Az air fryer az utóbbi évek egyik legnépszerűbb konyhai eszköze lett, de sokan még mindig csak néhány alapételt készítenek benne. Az Air Fryer könnyedén segít túllépni ezen: reggelik, főételek, nassolnivalók és desszertek egyaránt helyet kaptak a könyvben. Ha új ötleteket keresel a mindennapokra, érdemes lehet felfedezni ezt a kötetet. 📖🍴

Első könyvem volt az írónőtől, és bár az alapötlet kifejezetten ígéretesnek tűnt, sajnos nem igazán működött nálam.
Az első néhány fejezet alapján azt hittem, egy letehetetlen könyvet tartok a kezemben. A lapok gyorsan pörögtek, kíváncsi voltam a titkokra és a rejtélyekre. Aztán egyre jobban elkezdett zavarni a darabos írásmód, a következetlenségek és azok a párbeszédek, amelyek sokszor mintha nem is ugyanarról a témáról szóltak volna. A végére már kifejezetten idegesített.
Az események gyakran mindenféle felvezetés nélkül történnek meg. Egyik pillanatban még idegenek, a következőben már legjobb barátok. Hirtelen jönnek a nagy érzelmek, a céltalan beszélgetések és a titokzatos napló is, amely állítólag fontos feljegyzéseket tartalmaz. Mindez nagyjából két hét leforgása alatt. Folyamatosan próbáltam felvenni a fonalat, de azt éreztem, hogy hiányzik az összefüggés és az építkezés.
A karakterek közötti kapcsolatok túl gyorsan alakultak ki, az érzelmek pedig gyakran nem tűntek megalapozottnak. A szereplők sem tudtak igazán közel kerülni hozzám, különösen a fiú karakterek maradtak számomra kidolgozatlanok. A titkos társaság és a napló szála sokkal több lehetőséget rejtett volna magában, de végül nem éreztem, hogy igazán ki lett volna használva.
Sajnos a vége is elég katyvaszosra sikeredeted pedig elég nagy cliffhangerrel zárta az írónő, de engem sajnos nem győzött meg.

Szeretsz olvasni?
Szereted a könyveket halmozni?
A könyvespolcodon sok olvasatlan könyv sorakozik?
Mindig találsz új könyvet, amit hazaviszel magaddal?
Tudod mi az a könyvfomo?
Ha legalább az egyik kérdésre igennel tudsz válaszolni, és mélyebben megszeretnéd ismerni a könyvmoly ebédet, akkor a Cundoku című könyvet ajánlom neked! ☺️
Én nagyon sokat kaptam ettől a könyvtől:
📚 nem múlt el, de csökkent a lelkiismeret furdalásom az olvasatlan könyveim felé;
📚 megerősítést kaptam, hogy nem baj a sok könyvvásárlás, mert a világ, az élmények felé való kíváncsiságot, nyitottságot jelenti a növekvő otthoni könyvtár;
📚 részben magamévá tudtam tenni a gondolatot, hogy nem baj, ha nem a hypeolt könyveket olvasom, ha nem mindig a legújabb megjelenéseket veszem kézbe. Itt még dolgoznom kell majd az érzéseimen.

Vannak könyvek, amelyek szórakoztatnak, vannak, amelyek izgalomban tartanak, és vannak olyanok is, amelyek valami nyomot hagynak maguk után az olvasóban. Számomra a Rabmadár egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Már a fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet, de arra nem számítottam, hogy ennyire mélyen magába fog szippantani a történet. Az első oldalaktól kezdve érezhető volt, hogy ez nem egy könnyed fantasy, hanem egy olyan regény, amely komoly témákat dolgoz fel, miközben egy lebilincselő, mágiával és veszélyekkel teli világba kalauzolja az olvasót.
A történet legnagyobb erőssége számomra Shelline karaktere volt. Ritkán találkozom olyan főhősnővel, aki ennyi szenvedésen megy keresztül, mégsem válik önsajnálóvá vagy hiteltelenné. Az ő története nem csupán a túlélésről szól, hanem arról is, hogyan lehet újra talpra állni akkor, amikor már minden elveszettnek tűnik. A fejlődése végig hiteles és fokozatos, és ahogy egyre többet megtudunk a múltjáról, egyre inkább megértjük a döntéseit, a félelmeit és a motivációit. Többször is azon kaptam magam, hogy teljesen együtt élek vele, örülök a sikereinek és szinte fájnak a kudarcai.
A karakterek egyébként is rendkívül jól sikerültek. Nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is saját személyiséggel, háttérrel és célokkal rendelkeznek. Senki sem fekete vagy fehér, és éppen ettől válik olyan érdekessé a történet. Folyamatosan ott lebeg a kérdés, hogy kiben lehet megbízni, és ki az, aki végül elárulja a másikat a saját érdekei miatt. Ez a bizonytalanság végig fenntartja a feszültséget, és többször is sikerült meglepnie a szerzőnek.
Külön szeretném kiemelni a világépítést. A fantasy műfajban számomra nagyon fontos, hogy a világ ne csak háttérként szolgáljon, hanem valóban élőnek és kidolgozottnak hasson. A Rabmadár esetében ez maximálisan sikerült. A mágia, a politikai játszmák, a különböző hatalmi érdekek és természetesen a sárkányok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy összetett és izgalmas világ táruljon az olvasó elé. A szerző éppen annyi információt oszt meg, amennyi szükséges, így a világ részletesnek érződik, mégsem válik túlzsúfolttá.
A cselekmény végig lendületes. Egyetlen pillanatra sem éreztem úgy, hogy a történet leülne vagy elveszítené a fókuszát. Mindig történt valami, ami arra ösztönzött, hogy még egy fejezetet elolvassak. A fordulatok jól időzítettek, az akciójelenetek izgalmasak, ugyanakkor a könyv legerősebb pillanatai mégsem feltétlenül ezek voltak számomra, hanem azok az érzelmileg megterhelő jelenetek, amelyek igazán közel hozták a szereplőket az olvasóhoz.
A romantikus szál szintén kellemes meglepetés volt. Nem uralja a történetet, nem válik erőltetetté, hanem természetesen épül fel a szereplők között. A kapcsolat fejlődése fokozatos, tele bizonytalansággal, bizalomépítéssel és érzelmi hullámvölgyekkel, ami sokkal hitelesebbé teszi, mint a hirtelen fellobbanó románcok. Éppen ezért könnyű beleélni magunkat, és drukkolni a szereplőknek.
A könyv hangulata gyakran sötét és fájdalmas, ugyanakkor végig jelen van benne a remény is. Ez az egyensúly teszi igazán emlékezetessé a történetet. Nem fél nehéz témákat érinteni, mégis képes megmutatni, hogy a legmélyebb sötétségből is vezethet út a fény felé.
Ami különösen tetszett, hogy a szerző nem csak egy fantasy kalandregényt írt. A Rabmadár sokkal inkább egy történet a szabadságról, a kitartásról, a bizalomról és arról, hogy mennyire nehéz újra önmagunkra találni a traumák után. Emiatt a könyv nemcsak szórakoztat, hanem érzelmileg is hat az olvasóra.
Összességében a Rabmadár számomra az idei év egyik legkellemesebb meglepetése volt. Egy erős női főszereplővel, remek karakterekkel, izgalmas világépítéssel, sárkányokkal, politikai intrikákkal és érzelmekkel teli fantasy, amely hosszú ideig velem marad. Az utolsó oldal után még sokáig a történeten és a szereplők sorsán gondolkodtam, ami nálam mindig annak a jele, hogy egy könyv igazán jól sikerült.
Ha szereted a sötétebb hangulatú fantasyket, az erős karaktereket, a lassan kibontakozó kapcsolatokat és az olyan történeteket, amelyek egyszerre szórakoztatnak és megérintenek, akkor a Rabmadárt mindenképpen érdemes kézbe venned. Számomra abszolút 5/5 csillagos olvasmány volt, és biztos vagyok benne, hogy még sokáig emlékezni fogok rá. 🖤🐉📖✨

Nagyon tetszett a borítója, ráadásul sok jót hallottam a szerzőről is. Elsőre talán nehezebb témát választottam tőle, mégsem éreztem nehéz olvasmánynak.
Nagyon szeretem a több generáción átívelő családtörténeteket, különösen azokat, amelyek valós történelmi események hátterében játszódnak, ezért ez a történet is közel került hozzám.
A regény a második világháború előestéjén indul, és egy zsidó család küzdelmét mutatja be, akiknek egész addigi életüket hátra kell hagyniuk a túlélés reményében.
A holokauszt témája mindig nehéz és megrázó, ugyanakkor rendkívül fontos, hogy újra és újra megszülessenek azok a történetek, amelyek emlékeztetnek bennünket az emberi történelem egyik legsötétebb időszakára. Ezek a regények nemcsak a múlt megértésében segítenek, hanem abban is, hogy az egyes emberi sorsokon keresztül átérezhessük a tragédiák valódi súlyát.
Az űzött család egyszerre nyújt történelmi hitelességet, izgalmas cselekményt és erős érzelmi töltetet. Sodró lendületű, magával ragadó regény, amelyet öröm volt olvasni. Különösen tetszett a váltott nézőpont, hiszen az apa, Kurt és az anya, Ruth szemszögéből is végigkövethetjük az eseményeket.
Ebben a történetben a család áll a középpontban, és az az elképesztő erő, amelyet a szülők képesek mozgósítani gyermekeik védelmében. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben még fogok olvasni a szerzőtől.

Fokozatosan épül fel az ő kapcsolatuk. Furcsán indul de szépen kialakul. A vadóc becenév Cassiere nagyon illik. Nagyon lobbanékony személyiség, ami a szívén az a száján. Sokszor nevettem néhány megnyilvánulásán. Teljes mértékben függőjévé vált Riordannak. Néha nekem túl sok volt a megszállottsága.
Az viszont nagyon tetszett, hogy ilyen összetartó családja van. Bármit is csinál, mindig mellette állnak.
Riordan a történeten keresztül egy szép karakterfejlődésen megy keresztül. Egy elég visszahúzódó alakból, egy határozottabb férfi lesz. Hiányoltam Riordan sötét és agresszívabb oldalát is. Mivel bekerült Arran csapatába, arra számítottam, hogy ő is kicsit keményebb lesz. De ez sajnos nem így történt.
A kémia Cassie és Riordan között jó volt. Tetszett ahogy az írónő felépítette a kapcsolatukat. Lehetett köztük érezni a vonzalmat a sorokban. A könyv viszont nekem sokszor túlírtnak hatott.

Egyszerű, Wednesday stílusában, de mégis a valóban fiatal korosztálynak készült rövid kis bemutatkozó kötet.
A 2-5 éves korosztály számára ajánlja a kiadó, de én emellett a 6-8 éveseknek is tudom ajánlani például egyedül olvasgtashoz, lapozgatáshoz.
Megtudjuk, hogy ki is Wednesday és kiket, illetve miket kedvel, mindezt rövidke szösszenetek formájában. Tetszett, hogy elég nagy betűkkel szedve olvashatóak a gazdagon illusztrált oldalkon lévő szövegek. Szerintem az olvasni tanuló vagy az olvasás világával ismerkedő gyemekek is könyedén, önnállóan fel tudják majd dolgozni a könyvet.
A grafika számunkra pedig kellemes meglepetés volt, színes, kedves és jól kidolgozott. Összességében egy nagyon jópofa Wednesday kötet gyermekek számára.

A Panoráma Hotel télire bezár, a gondnoki feladatokat pedig Jack Torrance vállalja el. Feleségével és kisfiával, Dannyvel a hóval elzárt szállodába költöznek, ahol azonban egyre furcsább és félelmetesebb dolgok történnek.
A Ragyogás nem véletlenül vált a horrorirodalom egyik alapművévé. Stephen King mesterien építi a feszültséget: a történet nem azonnal ijeszt meg, hanem lassan, alattomosan kúszik a bőrünk alá.
A regény egyik legnagyobb erőssége mégsem a természetfeletti vonal, hanem a szereplők kidolgozottsága. Danny története szívszorító, Jack karaktere pedig jóval összetettebb annál, mint amit elsőre gondolnánk. Miközben a Panoráma Hotel sötét titkai egyre inkább felszínre kerülnek, egy család széthullását és az emberi lélek legmélyebb rétegeit is megismerhetjük.
Nyomasztó, izgalmas és meglepően érzelmes történet, amely a horrorrajongók mellett azoknak is sokat adhat, akik erős karakterközpontú regényeket keresnek.
Ha eddig csak a filmet ismerted, a könyv még számos meglepetést tartogat.

A Pál utcai fiúk az a könyv, ami szinte minden magyar olvasó életében felbukkan valamikor. A Grund fogalma mára önálló jelképpé vált, bár talán minden generáció egy kicsit mást ért alatta. De hogy örök, az tény. Én ennek ellenére sem tudtam igazán megszeretni ezt a könyvet.
Nem elsősorban azért, mert iskolai kötelező olvasmány volt, bár kétségtelen, hogy ez sem segített a kapcsolatunkon. Sokkal inkább azért, mert már az elejétől ott lebeg fölötte valami elkerülhetetlen szomorúság. Olyan tragédia felé halad a történet, amit előre tudunk, és mégsem lehet rajta változtatni.
Ami igazán megvisel benne, az a gyermeki kegyetlenség ábrázolása. Molnár Ferenc nagyon őszintén mutatja meg, hogy a gyerekek világa korántsem olyan ártatlan és idilli, mint amilyennek sokszor szeretjük elképzelni. A rivalizálás, a kirekesztés, a megalázás és az erőfitogtatás ugyanúgy jelen van benne, mint a barátság, a hűség vagy az összetartozás. Én azonban ezt a sok agressziót nehezen viselem.
Ettől függetlenül pontosan értem, miért vált a regény klasszikussá. Nem idealizálja a gyermekkort, hanem megmutatja annak szépségét és árnyoldalait is. Nem feltétlenül szeretem, de tisztelem. Kevés könyv tudott olyan mélyen beépülni a magyar kultúrába, mint a Pál utcai fiúk, és talán éppen azért maradt velünk ennyi időn át, mert olyan igazságokat mond ki az emberi természetről, amelyek generációkon át változatlanok maradnak.

Ezt a könyvet úgy vettem kézbe, hogy a belőle készült filmet nem láttam. Bár kedvelem Adrien Brodyt, valahogy mindig úgy éreztem, hogy ezt a történetet inkább könyvben szeretném megismerni. Azt gondoltam, így talán kevésbé lesz megterhelő, de hamar kiderült, hogy a történet önmagában is elég fájdalmas, nem kell hozzá a képi világ.
A könyv Szpilman saját emlékein alapul, és talán éppen ezért ennyire megrázó. A hangvétele egyszerű, tárgyilagos, szinte minden sallangtól mentes, mégis rendkívül erős érzelmi hatást gyakorol. Nem hatásvadász egyszerűen csak elmeséli, mi történt vele Varsóban a második világháború alatt.
Különösen fontos volt nekem, hogy a könyv megmutatta az emberséget a legsötétebb embertelenség közepette is. Nem fekete-fehér képet fest a világról, hanem megmutatja hogy a legszörnyűbb időkben is akadtak olyanok, akik képesek voltak megőrizni az emberségüket. Ezt erősítik Wilm Hosenfeld naplójegyzetei is, amelyek fontos pluszt adnak Szpilman történetéhez. A zongorista nemcsak a háború borzalmairól szól, hanem a túlélésről, az emberi méltóságról és arról, hogy a remény néha a legkilátástalanabb helyzetekben is megmaradhat. Megrendítő, de nagyon fontos olvasmány volt számomra.

Kicsit el vagyok maradva ennek a könyvnek az értékelésével, de az az igazság, hogy nehezen találom a szavakat, mert nagyon kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Szerettem is, meg nem is.
A fülszöveg alapján abszolút nekem való olvasmánynak tűnt: dark romance, thriller elemek, elit gimnázium, titkos társaságok ezek mind olyan tropeok, amelyek könnyen felkeltik az érdeklődésemet. És azt kell mondanom, hogy a könyv hangulata valóban hozta azt a sötétebb, hátborzongatóbb atmoszférát, amit vártam tőle.
Az elitiskolás közeg és a titkos társaság köré épülő szál szerintem kifejezetten jól működött, viszont a karakterekkel már nehezebben tudtam kapcsolódni. Sokszor elvesztem abban, hogy ki kivel van, milyen kapcsolatban állnak egymással, és bár a történetben valójában csak néhány hét telik el, a szereplők közötti dinamika sokszor olyan hatást keltett, mintha évek vagy akár egy egész élet állna mögöttük. Ez számomra kissé hiteltelenné tette az eseményeket.
A másik dolog, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, hogy a szereplők életkorához képest sokszor egyáltalán nem éreztem őket tinédzsereknek. A bulik, az ivászat és a folyamatos társasági élet ugyan jelen voltak, de ezek a jelenetek számomra kevés pluszt adtak a történethez.
Mindezek ellenére a könyv végig pörgős maradt, könnyen fenntartotta az érdeklődésemet, és a cselekmény a végére egy egészen izgalmas irányba futott ki. A befejezés pedig olyan függővég lett, ami szó szerint ledobott a székről. Emiatt hiába vannak fenntartásaim a könyvvel kapcsolatban, jelenleg úgy érzem, hogy jó eséllyel folytatni fogom a sorozatot.

Wren és ikertestvére, Elora tinédzserként veszítették el a szüleiket. Azóta Wren feladata a vadászat, az élelem biztosítása és annak garantálása, hogy ő és Elora túléljenek az Edgewood nevű kis faluban.
A Négy Szél olyan istenekből áll, akik az évszakokat irányítják. Boreas az Északi Szél, és néhány évtizedenként eljön a faluba, hogy magával vigyen egy hajadon nőt, ismeretlen okból. Mindig a legszebbek közül választ, és Wren tudja, hogy a húga jó eséllyel kerül sorra. Bármit hajlandó megtenni, hogy megmentse Elorát ettől a sötét sorstól — akár azt is, hogy átvegye a helyét és becsapja az Északi Szelet.
Wren nagyon távol áll attól a szép, szelíd leánytól, amilyen Elora. Hibái vannak, tud is róluk, és egyáltalán nem érdekli Boreas véleménye. Soha nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy bosszantsa vagy megmutassa neki, mennyire nem törődik vele. Azért ment vele, hogy megmentse a húgát, és most, hogy ez sikerült, egyetlen célja maradt: megölni Boreast és visszatérni az otthonába.
Boreas olyan hideg, amilyen csak egy unatkozó és felsőbbrendűnek érző halhatatlan lehet. Senkiben sem bízik, az embereket pedig alsóbbrendűnek és figyelemre méltatlannak tartja. Természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik, és Boreas sokkal több annál, mint amit első pillantásra mutat. Ahogy halad előre a történet, fokozatosan fény derül arra, hogy nem is olyan kegyetlen és gonosz, mint amilyennek tűnik.
A romantikus szál lassan kibontakozó, ellenségekből szerelmesek kapcsolat. Kifejezetten élveztem a szócsatáikat, valamint azt, ahogy Wren próbálta titkolni a Boreas iránt érzett fizikai vonzalmát, miközben továbbra is azt tervezte, hogy megöli. Mert állítólag etikátlan vágyakozni valaki után, akit meg akarsz gyilkolni.
A világfelépítés tetszett, érdekesnek találom a Négy Szél elgondolást és tetszik, hogy alapos leírást kapunk a világról és a benne élő különféle lényekről.
✅ „csak egy ágy van” toposz
✅ ellenségekből szerelmesek
✅ kényszerházasság
✅ lassan kibontakozó románc (némi erotikával)
✅ sötét hangulat
✅ a Szépség és a Szörnyeteg újragondolása

A Tekintet teljesen mást adott, mint amire számítottam. Eleinte nehezen találtam a helyem a groteszk, meseszerű történetszálak között, de a végére összeállt a kép. Rájöttem, hogy ez a könyv valójában nem a kövérségről vagy a törpeségről szól, hanem az előítéletekről, az ítélkezésről és arról, hogyan formálja az önképünket mások tekintete.
A könyv olvasása közben többször eszembe jutott, hogy a Tekintet akár egy tükör is lehet az olvasó számára. Nemcsak azért, mert mások ítélkező tekintetéről szól, hanem azért is, mert arra késztet, hogy saját magunkra nézzünk rá őszintén.
Számomra a regény egyik fontos kérdése az volt, hogy mennyire engedjük, hogy a múltunk határozza meg a jelenünket. A könyv megmutatja, hogy a gyermekkori sebek, a szégyen, a bántások és a traumák egész életünkön át velünk maradhatnak. Ugyanakkor olvasás közben bennem újra és újra felmerült a kérdés: meddig magyarázat a múlt, és mikortól válik kifogássá?
Lehet, hogy ezért is éreztem ezt a történetet egy kicsit önfejlesztő könyvnek is. Nem azért, mert kész válaszokat ad, hanem mert arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk a saját életünkön. Vajon mi is hordozunk olyan történeteket, amelyek mögé elbújunk? Vajon vannak olyan sebeink, amelyekre túl gyakran hivatkozunk, ahelyett hogy megpróbálnánk gyógyítani őket?
A történet középpontjában egy törpe férfi és egy túlsúlyos nő áll, akik egy olyan világban próbálnak boldogok lenni, ahol a test folyamatosan a megfigyelés és az ítélkezés tárgya. De a Tekintet valójában nem a kövérségről, a törpeségről vagy a külsőről szól. Sokkal inkább az előítéletekről. Arról, hogyan nézünk másokra, és hogyan kezdjük el mi magunk is azon a szemüvegen keresztül látni önmagunkat, amelyet a társadalom ad ránk.
Számomra a Tekintet inkább egy gondolatkísérlet volt, mint klasszikus regény. Egy különös, groteszk és szimbolikus történet, amelyről szerintem annyiféle vélemény születhet, ahány olvasó kézbe veszi.

Amikor elkezdtem az Ezüst hattyút, nem számítottam rá, hogy ennyire magával fog ragadni. Az a fajta könyv volt, ahol mindig azt mondtam magamnak, hogy „na még egy fejezet”, aztán hirtelen azt vettem észre, hogy órák teltek el.
Madi karakterét nagyon érdekesnek találtam. Elsőre egy gazdag, kiváltságos lánynak tűnhet, de ahogy haladt előre a történet, egyre inkább látszott, hogy az élete korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről látszik. Az állandó költözések miatt sosem volt lehetősége igazán beilleszkedni vagy tartós kapcsolatokat kialakítani, ezért már alapból kívülállóként érkezik az új életébe.
Aztán megjelenik Nate, Bishop és a többiek, és innentől kezdve egyre furcsább és sötétebb lesz minden. Végig azt éreztem, hogy mindenki tud valamit, csak éppen Madi nem. A fiúk folyamatosan titkolóznak, játszanak vele.
Különösen tetszett a könyvben a rejtély szál. Az a bizonyos könyv, amit Madi talál, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Ahogy egyre több részlet derült ki róla, úgy lett egyre nyugtalanítóbb és izgalmasabb a történet. Folyamatosan ott motoszkált bennem a kérdés, hogy mi az igazság, és hogyan kapcsolódik minden egymáshoz.
A történet egy sötét, gazdagok által uralt világba vezet, ahol a hagyományok, a hatalom és a családi kötelékek sokszor fontosabbak, mint az emberek érzései. Ahogy Madi előtt lassan feltárul ez a rendszer, úgy válik egyre feszültebbé a történet is.
A karakterek néha kifejezetten az idegeimre mentek, de mivel fiatalokról van szó, ez valahol teljesen érthető volt. Hibáztak, meggondolatlanok voltak, sokszor nem értettem a döntéseiket, de ettől váltak emberivé.
Ami pedig a befejezést illeti... hát az brutális függővég. Rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, és az utolsó oldalak után egyetlen gondolat járt a fejemben: azonnal kell a folytatás. Szerencsére a történet folytatódik, mert ezt egyszerűen nem lehetett volna itt lezárni.
Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. Titokzatos, sötét, feszültséggel teli történet, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Ha szereted azokat a könyveket, amelyekben semmi sem az, aminek elsőre látszik, akkor szerintem érdemes esélyt adnod neki.

Ránézésre ez egy romantikus könyv, azonban jobban elmélyedve benne rájöttem, hogy sokkal inkább egy gyógyulásra fókuszáló lélektani mű.
Tele van mély érzelmekkel, ahogy a múltbéli sebekkel küzdő főszereplők, Léna és Zsombor mindennapjait követjük. Az eleinte ellenségeskedő szomszédok gyorsan barátokká válnak, valami még mélyebb lehetőségének érzésével a szívükben. Vajon lesz elég erejük és kitartásuk ahhoz, hogy egymás segítségével túllépjenek a fájdalmas tapasztalatokon és démonaikat leküzdve egy boldogabb jövőt építsenek maguknak?
Választ kaptam ezekre a kérdésekre, sőt, annál még többet is. Egy példamutatást arra, hogy igenis fel lehet állni a legnagyobb veszteség után is.
„Soha többé nem engedem meg egyetlen pasasnak sem, hogy gyötrődjek miatta.”
Bevallom, párszor megkönnyeztem a történetet, szóval elmondható, hogy nagy hatással volt a kis lelkemre. Léna egy hihetetlenül erős karakter, aki fizikálisan és lelkileg is megjárta a poklot. Zsombor rosszfiús kinézete pedig csak álca, ugyanis belül legalább annyira sebezhető, mint új szomszédja.
A mellékszereplők és Füge nagyon jól meg vannak írva, ők jelentik sokszor a fun-effectet a könyvben, megfelelően lavírozva az érzelmes és vicces részek között. És ugyan ezek az epizódok és a szexi jelenetek feldobták a hangulatot időnként, mégis, a hangsúly a lelki gyógyuláson volt, ez pedig nagyon tetszett! Ha nem tudnám, hogy első könyvről van szó, meg nem mondanám.

Imádtam. Az egészet. Minden egyes betűjét.
A Rabmadárban minden megvolt, amit imádok egy romantasy könyvben: varázshasználók, mágikus állatok, intrikák, árulás, hatalmi játszmák, slow burn, szívfájdalom... Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, örültem, hogy végre egy egykötetes, lezárt történet került a kezembe. Na, a végére már nem votlam olyan boldog, mert még baromira olvasnék erről a világról és a könyv összes (életben maradt) szereplőjéről :D
Shellinet rögtön megszerettem, kicsit Aelin Galathyniust juttatta eszembe és ezt imádtam. Azonban nem csak ő volt borzasztóan szerethető, hanem szinte az összes karakter és a szívem szakadt meg, amikor elvesztettünk közülük néhányat..
Mivel egykötetes a sztori, nem is igazán voltak benne üresjáratok: végig pörgött, feszült és izgalmas volt, én pedig csak kapkodtam a fejemet.
Összességében ez egy brutálisan jó könyv, főleg egy elsőkönyves írótól. Olyan érzelmeket és izgalmat hozott elő belőlem, amit legutóbb az Üvegtrón olvasásakor éreztem. Én már most nagyon kíváncsian várom, mivel fog még meglepni minket Ann Nette, mert ha ilyen a kezdés, akkor én innentől mindent akarok :D
"Jogtalanul bebörtönöztek, kitépték a szárnyadat, de kiszabadultál, az enyémmel pedig újra repülni fogsz."

A Zodiákus Akadémia – Tündérbosszú pontosan azt adta, amit egy folytatástól vártam: több drámát, nagyobb téteket és még több olyan pillanatot, ami miatt képtelenség letenni a könyvet.✨
Az első kötet eseményei után Tory és Darcy már korántsem azok a lányok, akik bizonytalanul csöppentek Solaria világába. Bár továbbra sem könnyű a helyzetük, egyre erősebbek, magabiztosabbak és elszántabbak lesznek. Különösen élveztem látni, ahogy végre nem csak elszenvedői az eseményeknek, hanem elkezdenek visszavágni azoknak, akik korábban megkeserítették az életüket.🔥
Ebben a részben a karakterek sokkal árnyaltabbá válnak, főleg az örökösök. Többször azon kaptam magam, hogy teljesen összezavarodtam velük kapcsolatban: egyik pillanatban utáltam őket, a másikban pedig szerettem volna többet megtudni róluk. A szerzők nagyon jól játszanak az olvasó érzelmeivel, és ezt most is sikerült bizonyítaniuk.🌙
A romantikus szálak is egyre hangsúlyosabbak, a feszültség pedig szinte végig tapintható. Bár még mindig rengeteg a konfliktus és a félreértés, pont ez az, ami miatt folyamatosan kíváncsi voltam, mi fog történni a következő fejezetben.💫
A világépítés tovább bővül, egyre többet tudunk meg Solariáról és a háttérben zajló hatalmi játszmákról. Érezhető, hogy a történet jóval nagyobb dolgok felé halad, mint amit az első kötet alapján gondoltam volna.
Összességében a Tündérbosszú számomra erősebb volt, mint az első rész. Több érzelmet váltott ki belőlem, jobban megkedveltem a karaktereket, és a végére teljesen beszippantott a történet. A befejezés után egyetlen gondolat járt a fejemben: azonnal szükségem van a következő kötetre.📚🖤