A történet folyamán 1919-be, az alabamai Perdido városába csöppenünk, ahol hatalmas árvíz forgatta fel a lakók életét.
A károk felmérése közben, egy fiatal nőre, Elinor Dammert-re bukkannak a helyi hotelben, aki az elmondása szerint tanítónő, viszont papírok híján ezt igazolni nem tudja… Nagy szerencséjére, a kisváros egyik leggazdagabb családja, a Caskey-k veszik magukhoz.
A könyv különlegességet szerintem az adja, hogy nem csak egy “egyszerű” horrorral állunk szemben, hanem a borzongató elemek mellett kapunk egy érdekes családtörténetet is, amit átitat a fullasztó déli atmoszféra.
Elég vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mivel alapvetően érdekes volt a sztori, de sokszor vontatottnak éreztem a mesélést, emiatt időnként döcögősen haladtam az olvasásával.
Szerintem egy kicsit több horror-elem jól állt volna a könyvnek, de bízom benne, hogy a későbbi részekben több borzongásban lehet majd részem. A baljós, nyugtalanító hangulata nagyon tetszett a regénynek, ez különösen emlékezetessé tette számomra az élményt.
A karakterek nem kerültek igazán közel hozzám, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kicsoda Elinor Dammert?!
Összességében nem volt tökéletes olvasmány-élményben részem, viszont mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot!
Jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a baljós, misztikus történeteket, a családregények rajongóinak, de azoknak is, akik nem szeretik a klasszikus értelemben vett horrort.

Nagyon szeretem Stephen King stílusát, különösen az első regényeiben. A Kedvencek temetőjét először tizenhúsz éve olvastam, aztán megnéztem filmen is, de végül mindig visszatérek a könyvhöz, szerintem messze jobb olvasni, mint nézni (de mondjuk nálam ez King minden regényére igaz).
A Kedvencek temetője az egyik legalapvetőbb emberi félelemre épít, a kis kedvencek elvesztésére, ráadásul, hogy ne legyen egyszerű ez az alapból is nehéz „élmény” még csavar is rajta kettőt.
Az alap klasszikus King helyzet, a Creed család beköltözik egy idilli kis házba az Állattemető közelébe.
King alapból mesterien építkezik, először bájosra festi a képet, közel hozza a családot, megismerhetjük a karaktereket és a környezetet, minden cuki. Aztán jön a rettenet.
A regény igazi kérdése nem az élet a halál után vagy a zombi lét, hanem az hogy morálisan mennyit lehet megtenni, hogy a gyász felülírhatja-e a józan észt, és hol a határ a szeretetben. Szabad-e belepiszkálni a természet rendjében, és elviselhetőek-e annak következményei.
Karakterközpontú, lassan építkező történet, a horrorelemek talán kevésbé ijesztőek, mégis szerintem ez King egyik leghatásosabb műve. Bár nem féltem annyira tőle, mint az Aztól, mégis meggyötört (többször is).

A Mindenszentek trilógia második része ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbahagyta, és egy egészen különleges irányba viszi tovább Diana és Matthew történetét. Az időutazásnak köszönhetően az olvasó ezúttal a 16. századi Angliában találja magát, ahol a múlt nemcsak díszletként szolgál, hanem a történet egyik legfontosabb mozgatórugójává válik.
Deborah Harkness történészi háttere minden oldalon érezhető. A korszak aprólékos kidolgozottsága, a mindennapi élet részletei és a történelmi alakok megjelenítése rendkívül hitelessé teszik a regényt. I. Erzsébet udvara, a korabeli London nyüzsgése vagy az alkímia világa mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó teljesen elmerüljön ebben a gazdag közegben.
A misztikus elemek – boszorkányok, vámpírok és démonok – ezúttal is szerves részét képezik a történetnek, mégis furcsa módon megmaradnak a realitás talaján. A szerző egyik legnagyobb erőssége, hogy ezt a két világot természetesen és hitelesen tudja összeolvasztani.
A karakterek közül Diana fejlődése különösen hangsúlyos: egyre magabiztosabbá és tudatosabbá válik, miközben megőrzi nyitottságát és kíváncsiságát. Matthew alakja ebben a kötetben komorabb, visszafogottabb, ami jól tükrözi a múltjához való visszatérés súlyát. A mellékszereplők viszont kifejezetten színessé teszik a történetet, különösen emlékezetesek a történelmi személyiségek, mint William Shakespeare vagy Christopher Marlowe, akik valódi szerepet is kapnak a cselekményben. A regény tempója nem túl gyors, de én nem is bántam, jó volt elmerülni a történelemben és a misztikumban.
Az éjszaka árnyai egy hangulatos és alaposan felépített folytatás, amelyben a történelem és a fantasy tökéletes egyensúlyban van. Kíváncsian várom a folytatást

Ez a könyv egyszerre megrázó, ijesztő és tanulságos. Nem volt könnyű olvasnom két kislány anyukájaként, de mégis hasznos volt.
A történet középpontjában egy szexuális abúzus áll tanár és kiskorú diákja között, melyről az igazgató is tudomást szerzett, mégis inkább eltussolta. Most a tanári kar egy-két tagja megpróbál fényt deríteni az ügyre és lebuktatni a tanárt, aki azóta már más iskolában tanít és szedi tovább az áldozatait.
A legérdekesebb számomra az volt, hogy egy tanár szemszögéből ismerjük meg a történetet, akinek a szemén keresztül láthatjuk, hogy nem csak a gyerekek, de a tanárok is ugyanúgy szenvednek a jelenlegi oktatási rendszertől. Ez nagyon tanulságos volt számomra, ugyanis diákként már megtapasztaltam a jelenlegi nem túl modern oktatási rendszert, de eddig még nem gondoltam bele, hogy ez a rendszer a tanárokat is ugyanúgy zavarja…
Ezzel az idézettel pedig borzasztóan tudok azonosulni. Reméljük az oktatási rendszerben is változás állhat be.
“Borzasztó, hogy mennyire nem fogják fel az emberek, hogy az oktatáson múlik minden. Ha arra gondolok, hogy egy nap ezek az emberek lesznek az ügyvédeink, az orvosaink, a politikusaink…hát nem túl kecsegtető.”

Adrienne Young regénye remek példája annak, milyen jól megfér egymás mellett a realizmus és a finoman adagolt misztikum. A June Farrow két élete egy különleges hangulatú, alaposan felépített történet, amely családi örökségről, szerelemről és a múlt súlyáról mesél.
A történet két idősíkon játszódik, az összetett cselekmény a jelenben és az 1950-es években bontakozik ki. Az időutazásos szál egy több évtizedes, megoldatlan gyilkossággal fonódik össze, és fokozatosan tárja fel a Farrow család titkait. A történet nemcsak érzelmileg, hanem gondolati szinten is bevonja az olvasót, hiszen apránként adagolja az információkat, meglehetősen bonyolult, de nagyon érdekes.
A regény egyik legnagyobb erőssége a hangulata: melankolikus és reményteli egyszerre. Bár a cselekmény folyamatos figyelmet igényel, és nem minden szál könnyen követhető, a végére mégis minden képkocka összeáll egy egésszé. Nagyon okosan felépített mind a cselekmény mind a világ amiben a Farrow lányok öt generációjának életét követhetjük nyomon. A June Farrow két élete egy rétegzett, intelligens és érzelmes történet, elősorban azoknak, akik szeretik a titkokkal teli, lassan kibontakozó regényeket.

Terveimnek megfelelően, áprilisban folytattam a második résszel az előző hónapban megkezdett Dominions sorozatot. Jó ötlet volt ez az ütemezés, mert az emlékeim nem koptak meg az előzményekről, és sokkal jobban benne éltem a történetben, mintha hónapok maradtak volna ki a két rész között.

A történet ugyanott folytatódott, ahol az első kötet véget ért, noha pár hónap eltelt azóta. Azonban gyorsan kiderült az olvasó számára, mi történt a közbenső időben, és elég hamar fel tudtam venni én is a fonalat mind érzelmileg, mind a cselekmény szempontjából.

Reven és Meren kettőse elég nagy érzelmi hullámvölgyet él meg a második részben, tele mélységekkel és magasságokkal. Amilyen döcögősnek éreztem a szerelmi szálat a könyv elején, annyira szépen felívelt a kötet végére. Annak mindenesetre kifejezetten örülök, hogy a szerelmi háromszög a rész végére kifújni látszik.
Sajnálom, de csakis Team-Reven!

Tetszett, hogy jobban megismertem a mellékszereplőket, akik szinte kivétel nélkül szimpatikusak, és szerintem sokat hozzátesznek a könyv élvezhetőségéhez. Kaptunk kiapadhatatlan hűséget, váratlan helyről érkező bizalmat és fájdalmas árulást részükről, szóval egyáltalán nem volt unalmas a karakterek kapcsán a kötet. Sikerült valamennyire belelátni Eidolon tettei mögé is, bár az a fickó számomra továbbra is eléggé kiismerhetetlen, ami mondjuk nem egy hátrány, ha a főgonoszról van szó. Legalább megmarad az izgalmi faktor.

Tabra és Meren is közelebb került a szívemhez, bár előbbi továbbra sem kap annyi hangsúlyt a sztoriban, mint amennyit szerintem megérdemelne. Én legalábbis eléggé kíváncsi vagyok rá. Megcsillantak viszont Merennek azon tulajdonságai ebben a kötetben, amikről szerintem ő maga sem tudott eddig, de amik tökéletessé teszik arra a szerepre, amit jelenleg be kell töltenie (akár ideiglenesen, akár véglegesen).

„A saját káromon kezdem megtanulni, hogy a kétségbeesés a létező legnagyobb motiváló erő. És a halál.”

A cselekmény szépen alakult, látni az irányvonalat, amit építget a szerző, és kb. sejthető is, hova fog kilyukadni a véghajrá, de az oda vezető út eddig egyáltalán nem unalmas. Sőt! Fordulatokban és izgalmakban bővelkedik ez a kötet is. Nagyon várom a folytatást, ami hamarosan a kezeim között lesz. :D

A Pacsirták oltalma egy olyan történet, ami már az elején magával ragad, és onnantól egyszerűen nem enged.
Hiába a terjedelme, szinte észrevétlenül peregnek az oldalak – folyamatosan történik valami, ami fenntartja a figyelmet. Fordulatok, váratlan pillanatok, apró részletek, amik összeállva egy igazán izgalmas és érzelmekkel teli történetet adnak. Többször volt olyan érzésem, hogy „na ezt nem láttam jönni”, és csak ültem, teljesen ledöbbenve.
Ami viszont igazán különlegessé teszi, az a lassan kibontakozó romantikus szál. Nem siet, nem erőltetett – szépen, fokozatosan épül fel, és pont ettől válik hitelessé és igazán átélhetővé. Az a fajta kapcsolat, ami apró gesztusokból, kimondatlan érzésekből és feszültséggel teli pillanatokból születik meg.
Ez a könyv tökéletes példája annak, hogy nem kell folyamatos akció ahhoz, hogy egy történet letehetetlen legyen. Elég a jól felépített feszültség, az érzelmi mélység és az a bizonyos „még egy fejezetet” érzés.
Számomra egyértelműen egy olyan olvasmány lett, ami sokáig velem marad 💛

A napokban befejeztem ezt a könyvet, és sok mindenben meglepetést okozott. Az írónő teljesen más oldalát mutatta meg ebben a kötetben, gyönyörű leírások, az érzelmek átadása, egy igazán elképesztő történetben.
Én imádtam, olyan fordulatok vannak a regényben, hogy faltam a lapokat. Enyhén misztikus, romantikus, többrétegű történet, amiben megjelenik az időutazás és egy gyilkosság is. A gyönyörű külső egy nagyon izgalmas sztorit tartogat magában.
A könyv stílusa magával ragadó, hamar belerázódtam a könyvbe, a karakterekkel lehet azonosulni. June Farrow története rendkívüli és még sokáig fog bennem élni. Nagyon ajánlom!
És hogy kiknek ajánlanám ezt a könyvet?
Azoknak, akik:
▪️szeretik az időutazásos történeteket
▪️szeretik az érzelmes/romantikus mellékszálat
▪️nem vetik meg a nyomozást
▪️és akik olyan könyvre vágynak, ami végig izgalomba tart

Ayana Gray: Beasts of Prey
Könyvértékelés: 5/⭐️⭐️⭐️
Ayana Gray első könyve egy sodró lendületű fantasy, ahol a dzsungel mélye legalább annyi titkot rejt, mint az emberi szívek. Két egymástól teljesen különböző főhős kényszerül szövetségre egy halálos küldetés során, miközben ősi mágia, legendás szörnyek és árulások hálója fonódik köréjük. Koffi varázserővel rendelkező lány és Ekon a katonának készülő fiú sorsa összefonódik amikor egy halálos lény levadászására kényszerülnek.
A legegyedibb a különleges világépítés: a történet nem a megszokott európai fantasy hagyományokra épít, hanem gazdag, afrikai ihletésű mitológiát és kultúrát mutat be, ami friss és “valami más” hangulatot ad neki.
A regény egyszerre izgalmas kaland és érzékeny történet bizalomról, identitásról és túlélésről. Bevallom, mi nehezen találtunk egymásra de ha szereted a gazdag világépítést, erős karaktereket és a végig feszült cselekményt, ez a könyv garantáltan magával ragad.

Fiatalabb koromban nagyon szerettem Gerald könyveit, de aztán, ahogy idősödtem kikoptak a listáimról.
Nem emlékeztem, de korábban már olvastam ezt a könyvét is, de nem bántam, hogy újra a kezembe került.
Hihetetlen, hogy öregebb ez az írás, mint én. Azt gondolná az ember, hogy a környezet és állatvédelem azóta sokat javult, de sajnos nem ez a helyzet.
Nagyszerűen és könnyen érthetően van leírva minden. Emellett viccesen, humorosan, de mégis komolyan meséli el környezetvédelemmel kapcsolatos dolgokat. Bevallom, nekem ezek a részek jobban tetszettek, de beismerem, ahhoz, hogy létrehozza az állatkertet rettentően elhivatottnak és kitartónak kellett lennie.

Truman Capote eredetileg cikket írt volna a New York Times számára a Clutter család brutális meggyilkolásáról. De nagyon gyorsan kiderült: ezt a történetet nem lehet néhány hasábba bezárni. Hat éven keresztül gyűjtötte az anyagot: interjúk, jegyzetek, vallomások, helyszínek, rendőrségi anyagok. És ebből született meg az, amit sokan a világ legjobb dokumentumregényének tartanak.
És hogy miért?
Mert annyira valós, hogy
Ott vagy a Clutter család otthonában.
Ott vagy a városban, ahol mindenki ismer mindenkit.
Ott ülsz a tettesekkel az autóban.
Ott vagy a börtönben.
Ott ülsz a tárgyalóteremben.
És nincs hova hátrálni. Ebből az utazásból nem lehet kiszállni.
Nemcsak az döbbenetes, hogy minden egyes szó valós eseményeken alapul, hanem az is, ahogyan Capote felépíti a történetet. Teljes képet kapunk: a Clutter család utolsó napjáról, a gyilkosok gondolatairól, a nyomozásról. Szinte dokumentumfilmként pereg előttünk.
Az író végig tárgyilagos, szinte érzelemmentes hangon vezet végig az eseményeken, kronologikusan. És pont ettől van az olvasóra ekkora hatással: nincs túlmagyarázva, nincs dramatizálva – mégis folyamatosan sokkol.
Számomra azonban az utolsó fejezet volt a legerősebb. Ott már nemcsak az eseményekről van szó, hanem azok mögé is betekintést kapunk, valamint a miérteket is megfejtik: pszichológiai elemzések, profilozás, más esetek párhuzamai – egy teljes kép arról, mi vezethet idáig. Valóságos per, valóságos börtönnapok…
Nálam ez a könyv teljesen jogosan viseli a „legjobb dokumentumregény” címet.

Mi történik akkor, ha egymásra talál egy mindig nyüzsgő, életvidám kávézótulajdonos és egy férfi, aki leginkább csak a nyugalmat keresi egy kisvárosban?
Laurie Gilmore - A Pumpkin Spice kávézó című könyvében erre kapunk egy könnyed, szerethető választ. Ez a sorozat első része, és pontosan azt hozza, amit egy kisvárosi romantikus történettől várunk: meghitt hangulatot, egyszerű, de szívmelengető történetet, és egy közösséget, ahol mindenki ismer mindenkit vagy legalábbis idővel megismer.
A főszereplő, Jeanie Ellis, egyhangú hétköznapokat él: irodai munka, ismétlődő napok, kevés izgalom. Bár látszólag minden rendben, mégis érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Amikor a nagynénje felajánlja neki, hogy vegye át a kisvárosi, hangulatos kávézó vezetését, egy olyan lehetőség elé kerül, amit talán butaság lenne visszautasítani.
Így kezdődik Jeanie új élete ebben a csendes kisvárosban. Bár elsőre idillinek tűnik minden, hamar kiderül, hogy itt sem tökéletes az élet: a közösségbe való beilleszkedés időt igényel, és bizony akadnak rosszakarók is.
A történetbe belép Logan Anders is, aki beszállítóként dolgozik, és valahogy mindig keresztezi Jeanie útját. Kettejük kapcsolata lassan, természetesen bontakozik ki, miközben a város mindennapjai és apró történései köréjük fonódnak.
Ez a könyv nem akar több lenni, mint ami: egy könnyed, nem túlbonyolított, kisvárosi romantikus történet. És pont ezért működik. Tökéletes választás azokra a napokra, amikor csak egy kis nyugalomra vágysz, szeretnél lelassulni, és egy bögre kávé mellett elveszni egy kedves történetben.
Egy igazi bekuckózós, őszi hangulatú olvasmány, de bármikor jól tud esni.

Így a Blackwater-sorozat harmadik kötetében végül kicsúcsosodik az Elinor és anyósa, Mary-Love közti, évek óta tartó háborúskodás.
Bár, ha jobban belegondolunk, Mary-Love sosem volt igazi ellenfele a menyének.
Megint éveket ugrunk előre az időben, megismerjük, hogy Elinor és Oscar lányai, Miriam és Francis milyen személyiségek, vannak sokkoló történések, és végül, a könyv végére örökre megváltozik a Caskey család élete. Alapjaiban megváltoznak a hatalmi viszonyok.
Elinorról - mint természetfeletti lényről -, igazából még mostanra sem tudunk sokat, de épp ettől válik hátborzongatóvá a történet. Soha nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, mik Elinor céljai, és egyáltalán mi vezette ahhoz, hogy csatlakozzon a Caskey családhoz.
Nagyon szerettem ezt a részt is, és A gáthoz hasonlóan A házat is 3-4 óra alatt kiolvastam. Egyébként engem kifejezetten jó életszakaszban talált meg ez a sorozat (tekintve, hogy szombaton lesz az esküvőm), és néha a sztorit kicsit az anyós-meny kapcsolat karikatúrájának éreztem: ami egyáltalán nem baj (sőt, engem személy szerint nagyon szórakoztatott és tudtam azonosulni a démoni mennyel, hehe), mert nekem ez a regénysorozat továbbra is a benne megjelenített emberi kapcsolatok miatt annyira értékes.