A Meseszép rémálom tulajdonképpen egy klasszikus maffiarománc, Rómeó és Júlia stílusban feltálalva: két egymással hadban álló család, akik a hatalomért marják egymást, és két fiatal, akiknek valahogy mégis sikerül áthidalnia a köztük tátongó szakadékot. Semmi újdonság, de mégis működött.
Bevallom, nem a fülszöveg volt az, ami igazán behúzott, hanem maga az írópáros. Kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni magukból a fantasy világokon kívül, és nem csalódtam. 😄
A főszereplők közti kémia szépen, lassan építkezik, bár végig olyan érzésem volt, mintha minden egyes előrelépés után azonnal visszacsúsznának legalább ötöt. Haladás volt, stabilitás már kevésbé.
Kifejezetten tetszett Sloan karaktere, ahogy fokozatosan lerázta magáról a láncait, és végre kiált saját magáért.
Ami pedig a negyedik Romero testvért illeti, ott konkrétan leestem a székről. Egyáltalán nem számítottam arra, ami történt, abszolút nem gyanakodtam.
Számomra egyetlen komolyabb negatívum a befejezés volt. Az egyik pillanatban még tűkön ülve aggódtam a főszereplőkért, a következőben pedig ugrottunk pár hónapot az időben. A köztes rész nálam elég nagy űrt hagyott, úgy érzem, ezt még bőven lehetett volna bontogatni.
Összességében viszont egy kifejezetten jó olvasmányélmény volt, és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a maffiarománcokat, és egy könnyedebb dark romance könyvre vágyik. 📖🖤
"Forgasd meg a földgömböt és válassz egy úticélt! Az Északi-sark vagy a Szahara, engem az sem érdekel. Ha te ott vagy, én is ott akarok lenni."

Nem igazán tudtam, mire számítsak, amikor elkezdtem ezt a könyvet. A végére pedig kicsit ambivalens érzéseim lettek, de nem azért, mert nem tetszett volna, hanem mert ez egy nagyon sokrétegű történet, amit szerintem még napokig lehetne boncolgatni.
A Perzsák egy többgenerációs családregény, ahol a Valiát család nőtagjain keresztül ismerjük meg egy család széthullását és újrakezdését. Az 1979-es iráni forradalom nemcsak egy ország életét változtatja meg, hanem egy egész család identitását is.
Ami nagyon érdekes volt számomra, hogy ez nem egy klasszikus „új élet egy jobb jövő reményében” történet. Ők elveszítettek egy világot, ahol volt múltjuk, nevük, helyük, majd egy teljesen másikban kellett újra megtalálniuk önmagukat.
Ez a könyv tele van családi titkokkal, generációkon átívelő sebekkel, elhallgatásokkal és olyan döntésekkel, amelyeknek következményeit már nemcsak azok viselik, akik meghozták őket.
Nem lett kedvenc szereplőm, mégis mindegyik nő történetében találtam valamit, ami érdekelt. Hibáztak, menekültek, rosszul döntöttek, de pont ettől voltak emberiek.
Néha kicsit elvesztem a sok szereplő és idősík között, de összességében egy különleges, elgondolkodtató olvasmány volt.
Egy történet arról, hogy honnan jövünk, mit öröklünk tovább, és hogyan próbáljuk megtalálni a helyünket a világban. 🇮🇷

Nemrég olvastam az első Gerald Durrell-könyvemet, a Susogó tájat, amely annyira megtetszett, hogy pihenésképpen kézbe vettem a Bárka születésnapja című gyerekkönyvét is. A kötet megjelenése nagyon megnyerő, harmonikus színvilága és szépen illeszkedik az új Durrell-sorozatba, a borítón látható motívumok pedig remekül kapcsolódnak a történethez. A könyv eredetileg 1990-ben jelent meg, a Jersey Állatkert 25. születésnapjára készült, ezért nem csupán egy kedves mese, hanem valós események és élmények is megbújnak a lapjain.
A történet középpontjában maga az állatkert áll, amelyet Durrell egy bárkához hasonlít – egy különleges helyhez, ahol az állatok biztonságra és védelemre lelhetnek. A könyv sokat mesél a Durrell Alapítvány céljairól, az állatvédelem fontosságáról és arról az elhivatottságról, amellyel az író megvalósította álmait. Különösen szerethetőek azok a részek, amelyek az állatok iránti rajongásról és a velük kapcsolatos történetekről szólnak. Persze emberek is megjelennek a történetben, sőt néhol hírességek is mint David Attenborough vagy épp Grace Hercegnő.
A Bárka születésnapja könnyed hangvételű, gördülékeny szövegű, szórakoztató, sztorizgatós olvasmány. Elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól, de a felnőttek számára is tartogat kedves és elgondolkodtató pillanatokat. Ez egy szeretetteljes betekintés Durrell világába és természetvédelmi munkájába. Bájos, szívmelengető kötet, én nagyon élveztem.

Nagyon erős kezdés, majd gyors lejtmenet...
Az elején csak úgy faltam a lapokat, aztán ahogy haladtam előre az olvasással egyre lassult a tempóm, egész egyszerűen nem kötött le. Ezt a nagy melegnek tudtam be elsőre, aztán be kellett látnom, hogy itt nem ez lesz a probléma, egyszerűen untam a történetet, nem éreztem azt a vonzást, amit az első két rész során.
Cassie nekem egy idő után borzasztóan sok lett. Vannak mániákus viselkedésnek szintjei, de ő ezen jóval felül volt. Néha egyszerűen gyerekesnek hatott, máskor pedig csak szimplán idegesített.
Riorand-t viszont imádtam. Érződött a karakterén, hogy szeretne valahova tartozni, szeretné, ha hozzá tartozna valaki…
A kapcsolatuk szépen épül fel, a dinamika és a kémia is remek, de egy pont után az erotikus jeleneteket is sokkaltam, olyan érzésem volt, mintha csak az időt akarta húzni ezekkel az írónő.
Túl gyors és túlzottan rózsaszín lett a lezárás, közben pedig rengeteg dolog egyszerűen nem lett megmagyarázva.
Sok-sok kérdésem maradt.
Összességében egy egész jó dark romance sorozat volt, de a befejezés csalódást okozott.

Az elején nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez a könyv nem nekem való. A történet ugyanis nagyon kegyetlenül indul, és mivel nehezen viselem az erőszakot, az első fejezetekkel lassabban haladtam. Aztán valami átbillent bennem, és onnantól teljesen magával ragadott.
A Rabmadár egy lendületes, érzelmekkel teli fantasy, amelyben a cselekmény végig feszes marad. Összetett világot kapunk sárkányokkal, pegazusokkal, mágiával, valamint komoly politikai és társadalmi háttérrel, mégsem válik túlzsúfolttá. Végig megmarad a könnyed lüktetése.
Nagyon szerettem a váltott szemszögeket. Mindhárom narrátor sokat tett hozzá a történethez, de bevallom, mindig vártam a gonosz fejezeteit. A romantikus szál szépen, fokozatosan épül fel, az erotikus jelenetek pedig jól megírtak és nem uralják le a regényt.
Shelline fantasztikus főhős. Annyi szenvedésen megy keresztül, hogy néha olvasni is fáj, mégis végig erős és hiteles marad. Daanent is kedveltem, bár időnként nekem már egy kicsit sok volt a macsósága. A mellékszereplők is remekül kidolgozottak, és külön örültem annak, hogy a szerző nem félt valódi veszteségeket és komoly tétet adni a történetnek.
Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. Izgalmas, érzelmes fantasy, emlékezetes karakterekkel és kiváló világépítéssel. Bár lezárt történet, én örömmel visszatérnék még ebbe a világba.

Ha hozzám hasonlóan ti is oda vagytok a testőr románc (bodyguard romance) trope-ért, akkor ezt a könyvet azonnal tegyétek fel a TBR listátokra! Milosh Petrov + Daphne Green = a legújabb kedvenc párosom! Egy erős, védelmező férfi és egy lány, akit mindenáron óvnia kell… ez a felállás a gyengém, és Eden Victoria zseniálisan hozta a kötelezőt! Olyan volt ez a könyv, hogy képtelen voltam letenni, konkrétan olvastatta magát! Az első oldaltól kezdve pörögtek az események, elképesztően izgalmas volt a cselekmény, és a Daphne körül húzódó háttértörténet és rejtély teljesen beszippantott. Milosh mindent megtesz, hogy biztonságban tudja őt, a feszültség pedig egyszerűen zseniális!
Spice szint: 0/5 (igen, jól olvasod, teljesen mentes a fizikai részletektől!)
Kémia és vonzalom szintje: 1000/5!
A könyvben az a legjobb, hogy bár nincs benne nyers spice, Milosh és Daphne között a vonzalom annyira tapintható, a pillantások és a ki nem mondott szavak annyira intenzívek, hogy végig rázott tőle a hideg. Néha a kevesebb tényleg több, és az ő lassú tűz (slow burn) kapcsolatuk tökéletesen működött! Őszintén engem meglepett ez a fordulat, mert a karakterekből nem néznéd ki, hogy ilyen fiatalok, és ennek ellenére mégis felnőttként tekintesz rájuk mert olyan sok mindenen mentek keresztül. Szóval ha szereted, amikor a levegő szinte szikrázik a főhősök között, miközben zajlanak a veszélyes események, akkor a Megvédelek mindenáron a te könyved lesz.

Vannak könyvek, amelyek nem egyszerűen történetet mesélnek, hanem bekúsznak a bőröd alá. A Ködhalom gyermekei számomra pontosan ilyen volt.
Szántó Dániel már az első oldalaktól olyan nyomasztó, baljós hangulatot teremt, amelyből szinte lehetetlen kiszabadulni. A történet folyamatos feszültségben tart, és miközben egyre mélyebbre vezet a rejtélyek között, azt vettem észre, hogy minden apró neszre felkapom a fejem. Rég olvastam olyan könyvet, amely ennyire intenzív hatással volt rám.
Éppen ezért érzem fontosnak kiemelni, hogy a véleményem nem a könyv minőségéről szól, hanem az én olvasói ízlésemről. A thriller még közel áll hozzám, de a horror már nem az a műfaj, amelyben igazán otthon érzem magam. A Ködhalom gyermekei pontosan azt nyújtja, amit ígér: nyugtalanító, sötét, hátborzongató élményt. Ha engem ennyire sikerült kizökkentenie a komfortzónámból, akkor az csak azt bizonyítja, milyen hatásosan építkezik.
A hangulat, a feszültség fokozása és a történet atmoszférája szerintem kiemelkedő. Olyan könyv, amelyet olvasva az ember önkéntelenül is lassabban lapoz, mert egyszerre kíváncsi és fél attól, mi vár rá a következő oldalon.
Nálam végül a horroros elemek már túl erősnek bizonyultak, ezért rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. De ettől még egy pillanatig sem gondolom, hogy ne lenne kiváló könyv. Sőt. Pont azért nem működött számomra, mert túlságosan jól működött.
Ha szereted a sötét hangulatú, feszült thrillereket, amelyek néha már a horror határát súrolják, akkor bátran ajánlom. Ha viszont hozzám hasonlóan inkább az érzelmeket, a karakterközpontú történeteket vagy a romantasy világát keresed, készülj fel rá, hogy ez az utazás jóval kényelmetlenebb lesz.
Én most visszamenekülök a sárkányokhoz, a varázslathoz és azokhoz a történetekhez, amelyek ugyan összetörik a szívemet, de legalább nem nézetik velem végig a lakást minden furcsa zaj után. 🤣

Vannak történetek, amelyek nemcsak a képzeletünket ragadják meg, hanem a lelkünkben is nyomot hagynak. Daria Lavelle Utóíz című regénye pontosan ilyen. Egy különleges világba invitál, ahol az emlékek nem fényképekben vagy álmokban élnek tovább, hanem ízekben. A főszereplő rendkívüli képessége egyszerre áldás és teher: a kedvenc ételeken keresztül képes kapcsolatot teremteni az élők és az elhunytak között, ám minden találkozásnak súlyos következményei lehetnek...
Az Utóíz egyszerre szól veszteségről, szeretetről, megbocsátásról és arról, milyen messzire vagyunk hajlandók elmenni azokért, akiket nem tudunk elengedni. A mágikus realizmus, a gasztronómia és a romantika különleges elegye magával ragadó olvasmány, ami jóval az olvasást követően is a fejünkben marad 🙂
Ajánlom mindenkinek, akik elgondolkodtató, megható és különleges könyvre vágynak.
Tőlem 4,5 ⭐️-ot kapott

Kicsit mindig úgy veszem a kezembe az ilyen tégla méretű romantikus könyveket, mintha előtte biztosítást kellene kötnöm rájuk. Szeretem a romantikát, de azért nehezen képzelem el, hogy 400+ oldalon keresztül mégis mi történik azon kívül, hogy két ember néz, érez, sóhajt és megint néz.
Aztán jött Naomi a maga esküvő-szökős rejtélyével, és bevallom, nagyon érdekelt. Tetszett, hogy jó darabig azt se tudtam, hogy dráma jön, komédia vagy csak egy extra hosszú „nem mondom meg, majd kitalálod” játék.
A kémiát Knox és Naomi között azonnal lehetett érezni, konkrétan a levegő vibrált, mint egy túlhevült wifi router. Egyetlen baj volt, a könyv feléig még egy csók se csattant el. Én már ott tartottam, hogy odalapozok és megteszem helyettük.
Amellékszereplők is szuperek voltak, még ha Waylay karakterét szerintem egy kicsit tovább is rágcsálhattuk volna. Kicsit olyan érzésem volt, mintha kapott volna egy villanásnyi reflektorfényt, aztán leoltották volna.
A romantikus regények kötelező kelléke, a „happy end előtti szakítás” persze itt is megjelenik, de olyan formában, hogy konkrétan úgy felidegesített, mint még egyik könyv sem.
Viszont az utolsó 100 oldalt két kanállal faltam, mintha desszert lenne, és végig izgultam, hogy mi lesz.
Összességében a könyv nagyon is jó volt, és már kíváncsi vagyok, mit tud majd a sorozat másik két része. Ha ugyanolyan érzelmi hullámvasút lesz, előre bekészítem a rágcsát és a stresszlabdát. 😄📚

Mindig is vonzottak azok a könyvek, amelyek valamilyen szokatlan vagy tabunak számító témát dolgoznak fel. Ezúttal az extrém takarítók munkája keltette fel a kíváncsiságomat, ezért egy olyan könyvre számítottam, amely részletesen bemutatja ezt a különleges és sokak számára bizarr hivatást. A valóság azonban egészen más volt és pozitív értelemben lepett meg.
A szerző ugyan mesél arról, mivel jár ez a munka, milyen helyszíneken dolgozik, és milyen nehézségekkel találkozik, de a könyv középpontjában nem a sokkoló részletek állnak. Sokkal inkább az emberi sorsokra helyezi a hangsúlyt. Az egyes eseteken keresztül a magányról, az elszigeteltségről, a veszteségről és az elmúlásról gondolkodik, miközben végig megőrzi együttérző, ítélkezéstől mentes hangvételét.
Számomra meglepetés volt, hogy a kötet inkább filozofikus, elmélkedő jellegű, mint dokumentarista. Nem vezet végig részletesen egy-egy munkafolyamaton, viszont apró információmorzsákból fokozatosan kirajzolódik előttünk az extrém takarítók világa. Emiatt ugyan maradt bennem némi hiányérzet, mert szívesen olvastam volna mélyebb szakmai betekintést is, ugyanakkor első ismerkedésnek tökéletes választásnak bizonyult.
A szerző stílusa kellemesen olvasmányos és érzékeny. Bár ázsiai szerzőről van szó, a kulturális különbségek alig érezhetők, hiszen olyan egyetemes témákat érint, mint az emberség, az együttérzés és a veszteség feldolgozása.
Összességében ez nem egy véres vagy sokkoló történetekkel teli könyv, hanem egy csendes, elgondolkodtató olvasmány, amely a halálon keresztül valójában az életről mesél. Azoknak ajánlom, akik nyitottak a különleges témákra, szeretnek kilépni a komfortzónájukból, és szívesen olvasnak olyan könyveket, amelyek nem a szenzációhajhászásra, hanem az emberi történetek bemutatására helyezik a hangsúlyt.

A Panama cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy sokat megtudok a Panama-csatorna építéséről. Bár a történelmi háttér végig jelen van, Cristina Henríquez regénye valójában nem a mérnöki bravúrról, hanem azokról az emberekről szól, akiknek az életét ez a hatalmas vállalkozás alakította.
Munkások, bevándorlók, halászok és családok sorsán keresztül ismerjük meg a korabeli Panamát, ahol a kemény munka mellett a betegségek és a bizonytalanság is a mindennapok része volt. A szerző nagyon erős atmoszférát teremt, szinte érezni a forró, párás levegőt és a dzsungel közelségét.
Számomra a regény gyengéje a sok, lazán kapcsolódó szereplő volt, mert időnként hiányzott egy erősebb összetartó történetszál. Mindezek ellenére érdekes és érzékeny olvasmány maradt, amely egy kevéssé ismert történelmi korszakot emberi oldalról mutat be. Szerintem azok fogják a legjobban élvezni, akik a történelmi események mögött megbújó emberi sorsokra kíváncsiak.

Óriási meglepetés volt nekem ez a könyv! Bár ez a kötet és a Belial második része is az Izara sorozathoz tartozik, mégis lehet őket külön olvasni. És e kötet garantálta nekem, hogy elolvassam az egész sorozatot.
A könyv tempója gyors. Feszültségekkel és mély érzelmekkel átszőtt történet. Végig fenntartja az érdeklődést. Már kb. a 20. oldalnál úgy beszippantott, hogy a könyv végéig fel sem néztem belőle.
A történetünk Rómában játszódik, Kr. u. 64-ben. Már ez is ad egyfajta különlegességet a könyvnek. Na de aki igazán megdobja az egészet, azok a szereplők.
Gyönyörűen megírt ellenségekből szerelmesek regény. És bár gyors az egymásra találásuk, ez mégsem zavaró. Csodás mélységekbe megy bele az írónő.
Váltott szemszögből élvezhetjük ezt a romantasyt.
Adott nekünk Cassia, aki bátor, talpraesett, lelkiismeretes és elég nagyszájú ahhoz, hogy nagyon sokat lehessen rajta nevetni.
És van nekünk Bel, aki első blikkre gonosz, szívtelen démon. De ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban szerethető karakterré válik.
A vége pedig összetörte a szívemet.

Ritkán fordul elő, hogy egy könyv már az első fejezetek után teljesen magába szippant, de a Zodiákus Akadémia – Az ébredés pontosan ilyen volt számomra. Azt hittem, egy átlagos akadémiai fantasy lesz némi romantikával és varázslattal, de ennél sokkal többet kaptam. Ez a történet tele van intrikával, kegyetlenséggel, fájdalommal, humorral és olyan karakterekkel, akiket egyszerre akar az ember megölelni és megfojtani.
Ami a legjobban megfogott, az a világ hangulata. Solaria nem az a tipikus mesebeli mágikus birodalom, ahol minden csillog és mindenki kedves. Ez egy könyörtelen világ, ahol az erő számít, ahol a gyengéket eltapossák, és ahol Torynak és Darcynak az első pillanattól kezdve meg kell küzdeniük a helyükért. Imádtam, hogy a szerzők nem finomkodtak. Nem akarták könnyűvé tenni a főszereplők életét, és ettől minden sikerük sokkal értékesebbnek érződött.
A Négy Örököst egyszerűen lehetetlen közömbösen kezelni. Az első találkozásuktól kezdve annyira ellenszenvesek voltak, hogy minden egyes megalázásnál egyre jobban dühös lettem rájuk. Darius különösen… Hányszor mondtam olvasás közben, hogy “ennél már nem lehet rosszabb”, aztán mindig sikerült még egy lapáttal rátennie. Mégis, pont ez az érdekes benne. Ahogy apránként megismerjük a motivációit, rájövünk, hogy nem egyszerűen gonosz, hanem egy olyan karakter, akit a kötelesség, a családja és a saját démonai formáltak olyanná, amilyen. Ettől még nem menthető fel minden alól, de ettől válik igazán összetetté.
Tory lett a kedvencem. Annyira makacs, szókimondó és ösztönös, hogy egyszerűen lehetetlen nem szeretni. Még akkor is visszaszól, amikor pontosan tudja, hogy ezzel csak még nagyobb bajba sodorja magát. Nem hajlandó meghajolni senki előtt, és ez elképesztően inspiráló volt. Darcy ezzel szemben sokkal megfontoltabb, kedvesebb, de benne is ott lapul az erő, amit fokozatosan fedez fel magában. A testvéri kapcsolatuk az egész könyv egyik legerősebb eleme. Nem tökéletesek, néha összevesznek, de mindig egymás mellett állnak, és ezt nagyon szerettem.
A romantikus szálak még csak bontogatják a szárnyaikat, de már most érezni azt az elképesztő kémiát, amitől az ember folyamatosan találgat. A szerzők pontosan tudják, hogyan kell felépíteni a feszültséget. Egyetlen pillantás, egy félbeszakított beszélgetés vagy egy váratlan érintés többet mond, mint száz oldalnyi romantika. Ez az a fajta slow burn, ami miatt az olvasó folyamatosan csak még egy fejezetet akar elolvasni.
És akkor ott vannak azok a jelenetek, amikor a lányokat újra és újra megalázzák. Nem tagadom, néha már fájt olvasni. Volt olyan pont, amikor legszívesebben becsuktam volna a könyvet, mert annyira igazságtalannak éreztem mindent. De éppen ez az érzelmi hullámvasút teszi ennyire erőssé a történetet. A szerzők elérik, hogy minden apró győzelemnek őszintén örüljünk, mert tudjuk, mennyi szenvedés vezetett odáig.
A könyv vége pedig egyszerűen kegyetlen. Mire azt hinnéd, hogy végre fellélegezhetsz, kapsz egy olyan lezárást, ami után azonnal a következő részért nyúlnál. Rengeteg kérdés marad nyitva, a karakterek fejlődése még csak most kezdődik, és pontosan érezni, hogy az igazi történet valójában még előttünk áll.
Számomra a Zodiákus Akadémia – Az ébredés nem azért lett kedvenc, mert hibátlan lenne, hanem mert elképesztően intenzív élményt adott. Dühös voltam, nevettem, izgultam, szurkoltam, és néha teljesen kétségbeestem a szereplők miatt. Kevés könyv tud ennyi érzelmet kiváltani belőlem. Aki szereti a sötétebb fantasyket, az akadémiai környezetet, a lassan kibontakozó romantikát, az ellenségekből valami több dinamikát és az összetett, morálisan szürke karaktereket, annak szerintem ez a sorozat kötelező olvasmány.

Ha te szeretted az Alchemised sötét hangulatát, a Rabmadarat imádni fogod.
Nem titkolom, hogy nagyon félek a magyar szerzőktől, mert eddig kivétel nélkül megégettem velük magamat (a legtöbbjük egyenesen DNF lett), Ann Nette könyvét viszont rettenetesen el szerettem volna olvasni, ezért vettem egy nagy levegőt és belevágtam ebbe a nagy kalandba.
Romantasy, ami nem sorozat - ugyanakkor mégis összetett és jól felépített a sztori; én nem találtam felesleges oldalakat, üresjáratokat sem benne. Sötét hangulatú (nagyon is), de mégis tele van reménnyel. Sárkányos, ami - ismerjük el - manapság unalomig koptatott, de ez a könyv mégis egyedi. Van karakterfejlődés ami a főhőseinket - Shelline-t és Danaant - illeti (nagyon fontos eleme a történetnek a bátorság megtalálása), és amit én imádtam, az az, hogy egyszerű volt megszeretni a főszereplőket, mert ahogy zajlanak az események a jelenben, a karakterek gondolatai által bepillantást kapunk a múltjukba is. Nem, nincsenek visszatekintős fejezetek, hanem gyönyörűen bele vannak szőve a múlt jelenetei a szereplőink elmélkedéseibe. Ez nekem felüdülés volt.
A könyv során három szemszögből követhetjük a történteket: Shelline, Danaan, és a főgonosz, Dacar kapnak saját fejezeteket - ez utóbbi számomra szintén eléggé egyedi húzás az írónőtől, főleg, hogy Dacar is egy összetett és érdekes eredettörténetet kapott.
Nagyon szerettem ezt a könyvet és egyrészt borzasztóan hálás vagyok és köszönöm Ann Nette-nek, hogy visszaadta a hitemet, ami a magyar szerzőket illeti, másrészt bízom benne, hogy az írónő fog még romantasy-t írni...
Ha igen, én biztosan azt is el fogom olvasni.

Az írópáros nem csak a fantasy terén, hanem a maffiarománcokban is zseniálisak. Engem legalábbis abszolút megnyertek maguknak ismét.
A Meseszép rémálom egy izgalmas, fordulatos regény, humorral és szenvedéllyel fűszerezve.
Egyszerűen imádtam az elejétől a végéig.
Sloan és Rocco családja évek óta ellenséges viszonyban vannak egymással. A gyűlölet megalapozott és mélyre hatoló, a cél pedig a bosszú.
Sloan ebben a szituációban pedig eszköz, amit Rocco és a családja bevethet a Calabresi családfő legyőzésére.
A lány rabul ejtése azonban nem várt kockázatokat hoz. Imádtam, ahogy a két főszereplő közti ellenséges, feszültséggel teli viszony átalakul, ahogy lebomlanak a magukban felépített falak. Teljes mértékben átadták az írók az összes érzést, amit a szereplők éreztek a történet során. Különösen imádtam, hogy a komoly történések és traumák ellenére a humor is jelen volt mindvégig. Ezáltal nem csak lebilincselő volt a könyv, hanem szórakoztató is.
Nagyon tetszett, az egyetlen hiba, amit fel tudok hozni, hogy túl hamar véget ért és még nincs itt a folytatás. 🖤

A történet ígéretesnek indult: az első oldalaktól kezdve jól kapcsolódtak egymáshoz a szálak, a cselekmény lendületes volt. Az írónő stílusa kifejezetten tetszett, mégis akadt néhány dolog, amivel kevésbé tudtam azonosulni.
Mivel egy sok fordulatot tartogató történetről van szó, ahol bőven akad indíték a gyilkosságokra, mind a jelenben, mind a múltban, így a nyomozók igen kreatívan felderíthettél volna az ügyet néhány eredménytelen szál után. Ők azonban minden tekintetben a jelenre koncentráltak, a múlt feltárása, amely gyakorlatilag ott hevert előttük, háttérbe szorult. Egyedül egy veterán nyomozó érezte, hogy több lehet a dologban.
A befejezés azonban tartogatott erős meglepetéseket, a végén még egy újabb fordulat is várja az olvasót.
Kifejezetten élveztem a skandináv életérzés, a táj és az életmód bemutatását. Emellett nagyon tetszett az is, hogy részletes betekintést kaptunk egy nyomozás menetébe: végigkövethettük, hogyan rakják össze a nyomozók az információmorzsákat, miként osztják fel a feladatokat, és hogyan ütköznek egymással az eltérő elméletek és személyiségek.
Számomra azonban a könyv legkülönlegesebb része az volt, hogy felhívta a figyelmet az M/S Estonia kompkatasztrófa történetére.
Természetesen folytatom a sorozatot, mert úgy érzem, minden adott ahhoz, hogy a következő részek még erősebbek legyenek.

Úgy érzem, ennek a könyvnek a legfontosabb célja, hogy kapcsolatot teremtsen a szereplők és az olvasó között. Nem tökéletes emberek nem tökéletes életét és fejlődését mutatja be. Manapság sokszor olyan főszereplőkhöz szokunk, akik gondosan felépítettek, könnyen szerethetőek. A Visszatérésben ezzel szemben valódi emberek élik mindennapjaikat, minden hibájukkal együtt. Éppen ezért lehet néhány olvasó számára szokatlan vagy akár kihívást jelentő olvasmány.
A szereplőik fiatalok, kevés élettapasztalattal rendelkeznek, ugyanakkor már most rengeteg fájdalmat és csalódást cipelnek magukkal. Mégis mindannyian ugyanarra vágynak: továbblépni, változni és megtalálni a helyüket a világban.
Ambre egy idősebb férfi szeretője, ám egy végzetes hiba után az Alpokba kerül, hogy új életet kezdjen. Egy szállodában vállal munkát a téli szezon idejére, amelynek megvan a maga különleges hangulata. Hamar ráébred, hogy azok az emberek, akikkel nap mint nap együtt dolgozik, szintén valami elől menekülnek.
A történet középpontjában Ambre fejlődése áll. Nagy hangsúlyt kapnak a családi kötelékek, a gyerekkori és fiatalkori traumák feldolgozatlansága, valamint az a fájdalom, amelyet a családtól vagy a régi barátoktól való eltávolodás okozhat.
Elgondolkodtatott, megérintett, és emlékeztetett arra, hogy a változás nem egyik napról a másikra történik, hanem apró lépésekből áll, de előtte meg kell találni a célt.

A Riordan bosszúja egy dark romance regény, ahol keveredik a banda háború, a családon belüli problémákkal, miközben egy rejtélyes gyilkos szedi áldozatait. Egy történet, mely sok tekintetben meglep, miközben belopja magát a szívedbe 😍
Riordan és Cassie története más, mint a Body Count sorozat első két része. Itt a dominánsabb, RedFlagekkel érkező fél a női főszereplő, bár Riordan sem marad el tőle, ha a másik megzabolázásáról van szó. Nagyon tetszett kettőjük kapcsolatának dinamikája – ahogy mindketten megerősítést, bizalmat vártak a másik féltől, miközben ott volt bennük a félelem, hogy nem hiszik el a másik szereti őket, és mellettük marad. Nagyon tetszett, ahogy mindketten hozzászoktak az érzéseikhez, a szeretethez.
A Body Count sorozat egy dark romance könyvekből álló trilógia, melyben a szerelem ott és akkor bukkan fel és lobban szárba, amikor a szereplők nem számítanak rá. Egy szórakoztató, figyelmet lekötő sorozat, ahol ha beszippantanak a részek, gyorsan tudsz velük haladni. Nekem mindhárom rész nagyon tetszett, és tudván, hogy az írónőnek ehhez a sorozathoz kapcsolódnak a további könyvei, nagyon remélem, hogy olvashatjuk magyarul is 😍😍