Az Édes rémálom a Calder Akadémia első kötete, amely a Crave-sorozat spin-offja. Én még nem olvastam a Crave-könyveket, de biztos vagyok benne, hogy azok számára, akik ismerik az előző sorozatot, számos apró utalás és plusz érdekesség rejtőzik benne.
A történet egy olyan iskolában játszódik, amelyet a mágikus képességekkel megáldottak számára hoztak létre – vámpírok, boszorkányok és tündérek, mi szem-szájnak ingere. A Calder Akadémiára azokat küldik, akiknek nincs máshol helyük, ahol biztonságban tarthatják őket és a mágiájukat, vagy akik egy kicsit túlságosan is nehezen kezelhetők. Clementine az egész életét itt töltötte. Nem azért, mert rossz lenne, hanem mert a családja vezeti az iskolát, és az édesanyja áll az egész intézmény élén.
Clementine mindennél jobban vágyik arra, hogy végre elhagyhassa a szigetet, ahol egész életében élt. Az anyja viszont hallani sem akar erről. Így hát a lány ott ragad az iskolában, miközben igyekszik elkerülni azt a fiút, akibe egész életében szerelmes volt, és aki három évvel korábban egyszerűen kizárta őt az életéből. A lány sosem tudta meg, miért történt ez. Most azonban, hogy egy hatalmas vihar közeledik a sziget felé, és mindenki a legrosszabbra készül, talán végre lehetősége nyílik választ kapni.
Imádtam Clementine és Jude párosát. Nagyon szerettem a beceneveiket, a köztük lévő csipkelődést és azt a feszültséggel teli vágyakozást. Teljesen magával ragadott a történet, és alig vártam, hogy egyre többet tudjak meg a közös múltjukról, illetve arról, miért fordított hátat a fiú annak a lánynak, akit szemmel láthatóan még mindig szeret. Sejtettem, hogy komoly oka lesz, és nem is csalódtam.
Csakhogy mindeközben minden sarkon veszély leselkedik rájuk. A hurrikán egyre közelebb ér a szigethez, miközben a varázsvédő rendszer, amely kordában tartja a problémás diákokat a mágiájuktól megfosztva, kezd összeomlani. És mi történik, ha egy csapat kamasz egyszerre kapja vissza a mágikus erejét? Teljes káosz. Ráadásul valami különös dolog is zajlik a háttérben: a viharral együtt mindenki rémálmai is életre kelnek. Clementine-nek, Jude-nak és a barátaiknak az életükért kell küzdeniük, miközben megpróbálnak túlélni – vagy valahogy elmenekülni erről az őrült szigetről.
A cselekményben rengeteg minden történik. Akadnak váratlan fordulatok, meglepetések és néhány igazán nagy csavar a történet végéhez közeledve. Nagyon élveztem ezt az utazást, és különösen tetszett a regény hangulata, valamint az írónő leírásai.

Megérkezett hozzám a Body Count sorozat harmadik része, és úgy döntöttem, hogy itt az ideje újra belevágni az egész sorozatba.
Már az első kötet is beszippantott. Az a fajta könyv, amit egyszerűen lehetetlen letenni, mert mindig történik valami, ami miatt muszáj tovább olvasni. Tökéletes választás, ha csak ki szeretnék kapcsolni egy kicsit.
A történet középpontjában Geneviev áll, akinek az élete korántsem könnyű. Az apja és a bátyja kiszámíthatatlanul tűnnek fel és el az életében, miközben Gen próbál pozitív maradni, és megbirkózni a rá váró nehézségekkel.
Amikor meggyilkolják a barátnőjét, Cherryt, elhatározza, hogy mindenáron kideríti, ki áll a gyilkosság mögött. A nyomozás pedig egy klubba vezeti, ahol megismeri Arrant bár az első találkozásuk finoman szólva sem hétköznapi, hiszen Gennek sikerül elüttetnie magát vele.
Egy játék miatt Arran kénytelen megszegni a saját szabályát, hogy megvédhesse Gent. A fiú ugyanis személyes okokból cölibátust fogadott, ám a körülmények úgy hozzák, hogy egy teljes hónapot együtt kell tölteniük.
Nagyon szerettem, ahogy a kapcsolatuk fokozatosan épül fel. Nem egyik pillanatról a másikra lesznek szerelmesek, hanem szépen, természetesen alakul ki közöttük a bizalom, a vonzalom, majd a szerelem. Pont ettől működött számomra ennyire jól.
Arran fantasztikus karakter, Connor pedig továbbra is az egyik nagy kedvencem.
Arran múltja szívszorító, és imádtam végigkövetni, hogyan kezd újra megnyílni Gen mellett.
Ha szeretitek a sötétebb hangulatú romantikus történeteket, amelyekben a nyomozás és a veszély is fontos szerepet kap, akkor szerintem érdemes esélyt adni ennek a könyvnek.

Ez a regény nekem egy igazán bájos olvasmány volt. Bár a történet a második világháború nehéz éveiben játszódik Londonban, mégsem vált nyomasztóvá, sőt sokszor kifejezetten derűs és szórakoztató volt. Emily karaktere tele van élettel, lelkesedéssel és szerethető ügyetlenséggel. Kissé csacska, időnként meggondolatlan, de ettől lesz nagyon szerethető. Én élveztem a humoros jeleneteket, amelyek remekül ellensúlyozták a háborús háttér komorabb eseményeit.
A levélrovat köré épülő történetszál érdekes volt, hiszen egyszerre mutatott be hétköznapi problémákat és komoly élethelyzeteket. A történet egyik legnagyobb erénye szerintem az, hogy a nehéz témákat is finoman, empátiával kezeli. Könnyed stílusa miatt gyorsan lehet haladni vele, mégis akadnak benne elgondolkodtató pillanatok. Emily fejlődését is örömmel követtem végig a történet során.
Ugyanakkor a befejezést egy kicsit lezáratlannak éreztem. Több szál esetében szívesen olvastam volna még néhány oldalt, hogy teljesebb képet kapjak a szereplők sorsáról. Ennek ellenére nagyon kellemes olvasmányélmény volt, amely egyszerre szórakoztatott és meg is érintett. Azoknak ajánlom, akik szeretik a humorral, szerethető karakterekkel és egy kis történelmi háttérrel átszőtt regényeket.

Theodore Roosevelt neve számomra eddig elsősorban a történelemkönyvek lapjairól volt ismerős, és bár az amerikai elnökök magánélete korábban nem igazán keltette fel az érdeklődésemet, ez a történet kellemes meglepetést okozott. A regény a 19. század végére repíti az olvasót, és egy valós szerelmi történetet dolgoz fel, amely a Harvard Könyvtárában őrzött szerelmes levelezésen alapul. Különösen tetszett, hogy minden nagyobb fejezet Theodore Roosevelt egyik szerelmi vallomásának részletével indul, ami még személyesebbé teszi a történetet. A cselekményt a jelen és a múlt között váltakozva bontakozik ki, megismerhetjük Alice halála utáni időszakot, miközben visszatekintünk a fiatal Theodore és Alice megismerkedésére, szerelmük kezdetére és a korabeli New York, valamint Chestnut Hill társasági életére. A történelmi háttér inkább csak keretet ad az eseményeknek, nem merül el a szerző a korabeli politikai és társadalmi eseményekbe, bár a feminizmusról azért bővebben esik szó.
Mary Calvi könnyed, gördülékeny stílusban mesél, így a könyv gyorsan olvastatja magát. A romantikus szál hiteles és megható, anélkül hogy túlzóvá válna, de a történelmi hátteret kicsit hiányosnak éreztem. Ez sokkal inkább egy szerelmi történet történelmi díszletek között, mint klasszikus történelmi regény.

Egy fantasztikus kisvárosi romantikus történet folytatását szeretném ajánlani, amelyben a humor, az érzelmek és a szenvedély kéz a kézben járnak. Lucy Score olyan világot teremt, amelynek lakói akár bármelyikünk szomszédai lehetnének, élettel teliek, szerethetők, és még a mellékszereplők is fontos szerephez jutnak.
Szeretem amikor a családi kötelékek, a bizalom, a múlt és az újrakezdés is ennyire hangsúlyosan, de mégis élménydúsan jelennek meg. Ismét nagyon tetszett a főszereplők közötti vonzalom, az első résznek is erőssége volt, de ezúttal is megerősített abban az írónő, hogy jól mozgatja a szálakat.
Lina és Nash története megér sok álmatlan éjszakát, megkedveltem a karakteteket, örülök, hogy ezúttal Nash került előtérbe.
A regény erőssége továbbra is az erős szócsaták, a humoros jelenetek és a kisvárosi milliő.
A regény terjedelme ezúttal sem ment a minőség rovására, biztos vagyok benne, hogy, aki elolvassa a történetet elégedetten fogja becsukni a könyvet.
Egy újabb érzelmekkel teli regény Lucy Score-tól.

Fantasztikus regény, amit nagyon csendes, megnyugtató légkör jellemez. Az Egy kis tokiói virágboltban egy apró tokiói virágüzlet falai közé repít el, ahol valódi emberi sorsok bontakoznak, ahol minden virág egy-egy kimondatlan érzést vagy új kezdetet jelképez. Nagyon szeretem azokat az írásokat, amelyekben a szimbolika ilyen szép formában, mesélve és szinte lebegve jelenik meg.
A regény finoman mutatja be, hogy a legapróbb gesztusokat, a reményt, miközben betekintést nyújt a japán kultúra hétköznapi szépségébe és a virágkötészet különleges világába is.
A történet szereplői nagyon emberiek és szerethetőek, a problémáik pedig annyira mindennapiak, hogy bármelyikünk sajátja lehetne, így olvasóként nagyon hatott az érzéseimre.
Azt gondolom, hogy nagyon könnyű kapcsolódni ehhez a regényhez és szinte lebegni az olvasás során, könnyed, de megis mélyen érzelmes olvasmámy.
A szerző stílusa nagyon gördülékeny, szép megfogalmazásokkal. Sokszor elgondolkodtatott az.olvasás során, sőt még utólag is, emiatt azt éreztem, hogy kaptam valamit ettől a regénytől, ami egyre ritkábban fordul elő a rohanó világunkban.
Összességében véleményem.szerint ez egy szívhez szóló, bensőséges regény, ami minden olvasójának ad valamilyen lelki útravalót.

A Meseszép rémálom tulajdonképpen egy klasszikus maffiarománc, Rómeó és Júlia stílusban feltálalva: két egymással hadban álló család, akik a hatalomért marják egymást, és két fiatal, akiknek valahogy mégis sikerül áthidalnia a köztük tátongó szakadékot. Semmi újdonság, de mégis működött.
Bevallom, nem a fülszöveg volt az, ami igazán behúzott, hanem maga az írópáros. Kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni magukból a fantasy világokon kívül, és nem csalódtam. 😄
A főszereplők közti kémia szépen, lassan építkezik, bár végig olyan érzésem volt, mintha minden egyes előrelépés után azonnal visszacsúsznának legalább ötöt. Haladás volt, stabilitás már kevésbé.
Kifejezetten tetszett Sloan karaktere, ahogy fokozatosan lerázta magáról a láncait, és végre kiált saját magáért.
Ami pedig a negyedik Romero testvért illeti, ott konkrétan leestem a székről. Egyáltalán nem számítottam arra, ami történt, abszolút nem gyanakodtam.
Számomra egyetlen komolyabb negatívum a befejezés volt. Az egyik pillanatban még tűkön ülve aggódtam a főszereplőkért, a következőben pedig ugrottunk pár hónapot az időben. A köztes rész nálam elég nagy űrt hagyott, úgy érzem, ezt még bőven lehetett volna bontogatni.
Összességében viszont egy kifejezetten jó olvasmányélmény volt, és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a maffiarománcokat, és egy könnyedebb dark romance könyvre vágyik. 📖🖤
"Forgasd meg a földgömböt és válassz egy úticélt! Az Északi-sark vagy a Szahara, engem az sem érdekel. Ha te ott vagy, én is ott akarok lenni."

Nem igazán tudtam, mire számítsak, amikor elkezdtem ezt a könyvet. A végére pedig kicsit ambivalens érzéseim lettek, de nem azért, mert nem tetszett volna, hanem mert ez egy nagyon sokrétegű történet, amit szerintem még napokig lehetne boncolgatni.
A Perzsák egy többgenerációs családregény, ahol a Valiát család nőtagjain keresztül ismerjük meg egy család széthullását és újrakezdését. Az 1979-es iráni forradalom nemcsak egy ország életét változtatja meg, hanem egy egész család identitását is.
Ami nagyon érdekes volt számomra, hogy ez nem egy klasszikus „új élet egy jobb jövő reményében” történet. Ők elveszítettek egy világot, ahol volt múltjuk, nevük, helyük, majd egy teljesen másikban kellett újra megtalálniuk önmagukat.
Ez a könyv tele van családi titkokkal, generációkon átívelő sebekkel, elhallgatásokkal és olyan döntésekkel, amelyeknek következményeit már nemcsak azok viselik, akik meghozták őket.
Nem lett kedvenc szereplőm, mégis mindegyik nő történetében találtam valamit, ami érdekelt. Hibáztak, menekültek, rosszul döntöttek, de pont ettől voltak emberiek.
Néha kicsit elvesztem a sok szereplő és idősík között, de összességében egy különleges, elgondolkodtató olvasmány volt.
Egy történet arról, hogy honnan jövünk, mit öröklünk tovább, és hogyan próbáljuk megtalálni a helyünket a világban. 🇮🇷

Nemrég olvastam az első Gerald Durrell-könyvemet, a Susogó tájat, amely annyira megtetszett, hogy pihenésképpen kézbe vettem a Bárka születésnapja című gyerekkönyvét is. A kötet megjelenése nagyon megnyerő, harmonikus színvilága és szépen illeszkedik az új Durrell-sorozatba, a borítón látható motívumok pedig remekül kapcsolódnak a történethez. A könyv eredetileg 1990-ben jelent meg, a Jersey Állatkert 25. születésnapjára készült, ezért nem csupán egy kedves mese, hanem valós események és élmények is megbújnak a lapjain.
A történet középpontjában maga az állatkert áll, amelyet Durrell egy bárkához hasonlít – egy különleges helyhez, ahol az állatok biztonságra és védelemre lelhetnek. A könyv sokat mesél a Durrell Alapítvány céljairól, az állatvédelem fontosságáról és arról az elhivatottságról, amellyel az író megvalósította álmait. Különösen szerethetőek azok a részek, amelyek az állatok iránti rajongásról és a velük kapcsolatos történetekről szólnak. Persze emberek is megjelennek a történetben, sőt néhol hírességek is mint David Attenborough vagy épp Grace Hercegnő.
A Bárka születésnapja könnyed hangvételű, gördülékeny szövegű, szórakoztató, sztorizgatós olvasmány. Elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól, de a felnőttek számára is tartogat kedves és elgondolkodtató pillanatokat. Ez egy szeretetteljes betekintés Durrell világába és természetvédelmi munkájába. Bájos, szívmelengető kötet, én nagyon élveztem.

Nagyon erős kezdés, majd gyors lejtmenet...
Az elején csak úgy faltam a lapokat, aztán ahogy haladtam előre az olvasással egyre lassult a tempóm, egész egyszerűen nem kötött le. Ezt a nagy melegnek tudtam be elsőre, aztán be kellett látnom, hogy itt nem ez lesz a probléma, egyszerűen untam a történetet, nem éreztem azt a vonzást, amit az első két rész során.
Cassie nekem egy idő után borzasztóan sok lett. Vannak mániákus viselkedésnek szintjei, de ő ezen jóval felül volt. Néha egyszerűen gyerekesnek hatott, máskor pedig csak szimplán idegesített.
Riorand-t viszont imádtam. Érződött a karakterén, hogy szeretne valahova tartozni, szeretné, ha hozzá tartozna valaki…
A kapcsolatuk szépen épül fel, a dinamika és a kémia is remek, de egy pont után az erotikus jeleneteket is sokkaltam, olyan érzésem volt, mintha csak az időt akarta húzni ezekkel az írónő.
Túl gyors és túlzottan rózsaszín lett a lezárás, közben pedig rengeteg dolog egyszerűen nem lett megmagyarázva.
Sok-sok kérdésem maradt.
Összességében egy egész jó dark romance sorozat volt, de a befejezés csalódást okozott.

Az elején nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez a könyv nem nekem való. A történet ugyanis nagyon kegyetlenül indul, és mivel nehezen viselem az erőszakot, az első fejezetekkel lassabban haladtam. Aztán valami átbillent bennem, és onnantól teljesen magával ragadott.
A Rabmadár egy lendületes, érzelmekkel teli fantasy, amelyben a cselekmény végig feszes marad. Összetett világot kapunk sárkányokkal, pegazusokkal, mágiával, valamint komoly politikai és társadalmi háttérrel, mégsem válik túlzsúfolttá. Végig megmarad a könnyed lüktetése.
Nagyon szerettem a váltott szemszögeket. Mindhárom narrátor sokat tett hozzá a történethez, de bevallom, mindig vártam a gonosz fejezeteit. A romantikus szál szépen, fokozatosan épül fel, az erotikus jelenetek pedig jól megírtak és nem uralják le a regényt.
Shelline fantasztikus főhős. Annyi szenvedésen megy keresztül, hogy néha olvasni is fáj, mégis végig erős és hiteles marad. Daanent is kedveltem, bár időnként nekem már egy kicsit sok volt a macsósága. A mellékszereplők is remekül kidolgozottak, és külön örültem annak, hogy a szerző nem félt valódi veszteségeket és komoly tétet adni a történetnek.
Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. Izgalmas, érzelmes fantasy, emlékezetes karakterekkel és kiváló világépítéssel. Bár lezárt történet, én örömmel visszatérnék még ebbe a világba.

Ha hozzám hasonlóan ti is oda vagytok a testőr románc (bodyguard romance) trope-ért, akkor ezt a könyvet azonnal tegyétek fel a TBR listátokra! Milosh Petrov + Daphne Green = a legújabb kedvenc párosom! Egy erős, védelmező férfi és egy lány, akit mindenáron óvnia kell… ez a felállás a gyengém, és Eden Victoria zseniálisan hozta a kötelezőt! Olyan volt ez a könyv, hogy képtelen voltam letenni, konkrétan olvastatta magát! Az első oldaltól kezdve pörögtek az események, elképesztően izgalmas volt a cselekmény, és a Daphne körül húzódó háttértörténet és rejtély teljesen beszippantott. Milosh mindent megtesz, hogy biztonságban tudja őt, a feszültség pedig egyszerűen zseniális!
Spice szint: 0/5 (igen, jól olvasod, teljesen mentes a fizikai részletektől!)
Kémia és vonzalom szintje: 1000/5!
A könyvben az a legjobb, hogy bár nincs benne nyers spice, Milosh és Daphne között a vonzalom annyira tapintható, a pillantások és a ki nem mondott szavak annyira intenzívek, hogy végig rázott tőle a hideg. Néha a kevesebb tényleg több, és az ő lassú tűz (slow burn) kapcsolatuk tökéletesen működött! Őszintén engem meglepett ez a fordulat, mert a karakterekből nem néznéd ki, hogy ilyen fiatalok, és ennek ellenére mégis felnőttként tekintesz rájuk mert olyan sok mindenen mentek keresztül. Szóval ha szereted, amikor a levegő szinte szikrázik a főhősök között, miközben zajlanak a veszélyes események, akkor a Megvédelek mindenáron a te könyved lesz.

Vannak könyvek, amelyek nem egyszerűen történetet mesélnek, hanem bekúsznak a bőröd alá. A Ködhalom gyermekei számomra pontosan ilyen volt.
Szántó Dániel már az első oldalaktól olyan nyomasztó, baljós hangulatot teremt, amelyből szinte lehetetlen kiszabadulni. A történet folyamatos feszültségben tart, és miközben egyre mélyebbre vezet a rejtélyek között, azt vettem észre, hogy minden apró neszre felkapom a fejem. Rég olvastam olyan könyvet, amely ennyire intenzív hatással volt rám.
Éppen ezért érzem fontosnak kiemelni, hogy a véleményem nem a könyv minőségéről szól, hanem az én olvasói ízlésemről. A thriller még közel áll hozzám, de a horror már nem az a műfaj, amelyben igazán otthon érzem magam. A Ködhalom gyermekei pontosan azt nyújtja, amit ígér: nyugtalanító, sötét, hátborzongató élményt. Ha engem ennyire sikerült kizökkentenie a komfortzónámból, akkor az csak azt bizonyítja, milyen hatásosan építkezik.
A hangulat, a feszültség fokozása és a történet atmoszférája szerintem kiemelkedő. Olyan könyv, amelyet olvasva az ember önkéntelenül is lassabban lapoz, mert egyszerre kíváncsi és fél attól, mi vár rá a következő oldalon.
Nálam végül a horroros elemek már túl erősnek bizonyultak, ezért rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. De ettől még egy pillanatig sem gondolom, hogy ne lenne kiváló könyv. Sőt. Pont azért nem működött számomra, mert túlságosan jól működött.
Ha szereted a sötét hangulatú, feszült thrillereket, amelyek néha már a horror határát súrolják, akkor bátran ajánlom. Ha viszont hozzám hasonlóan inkább az érzelmeket, a karakterközpontú történeteket vagy a romantasy világát keresed, készülj fel rá, hogy ez az utazás jóval kényelmetlenebb lesz.
Én most visszamenekülök a sárkányokhoz, a varázslathoz és azokhoz a történetekhez, amelyek ugyan összetörik a szívemet, de legalább nem nézetik velem végig a lakást minden furcsa zaj után. 🤣

Vannak történetek, amelyek nemcsak a képzeletünket ragadják meg, hanem a lelkünkben is nyomot hagynak. Daria Lavelle Utóíz című regénye pontosan ilyen. Egy különleges világba invitál, ahol az emlékek nem fényképekben vagy álmokban élnek tovább, hanem ízekben. A főszereplő rendkívüli képessége egyszerre áldás és teher: a kedvenc ételeken keresztül képes kapcsolatot teremteni az élők és az elhunytak között, ám minden találkozásnak súlyos következményei lehetnek...
Az Utóíz egyszerre szól veszteségről, szeretetről, megbocsátásról és arról, milyen messzire vagyunk hajlandók elmenni azokért, akiket nem tudunk elengedni. A mágikus realizmus, a gasztronómia és a romantika különleges elegye magával ragadó olvasmány, ami jóval az olvasást követően is a fejünkben marad 🙂
Ajánlom mindenkinek, akik elgondolkodtató, megható és különleges könyvre vágynak.
Tőlem 4,5 ⭐️-ot kapott

Kicsit mindig úgy veszem a kezembe az ilyen tégla méretű romantikus könyveket, mintha előtte biztosítást kellene kötnöm rájuk. Szeretem a romantikát, de azért nehezen képzelem el, hogy 400+ oldalon keresztül mégis mi történik azon kívül, hogy két ember néz, érez, sóhajt és megint néz.
Aztán jött Naomi a maga esküvő-szökős rejtélyével, és bevallom, nagyon érdekelt. Tetszett, hogy jó darabig azt se tudtam, hogy dráma jön, komédia vagy csak egy extra hosszú „nem mondom meg, majd kitalálod” játék.
A kémiát Knox és Naomi között azonnal lehetett érezni, konkrétan a levegő vibrált, mint egy túlhevült wifi router. Egyetlen baj volt, a könyv feléig még egy csók se csattant el. Én már ott tartottam, hogy odalapozok és megteszem helyettük.
Amellékszereplők is szuperek voltak, még ha Waylay karakterét szerintem egy kicsit tovább is rágcsálhattuk volna. Kicsit olyan érzésem volt, mintha kapott volna egy villanásnyi reflektorfényt, aztán leoltották volna.
A romantikus regények kötelező kelléke, a „happy end előtti szakítás” persze itt is megjelenik, de olyan formában, hogy konkrétan úgy felidegesített, mint még egyik könyv sem.
Viszont az utolsó 100 oldalt két kanállal faltam, mintha desszert lenne, és végig izgultam, hogy mi lesz.
Összességében a könyv nagyon is jó volt, és már kíváncsi vagyok, mit tud majd a sorozat másik két része. Ha ugyanolyan érzelmi hullámvasút lesz, előre bekészítem a rágcsát és a stresszlabdát. 😄📚

Mindig is vonzottak azok a könyvek, amelyek valamilyen szokatlan vagy tabunak számító témát dolgoznak fel. Ezúttal az extrém takarítók munkája keltette fel a kíváncsiságomat, ezért egy olyan könyvre számítottam, amely részletesen bemutatja ezt a különleges és sokak számára bizarr hivatást. A valóság azonban egészen más volt és pozitív értelemben lepett meg.
A szerző ugyan mesél arról, mivel jár ez a munka, milyen helyszíneken dolgozik, és milyen nehézségekkel találkozik, de a könyv középpontjában nem a sokkoló részletek állnak. Sokkal inkább az emberi sorsokra helyezi a hangsúlyt. Az egyes eseteken keresztül a magányról, az elszigeteltségről, a veszteségről és az elmúlásról gondolkodik, miközben végig megőrzi együttérző, ítélkezéstől mentes hangvételét.
Számomra meglepetés volt, hogy a kötet inkább filozofikus, elmélkedő jellegű, mint dokumentarista. Nem vezet végig részletesen egy-egy munkafolyamaton, viszont apró információmorzsákból fokozatosan kirajzolódik előttünk az extrém takarítók világa. Emiatt ugyan maradt bennem némi hiányérzet, mert szívesen olvastam volna mélyebb szakmai betekintést is, ugyanakkor első ismerkedésnek tökéletes választásnak bizonyult.
A szerző stílusa kellemesen olvasmányos és érzékeny. Bár ázsiai szerzőről van szó, a kulturális különbségek alig érezhetők, hiszen olyan egyetemes témákat érint, mint az emberség, az együttérzés és a veszteség feldolgozása.
Összességében ez nem egy véres vagy sokkoló történetekkel teli könyv, hanem egy csendes, elgondolkodtató olvasmány, amely a halálon keresztül valójában az életről mesél. Azoknak ajánlom, akik nyitottak a különleges témákra, szeretnek kilépni a komfortzónájukból, és szívesen olvasnak olyan könyveket, amelyek nem a szenzációhajhászásra, hanem az emberi történetek bemutatására helyezik a hangsúlyt.

A Panama cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy sokat megtudok a Panama-csatorna építéséről. Bár a történelmi háttér végig jelen van, Cristina Henríquez regénye valójában nem a mérnöki bravúrról, hanem azokról az emberekről szól, akiknek az életét ez a hatalmas vállalkozás alakította.
Munkások, bevándorlók, halászok és családok sorsán keresztül ismerjük meg a korabeli Panamát, ahol a kemény munka mellett a betegségek és a bizonytalanság is a mindennapok része volt. A szerző nagyon erős atmoszférát teremt, szinte érezni a forró, párás levegőt és a dzsungel közelségét.
Számomra a regény gyengéje a sok, lazán kapcsolódó szereplő volt, mert időnként hiányzott egy erősebb összetartó történetszál. Mindezek ellenére érdekes és érzékeny olvasmány maradt, amely egy kevéssé ismert történelmi korszakot emberi oldalról mutat be. Szerintem azok fogják a legjobban élvezni, akik a történelmi események mögött megbújó emberi sorsokra kíváncsiak.

Óriási meglepetés volt nekem ez a könyv! Bár ez a kötet és a Belial második része is az Izara sorozathoz tartozik, mégis lehet őket külön olvasni. És e kötet garantálta nekem, hogy elolvassam az egész sorozatot.
A könyv tempója gyors. Feszültségekkel és mély érzelmekkel átszőtt történet. Végig fenntartja az érdeklődést. Már kb. a 20. oldalnál úgy beszippantott, hogy a könyv végéig fel sem néztem belőle.
A történetünk Rómában játszódik, Kr. u. 64-ben. Már ez is ad egyfajta különlegességet a könyvnek. Na de aki igazán megdobja az egészet, azok a szereplők.
Gyönyörűen megírt ellenségekből szerelmesek regény. És bár gyors az egymásra találásuk, ez mégsem zavaró. Csodás mélységekbe megy bele az írónő.
Váltott szemszögből élvezhetjük ezt a romantasyt.
Adott nekünk Cassia, aki bátor, talpraesett, lelkiismeretes és elég nagyszájú ahhoz, hogy nagyon sokat lehessen rajta nevetni.
És van nekünk Bel, aki első blikkre gonosz, szívtelen démon. De ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban szerethető karakterré válik.
A vége pedig összetörte a szívemet.