvek tudnak igazán nyomot hagyni bennem.
Persze nem minden döntéssel értettem egyet. A csajok rendjével kapcsolatban például továbbra is lenne néhány kérdésem az írókhoz… mert néha csak néztem magam elé, hogy ezt mégis hogyan gondolták. 😂
Ami viszont teljesen biztos, hivatalosan is függő lettem. Már nem is próbálom tagadni. Rengeteg kérdésem maradt, sok a vakfolt, és még mindig érzem, hogy vannak titkok, amelyek csak később fognak összeállni. De pont ez az, ami miatt azonnal olvasni akarom a következő részt.
Ha pedig ki kellene emelnem valamit, akkor számomra egyértelműen Tory történetszála viszi a hátán ezt a részt. Az ő fejezeteit mindig sokkal intenzívebbnek, kiszámíthatatlanabbnak és érzelmileg is erősebbnek éreztem. Folyamatosan azt vártam, hogy vele mi fog történni, mert az ő története tudott a legjobban meglepni.
Összességében ez a kötet számomra egy igazi érzelmi hullámvasút volt. Tele fájdalommal, szenvedéllyel, dühvel, reménnyel és olyan feszültséggel, ami végig ott motoszkált bennem. Pont az a fajta történet, ami az utolsó oldal után sem engedi el az olvasót, és csak még jobban ráveszi arra, hogy azonnal kézbe vegye a következő részt.

Az első két rész után nem is volt kérdés, hogy azonnal fejest ugrom a zárókötetbe; annyira magával rántott korábban a sorozat, hogy elképesztő elvárásokkal és izgalommal vártam ezt a befejezést. Az írónő kreativitása most is lenyűgözött, a történetben lévő titkos kód zseniális koncepció, maga az alapötlet olvasás közben egyszerűen levett a lábamról. Olyan jó volt látni ezt a szálat!
A kezdeti lelkesedés ellenére a fejezetek előrehaladtával mégis eluralkodott rajtam egy kis csalódottság: be kellett látnom, hogy ez a kötet valahogy nem tudott megszólítani. Tényleg szomorú vagyok miatta, mert tiszta szívből imádni akartam... Valószínűleg közrejátszott ebben az is, hogy a megszokott dinamika felfordult, és ezúttal a női karakter hozta a sötétebb, morally grey vonalat, ami hozzám most kevésbé talált utat. Emellett úgy éreztem, a sztori a végére kicsit veszített a korábbi, mindent elsöprő lendületéből is.
Olyan jó lett volna, ha ez a rész is ugyanolyan mély nyomot hagy bennem, mint az előzőek, de a várva várt igazi katarzis sajnos elmaradt. Végül felemás érzésekkel raktam le a könyvet: magáért a különleges világért és a remek alapötletért hálás vagyok, de maga a lezárás most nem lett az igazi számomra.

Ez a könyv elsősorban azoknak lehet érdekes, akik szeretnének közelebbről megismerkedni a buddhista szemlélettel, a karmával, az újjászületéssel vagy azzal a kérdéssel, hogy mi történik a halál után.
Rövid, alig 120 oldalas olvasmány, amely közérthető módon mutatja be a tibeti buddhizmus néhány alapgondolatát. Olyan kérdéseket jár körül, mint a tudat természete, a karma működése, a reinkarnáció vagy éppen a köztes lét fogalma.
A könyv fejezetei többek között arról szólnak, hogy mi hal meg és mi születik újjá, hogyan tekint a buddhizmus a halál utáni tudatra, milyen hatással lehetnek jelenlegi cselekedeteink a jövőnkre, illetve hogyan támogathatjuk szeretteinket életük végén.
A könyv emellett meditációs gyakorlatokat és gyakorlati tanácsokat is tartalmaz, valamint rövid betekintést nyújt a Tibeti halottaskönyv tanításaiba.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a benne leírtak egy spirituális világnézetet képviselnek, nem pedig tudományosan bizonyított tényeket. A karma, az újjászületés és a halál utáni lét kérdéseit különböző vallások és hitrendszerek eltérően értelmezik.
Számomra ez a könyv egy rövid és érdekes betekintés volt egy számomra kevésbé ismert gondolkodásmódba. Nem nyomasztó, nem túl bonyolult, és nem akarja megmondani, miben kell hinnünk. Inkább kérdéseket vet fel, és lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit más szemszögből gondolkodjunk az életről, a halálról és a tudatról.

Amolyan Trónok harca magyar verzióban, csak jobb befejezéssel. Nyers, szókimondó, olykor brutális jelenetekkel tarkított kötet. Színes, alapos a világfelépítés, érdekes lények, erők, és izgalmas jelenetek jellemzik. Az írásmód, a stílus is nagyon jó. Érzékletes leírások, élvezhető párbeszédek...
Amit kiemelnék az a karakterek sokszínűsége és a karakterfejlődés. Főhősünk egy kis félős, állandóan mellőzött, bántott lányka. Ám Shelline, Verya legyőzött királyának lánya, szépen kibontakozik, megtalálja az erejét, harcol és küzd, miközben igyekszik az intrika, harcok között barátokra, szerelemre lelni, olyanokra, akik segítik őt, nem elárulják. Én kifejezetten szerettem a történetet.

Régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, és most, hogy végre elolvastam, bátran kijelenthetem, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Az Ezüst hattyú egy sötét, titokzatos és érzelmileg rendkívül intenzív történet, amely már az első oldalaktól kezdve teljesen magával ragadott. Egyszerűen lehetetlen volt letenni, mert minden fejezet végén újabb kérdések merültek fel, amelyekre azonnal választ akartam kapni.
Ami a legjobban megfogott, az a könyv különleges hangulata. Folyamatosan ott lebeg a levegőben a feszültség, a titkok és a veszély érzése, ami végig fenntartja az érdeklődést. Amo Jones elképesztően jól építi fel a történetet, apránként adagolja az információkat, így az olvasó együtt próbálja összerakni a kirakós darabjait a főszereplővel. Rengetegszer azt hittem, hogy már rájöttem a megoldásra, de az írónő mindig tudott meglepetést okozni.
Madison karakterét nagyon szerettem. Nem tökéletes, hibázik, kérdez, fél, de éppen ettől válik hitelessé és szerethetővé. Jó volt látni, hogyan próbál eligazodni egy olyan világban, ahol senkiben sem lehet teljesen megbízni. Az érzelmi fejlődése végig érezhető, és könnyű vele együtt izgulni.
A férfi karakterek külön említést érdemelnek. Titokzatosak, kiszámíthatatlanok, sokszor frusztrálóak, mégis pontosan ez teszi őket ennyire érdekessé. Mindenkinek megvan a saját személyisége, motivációja és múltja, így folyamatosan változott a véleményem róluk. Egyik pillanatban kedveltem őket, a másikban teljesen összezavartak. Ez a kiszámíthatatlanság rengeteget adott az olvasási élményhez.
A romantikus szál sem a megszokott klisékre épül. Inkább lassan kibontakozó, feszült és érzelmileg bonyolult kapcsolatokat kapunk, amelyek tele vannak konfliktusokkal és kérdésekkel. Pont ezért működik olyan jól, mert nem érződik erőltetettnek vagy sablonosnak.
Az írónő stílusa könnyen olvasható, mégis nagyon filmszerű. Szinte magam előtt láttam a helyszíneket, a szereplőket és az eseményeket. A sötét akadémiai hangulat, a titkos társaságok, a rejtélyek és az állandó bizonytalanság olyan atmoszférát teremtenek, amelyből nehéz kiszakadni.
A könyv egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy végig képes volt meglepni. Nem egy kiszámítható történetet kaptam, hanem egy olyan regényt, amely tele van fordulatokkal, váratlan eseményekkel és sokkoló pillanatokkal. Többször is csak ültem egy-egy fejezet végén, próbálva feldolgozni az éppen történteket.
A befejezés pedig egyszerűen zseniális. Pont akkor ér véget, amikor a legjobban szeretnéd tudni, hogyan folytatódik minden. Ritkán érzem azt egy könyv után, hogy azonnal szükségem van a folytatásra, de itt ez teljes mértékben így volt. Az utolsó oldalak után csak néztem magam elé, és azon gondolkodtam, hogy ez most tényleg megtörtént?
Összességében az Ezüst hattyú egy rendkívül izgalmas, sötét hangulatú, fordulatokkal teli olvasmány, amely egyszerre rejtély, romantika és pszichológiai játék. Azoknak ajánlom, akik szeretik a titkokkal átszőtt történeteket, az összetett karaktereket és azokat a könyveket, amelyek folyamatosan gondolkodásra késztetik az olvasót. Számomra ez egy emlékezetes olvasmány lett, amely hosszú ideig velem marad, és biztos vagyok benne, hogy a sorozat többi részét is el fogom olvasni.
Ez a könyv nemcsak szórakoztatott, hanem teljesen beszippantott a világába. Ha szereted a sötét romantikát, a titkos társaságokat, a feszültséget és a kiszámíthatatlan cselekményt, akkor ezt a regényt mindenképpen érdemes kézbe venned. Számomra egyértelműen az év egyik legjobb olvasmánya volt, és alig várom, hogy újra elmerülhessek az Elite King’s Club világában. 📚🖤

Ritkán érzem már egy borítóról, hogy egy könyv nekem készült, de a Zodiákus Akadémia: Az ébredés pontosan ilyen volt. Sokáig halogattam az olvasását, mert tudtam, hogy ha egyszer belekezdek, valószínűleg teljesen függője leszek, és pontosan ez történt.
A történet középpontjában két ikerlány áll, a Vega ikrek, akik egyik pillanatról a másikra megtudják, hogy nem is ahhoz a világhoz tartoznak, amelyben eddig éltek. Egy titokzatos örökség Szoláriába, a mágia világába sodorja őket, ahol a Zodiákus Akadémián kell helytállniuk. Az iskola azonban korántsem olyan varázslatos és idilli, mint amilyennek elsőre tűnhet. A hatalomért vívott harc kegyetlen, a tündérek könyörtelenek, és hamar kiderül, hogy itt nem csupán a tanulmányi eredmények számítanak. Szolária jövője és a trón sorsa is tét, miközben egy veszélyes játszma veszi kezdetét.
A Vega ikrekkel együtt fedezzük fel ezt az ismeretlen világot, együtt próbáljuk megérteni a szabályait, és ugyanúgy szembesülünk azzal is, milyen kegyetlen tud lenni ez a közeg. Az ember könnyen a szívébe zárja őket, hiszen végig velük éljük át a bizonytalanságot, a magányt, a fájdalmat és a folyamatos megpróbáltatásokat.
A könyv egyszerre rendkívül szórakoztató és meglepően sötét. A humor, a csipkelődések és a fantasztikus világépítés mellett betekintést kapunk a zaklatás, a hatalmi játszmák és a kegyetlenség legmélyebb rétegeibe is. Többször azon kaptam magam, hogy egyszerre szurkolok, dühöngök és legszívesebben beszállnék a történetbe megvédeni a szereplőket.
Dark fantasy, enemies to lovers rajongók ez a könyv rátok vár!

Bevallom, csak olvasás közben jöttem rá, hogy ez egy sorozat harmadik része. Ettől először kicsit megijedtem, de teljesen feleslegesen. A nyomozás és a bűnügy önálló történet, így egyáltalán nem volt zavaró, hogy ezzel a kötettel kezdtem. Inkább a szereplők személyes életében és a közöttük lévő kapcsolatokban érezhető, hogy vannak korábbi események, amelyekre időnként visszautal a történet.
A könyv hangulata végig magával ragadott. Ahogy haladt előre a nyomozás, egyre több titok és fordulat bontakozott ki, én pedig folyamatosan próbáltam összerakni a kirakós darabkáit több kevesebb sikerrel. 😄
Különösen tetszett, hogy nemcsak egy izgalmas bűnügyet kaptam, hanem olyan karaktereket is, akiknek a személyes története ugyanúgy felkeltette az érdeklődésemet. Emiatt biztos vagyok benne, hogy a sorozat első két részét is el fogom olvasni.
Aki szereti a sötét hangulatú, feszült skandináv krimiket, amelyek végig fenntartják a kíváncsiságot, akkor szerintem semmiképp se hagyja ki.

Nagyon rég terveztem elolvasni ezt a könyvet, és mindenképp azelőtt, mielőtt a filmet megnézem.
Egy regényre számítottam, de valójában egy memoár, egy útleírást kaptam, ami éppen egy valóságon alapuló leíró jellegű kalandregényként is felfogható.
.
Hosszú, kalandos és küzdelmekkel teli olvasmány. Heinrich Harrer osztrák hegymászó, felfedező és író valós élményein alapul a könyv: a második világháború alatt brit internálótáborba került Indiában, megszökött, majd Tibetbe jutott. Később Lhászában élt, és barátja, tanítója lett az ifjú 14. dalai lámának.
.
Ez nem csak egy földrajzi utazás, hanem egy ember teljes átalakulása, ami a könyv végére az olvasóval is megtörténik. A stílusa nem lírai regény, inkább tárgyilagos, megfigyelő, néha lassú. Megmutatja, amit látott, és az olvasóra bízza, mit kezd vele. Sokat megtudunk belőle Tibet társadalmáról, vallásáról, szokásairól.
.
Egy olyan Tibetről olvashattam, ami ma már nem létezik. Ezzel szembesülni a könyv végén, miközben megismered ezt a törékeny, lassú, szép, hagyományokkal és szertartásokkal teli népet, számomra letaglózó. Egy olyan népet, aki úgy tiszteli a világot és az életet, hogy képes azonnal leállítani egy építkezést, mert kukacot talált az ásón és minden munkás mentő akcióba kezd, hisz az élet az élet... A tibeti buddhizmusban az élet és halál nem egy kezdet és vég, csak egy kapu, átmenet. Ahol a tettek, kimondott szavaknak súlya van és létezik a felelősségvállalás és a határtalan tisztelet és alázat. A tibeti kultúrában erős a csend, a türelem, a lassúság.
.
A könyv története egy történelmi fordulópont előtti világot mutat meg. Ezért a könyvben nemcsak felfedezés van, hanem búcsú is. Búcsú egy kultúrától, egy életformától, egy lassabb és spirituálisabb világtól, amelyet a történelem később brutálisan átalakított. Számomre épp emiatt mélyen megrázóvá válik a történet végére.
.
Harrer és a 14. Dalai Láma történetét imádtam. Két teljesen különböző világból érkező ember találkozik: egy nyugati hegymászó és egy fiatal spirituális vezető. Harrer tanítja őt a világ dolgaira, technikára, földrajzra, nyugati ismeretekre, de közben ő maga is tanul.
.
Ez az útikönyv, egy elveszett világ lenyomata. Egy könyv arról, hogy az ember néha éppen akkor talál rá valamire, amikor eredetileg csak menekülni próbált.

Amélie Nothomb: Oda se neki!
Ez a könyv nincs túlmagyarázva, nem mondja meg mit gondolj, csak mesél. Egy rövid, de meglepően erős, megrázó regény arról, hogyan próbál egy gyermek szeretni és túlélni egy olyan világban, amelyet még nem képes megérteni. Látja valamelyest érzi, de a valóságot a maga elfogadható szintjére torzítja.
Adrienne 4 éves gyermek szemszögéből olvassuk a történetet, ahol a kislány nem filozofál. Nem elemez. Csak figyel. Éppen ezért sok jelenet sokkal megrázóbb, mint ha egy felnőttként mesélné el. A világot még gyermeki szemmel látja, ezért nem tudja pontosan megnevezni azt a rossz érzést, amely folyamatosan körülveszi. Letaglózó és fájdalmas látni, miként próbál a szörnűségekből, valami élhetőt kovácsolni a kis fejében.
Az olvasó érti azt, amit a gyermek csak próbál, és ettől válik a könyv valahol rendkívül nyugtalanítóvá és megrázóvá különösen ha az ember szülőként, anyaként olvassa a sorokat.
.
Amélie Nothomb regénye első pillantásra rövid és egyszerű történetnek tűnik, valójában azonban egy rendkívül összetett lélektani mű a gyermekkor sérüléseiről, az anya elvesztésétől való félelemről és a családon belüli érzelmi erőszakról. Egyszerűen és nem túlmagyarázva látjuk meg, hogy egy gyerek hogyan próbálja a “biztonság” illúzióját felépíteni minden helyzetben, hogy hogyan működik az anya-lánya kapcsolat és hogy gyermekként vágyik a biztos közegre, szeretetre és ezért a saját valóságát is képes annyira eltorzítani, hogy az “Oda se neki!” mantrája segítségével valahogy minden érzelmi bántalmazás vagy gonoszság csak valami bagatel kosz folt legyen a cipőjén. Látjuk hogyan tanul meg a gyerek felnőtt lenni és felelősséget vállalni a szülei helyett. Egészen fiatal felnőtt koráig követhetjük végig a történetét nagy lépésekben, így az is pontosan látszik, gyermekkorunk hogyan hat a felnőtt életünk pillanataira.
.
A regényben az írónő családi emlékekből és történetekből építkezik, miközben az élet, a halál és a szülő-gyermek kapcsolat kérdéseit járja körül.
Érezhető az olvasás során, hogy sok érzelmi igazság személyes tapasztalatból fakad hiszen részben személyes ihletésű történet. Egy rövid, könnyen olvasható történet, persze csak technikailag. Érzelmileg még napokkal később is eszébe jut az embernek.

Akármennyire is szeretem ezt a sorozatot, ezzel a résszel nehezen indultam. Grace elég komoly karakterfejlődésen ment keresztül, ezért a 4. rész után kicsit fájt, hogy újra arról a naív, nyafogós kislányról kell olvasnom, aki az első részben is volt, azonban szerencsére itt is kellő mértékben fejlődött.
Izgalmas volt végre arról olvasni, hogy mi történt Grace-el és Hudsonnal abban a néhány hónapban, amíg Grace fejében ragadtak és nagyon kíváncsi vagyok, hogy az ebben a könyvben megismert szereplők közül visszatér-e valaki a sorozat utolsó részében. Nagyon tetszett, hogy láttuk, milyen is lenne Hudson ha nem egy olyan mérgező családban nőtt volna fel, amilyenben sikerült. Ez a nézőpont rengeteget adott a karakteréhez, és még inkább megszerettette velem.
Összességében abszolút szükség volt erre a könyvre ahhoz, hogy ne vakon ugorjunk bele a fináléba. Ugyanakkor úgy érzem, a visszaemlékezések tökéletesen megállnák a helyüket akár az 1. és a 2. rész között is, feltéve, hogy az ember az utolsó fejezetet szépen elteszi a 4. rész utánra.
"Tudod mit? Csak tégy úgy, mintha Nike lennél, és just do it, Vega!"

Ez a könyv ismét emlékeztetett arra, hogy egy történetnek nem kell hosszúnak lennie ahhoz, hogy mélyen megérintsen. Az Oda se neki! egyszerre szól szeretetről, félelemről és a gyermeki kitartásról.
Nothomb stílusa letisztult, mégis rendkívül kifejező. Nem sokat mond ki, mégis rengeteget érez az olvasó. Nekem különösen tetszett ez a visszafogottság, mert így minden apró jelenetnek nagyobb súlya lett.
Ajánlom azoknak, akik szeretik az érzelmileg erős, lélektani regényeket.

Ann Nette Rabmadár című regénye egy sötét hangulatú, érzelmekben rendkívül gazdag fantasy, amely már az első oldalakon megragadja az olvasó figyelmét. A történet középpontjában Shelline áll, egy legyőzött királyság hercegnője, aki tíz éven át embertelen körülmények között raboskodik. Szabadulása után azonban újabb megpróbáltatások várnak rá, hiszen a politika, a háború és a saját érzései között kell megtalálnia a helyes utat.
A regény egyik legnagyobb erőssége számomra a főszereplők személyisége. Shelline nem tökéletes hős, hanem egy megtört, mégis rendkívül kitartó nő, aki a rengeteg szenvedés ellenére sem adja fel. Karaktere hitelesen mutatja be, hogy a múlt sebei milyen mély nyomot hagyhatnak az emberben, ugyanakkor azt is, hogy a remény és a kitartás képes erőt adni a továbblépéshez. Daanen egyenesen elrabolta a szívemet, nem egy tipikus főhős, sokkal több annál.
A sárkányokat pedig egyszerűen imádtam!
A könyv világa részletesen kidolgozott, a politikai intrikák, a háborús konfliktusok és a sárkánylovasok jelenléte különleges hangulatot teremtenek. Nagyon tetszett a részletesség mellyel a történet ki lett dolgozva. Kellő mennyiségű és minőségű információt oszt meg az írónő, pont a megfelelő pillanatokban.
Amit még kiemelnék az az írónő írásmódja. Nekem nagyon tetszett és egyből beszippantott, nagyon jól érezteti a karaktereket, a különbségeiket, a gondolataikat. A cselekmény sosem ragad be, mindig történik valami izgalmas, az oldalak pedig csak úgy repültek el olvasás közben.
Összességében a Rabmadár egy erőteljes, nyers és érzelmes fantasy regény, amelyet elsősorban azoknak ajánlok, akik szeretik a sötétebb hangulatú történeteket, az összetett karaktereket és a politikai intrikákkal átszőtt kalandokat.

Egy sötét korszakban játszódik a könyv, az elnyomó feudális rendszer véghajrájában, amikor az új eszme és felfogás már felüti fejét a kontinens egyes részein. Annak lesz szemtanúja az olvasó, amint az új, tényeken alapuló igazságszolgáltatás megjelenik a mai spanyol térségben, és felveszi a harcot a kizsákmányoló törvényekkel.
A könyv főszereplője hitelesen képviseli azt, aki alkalmas végigvinni ezt a változást, ugyanis Robert gyermekkorában elszenvedte az isteni ítéletnek titulált vízpróbát, ami testére és lelkére is rányomta a bélyeget, ráadásul megfosztotta családjától és örökségétől. Az ő harcát látjuk, aki elkötelezte magát arra, hogy jogot tanulva olyan tudásra tegyen szert, amivel visszatérve szülőföldjére, elősegítheti az igazságos jogrendszer bevezetését és a korábban elnyomottak felszabadítását.
Bár a történet tele van szomorú, igazságtalan jelenettel, közben ugyanakkor végig érződik, hogy fordulópont előtt áll a rendszer, és csak egy kitartó ember kell, aki akár az élete árán is, de eléri a változást. Robertnek rendkívül hánytatott a sorsa, és sokszor úgy éreztem, önmaga legnagyobb ellensége. Számos alkalommal megcsillantotta éleslátását, máskor azonban naivitása, vagy vágyai letérítették az útról.
Összességében, szerintem nagyon élethű képet kaptam az akkori berendezkedésről, és ugyan kicsit hosszú volt a könyv, de szép ívet írt le, elgondolkodtató volt és olvasmányos.

Ez a vaskos könyv egy megrázó és hiteles történelmi regény, amely Budapest 1944–45-ös ostromáról és a nyilas terror legsötétebb hónapjairól szól. Elsőre engem meglepett a cím és az "idegen" szerző, de már a fülszöveg helyreteszi a kapcsolatot, és a családi vonatkozásokat. A történet középpontjában a Lévy család áll, akik a háború káoszában próbálnak életben maradni, miközben szeretteiktől elszakítva, folyamatos veszélyben keresik a túlélés lehetőségét. A regény megtörtént eseményeken, a szerző családjának emlékein alapul, de alapvetően fikció.
HaLevy elsősorban személyes sorsokat ábrázol,a történelmi események persze nemcsak díszletként szolgálnak, de mégis az egyéni döntések és érzések teszik igazán erőssé a történetet. Nem könnyű és nem is gyors olvasmány. Sok a morális kérdés, az érzelmi teher, de végig ott vibrál benne a szeretet, az élni akarás és a remény is. A folyamatos bizonytalanság végig fenntartja az érdeklődést, miközben a regény fontos emléket állít a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának. Különösen erős a budapesti helyszínek ábrázolása, amelyek a történet során szinte önálló szereplővé válnak.
A Menekülés Budapestről egyszerre családregény, történelmi dokumentum és emberi helytállásról szóló történet. Nem könnyű olvasmány, nem feltétlenül szórakoztató de mélyre megy és sokáig ott marad.

Az „Amit magunk mögött hagyunk” az egyik legjobban várt könyvem volt, de végül nem lett a kedvencem. Ami nem azt jelenti, hogy nem szerettem, de mégis elmaradt az elvárásoktól.
Lucian és Sloane párosa már az első kötettől kezdve érdekelt. A múltjuk, a köztük lévő feszültség és a rengeteg kimondatlan érzés folyamatosan azt sugallta, hogy az ő történetük lesz a sorozat legerősebb része. Bizonyos szempontból így is lett, hiszen érzelmileg ez a kötet mozgatott meg a legjobban.
Ugyanakkor a történet több ponton is túlzásba esett. A karakterek viselkedése időnként nehezen volt hihető, az erotikus jelenetek pedig sokszor ismétlődtek. Lucian karakterfejlődése szintén vegyes érzéseket hagyott bennem. A korábbi kötetek titokzatos és kemény figurája fokozatosan egy túl tökéletes romantikus hőssé alakult, ami nekem már kevésbé működött.
Könyvtárosként különösen feltűnt a könyvtári tűzeset pontatlansága, illetve néhány szerkesztési és fordítási hiba is kizökkentett az olvasásból.
Mindezek ellenére végig élveztem a történetet. Lucy Score továbbra is remekül írja a romantikus feszültséget, és bár ez nem lett a kedvenc részem a sorozatból, örülök, hogy végül elolvastam. A hibái ellenére is szerethető, érzelmes lezárása Lucian és Sloane történetének.

A Cundoku egy olyan könyv, ami minden olvasni szeretőnek ott a helye a polcán. A kötet több pontjával is azonosulni tudtam, és jó volt látni, hogy nem vagyok egyedül a könyvmoly problémáimmal, hogy nemcsak engem sújt a könyvhalmozás szenvedélye, és nemcsak én állom meg rohadt nehezen, hogy ne vegyek új könyveket, amikor halomban állnak az olvasatlan köteteim.
Az Európa Kiadó egy nagyon illusztris, és a mai könyves trendeknek megfelelő külsővel adta ki a kötetet. Nekem különösen tetszik, hogy a fehér a domináló szín rajta, míg a piros az élfestésen mutatkozik meg. Jó a kontraszt, ahogy a két szín passzol egymáshoz, és mindegy, hogy a könyv gerincével, vagy az élfestéssel kifordítva helyezzük el a könyvespolcunkon, mindenféleképpen jól fog mutatni.
Van a könyvmoly és a könyvsárkány, mint kifejezés az olvasni szeretőkre, de most már itt van a cundoku is, amit akkor használhatunk, ha valaki (szia, az a valaki én vagyok) halmozza a könyveket, és nem tud megállni. Egyetemes "probléma" a könyvmolyok körében az, hogy nem tudunk leállni a vásárlással, hiszen majd egyszer elolvassuk, de vannak olyan kötetek, amik már évek óta állnak a polcon, és valahogy sosem kerülnek sorra.
Ha szeretsz olvasni, és halmozni a könyveket, akkor ne hagyd ki Taiki Raito Pym Cundoku c. regényét, ami tökéletes ajándék lehet az olvasni szerető barátoknak, kistesónak, vagy akár saját magadnak!

A Susogó táj volt az első Durrell könyvem, és őszintén meglepett. Fantasztikus a bája, és árad belőle a természetszeretet, mégsem lassú vagy túl tudományos olvasmány. A Susogó táj Argentína, azon belül Patagónia tájait járja be. Bár olvastam már erről érintőlegesen, ilyen mélységben még nem jártam be azt az egzotikus vidéket. Az út során pingvinek, fókák, tatuk, nanduk, rókák és egyéb állatok bukkannak fel, ám ők nem csupán érdekességek, hanem mindegyikük önálló személyiség sajátos humorral és bájjal bemutatva. A regényből árad Durell csodálata a természet iránt és a kedvessége is, amivel nemcsak az állatokat, de az embereket is bemutatja. Még a nehezebb emberekhez is szeretettel és humorral fordul, sosem gúnyos vagy bántó. De ugyanilyen attitűddel mutatja be a tájat is, a végtelen pusztákat, a tengerpartokat és a Valdés-félszigetvilágát. Nagyon fontos a környezetbarát szemléletmódja, és az elnéző szeretet, amit mindennel szemben gyakorol.
Könnyű Durrellt olvasni, nemcsak a könyv humora vagy pozitív töltete miatt, hanem azért is, mert könnyed, laza szerkezetű a szöveg. Sokkal szakmaibb, tudományosabb szövegre számítottam, de egyáltalán nem bántam, hogy az alapos biológiai leírások helyett egy útikönyvbe oltott kalandregényt kaptam. Ráadásul nem tudom szó nélkül hagyni, hogy az új kiadás rendkívül jól illik Durrell világához, színes, vidám, és kissé bohókás.