Második könyvem az írótól és ez sokkal jobban lekötött, pedig nem vagyok egy nagy krimi faló. Magamat is megleptem vele, hogy nehezen akartam letenni.
Naomi nem csak a depressziójával és önbizalomhiányával küzd hanem egy külső fenyegetéssel is. Valaki figyeli és lépten nyomon holtesteket hagy maga után. Naomi az egyetlen szemtanú csakhogy ő vak. A rendőrség figyelmen kívül hagyja és már szinte őt teszik meg gyanúsítottnak.
Leginkább Naomi szemszögéből kapjuk az eseményeket amitől mi se tudunk többet mint ő, de Naominak is meg van a saját titka mint mindenki másnak és ez akár más kimenetelt is adhat az eseményeknek.
A valódi gyilkos kiléte kikövetkeztethető, de mégis nyitott marad a vége ami gondolkodásra ösztönöz: Vajon kiderül az igazság valaha?

Egy elmegyógyintézetben játszódik az Őrült nők bálja című felkavaró regény. A 19. század végi Párizsban a nőket bolondokházába lehetett zárni akkor is, hogyha lázadtak, ellent mondtak apjuknak, megcsalták a férjüket, vagy a társadalmi elvárásoknak nem megfelelően viselkedtek. Teljesen abszurd módon kezelték a szexuális abúzust átélt nőket, és a férjeik erőszakosságának kitett asszonyokat is.
A regényben bemutatott elmegyógyintézetben kísérleti pszichiátriai kezeléseknek vannak kitéve a nők.
Ide kerül be a jómódú családból származó Eugénie is, aki látja a halottakat. Eugénie érkezésével sok minden megváltozik az intézetben…
A könyv olvasása közben a fojtogató légkörű intézet falai közt érezhetjük magunkat mi is.
Az igazságtalanság és a kiszolgáltatottság regénye ez.

csalódás...

Eva a háború után az Egyesült Államokba menekül pszichésen sérült barátnőjével, Brigitével. Hithű náci családban nőtt fel, apja a sachsenhauseni koncentrációs tábor orvosa volt. Amikor ráébred, hogy minden, amiben hitt, hazugság, és apja szörnyű bűnöket követett el, elhatározza, hogy felkutatja és önként igazságot szolgáltat. Csakhogy nem csak ő van a nyomában: az amerikai és a szovjet hírszerzés is üldözi.
A történet központjában a Kékmadár-projekt áll, ami egy titkos program, amelyben a háború után az USA és a Szovjetunió versengett a német technológia megszerzéséért. Nem riadtak vissza attól sem, hogy náci tudósok kegyetlen kísérleteit használják fel céljaik eléréséhez. A regény arra keresi a választ, hol húzódik a határ a fejlődés és az erkölcs között, és vajon számít-e még az igazság, ha a hatalom más célokat tart fontosnak.
Az írónő hihetetlenül alapos kutatómunkát végzett: a Powell-ház önkéntesei és a programban résztvevő menekültek mind valódi emberek alapján születtek meg, akik tényleg ott voltak és részesei voltak az eseményeknek. Ez egyértelműen az írónő tiszteletét tükrözi a Powell-ház önkéntesei iránt, akiknek munkáját és kitartását a könyv lapjain örökítette meg.
A regény nemcsak a háború borzalmairól szól, hanem arról is, milyen lehetett fiatal németként felnőni a náci ideológia árnyékában, és milyen nehéz elfogadni, ha kiderül, hogy a saját szüleid szörnyű dolgokat követtek el. Hogyan tudsz tovább élni, ha minden, amit eddig igaznak hittél, hazugság?
Mindig lenyűgöz, ha egy II. világháborús történet új nézőpontból mutatja be a múltat. A Kékmadár pontosan ilyen volt: izgalmas, érzelmes és tele elgondolkodtató kérdésekkel.