Ez a könyv számomra egy igazi „szívből jövő” élmény volt… 🥹🖤 Nem egy klasszikus regény, hanem inkább egy különleges utazás egy ember álmába, hogy hogyan lesz egy gyerekkori vágyból valami egészen elképesztő dolog. Gerald Durrell története egyszerre inspiráló és hihetetlenül szerethető.
Ami azonnal megfogott, az Durrell stílusa. Olyan könnyed, humoros, mégis tele van szívvel. Sokszor konkrétan mosolyogva olvastam, mert ahogy az állatokról, az emberekről és az egész „káoszról” ír, az egyszerűen zseniális. 😄🐾 Közben ott van mögötte egy sokkal mélyebb üzenet is: hogy mennyire fontos a természet védelme és az, hogy törődjünk az állatokkal.
Nagyon tetszett, hogy nem egy idealizált történetet kapunk. Látszik, hogy mennyi nehézség, kétely és küzdelem volt abban, hogy létrejöjjön az az álom, ami végül egy természetvédelmi központtá nőtte ki magát. Durrell Wildlife Conservation Trust megszületése mögött rengeteg munka és kitartás van, és ezt a könyv nagyon őszintén meg is mutatja.
Imádtam azt is, hogy tele van apró, vicces és néha teljesen abszurd történetekkel : állatokról, emberekről, váratlan helyzetekről. Olyan érzés volt olvasni, mintha valaki leülne melléd, és sztorizna neked az életéről… csak éppen egzotikus állatokkal és őrült kalandokkal 😅✨
És ami számomra különösen szép volt : az a szenvedély, ami minden oldalon átsüt. Az, hogy valaki ennyire higgyen valamiben, és tényleg végig is vigye… hát, az nagyon inspiráló. 🥺
Összességében ez a könyv nemcsak szórakoztatott, hanem egy kicsit meg is melengette a szívem. Könnyed, humoros, mégis tele van tartalommal és üzenettel, főleg azoknak, akik szeretik az állatokat és az ilyen „valóra vált álmok” történeteit. 🐒📚🖤

Ez a könyv számomra egy igazi érzelmi hullámvasút volt… 🖤
Egyszerűen imádom azokat a történeteket, amik ennyire különlegesek és egy kicsit „összezavarják” az ember fejét, a June Farrow 2 élete pontosan ilyen. Már az elejétől éreztem, hogy itt valami nagyon nem hétköznapi dolog fog kibontakozni, és ahogy haladtam előre, egyre jobban beszippantott. 🥺✨
Ami a legjobban megfogott, az az egész történet hangulata. Van benne egyfajta melankólia, egy kis misztikum, és közben folyamatosan ott van az a feszültség, hogy mi is történik valójában. Sokszor tényleg meg kellett állnom egy-egy résznél, hogy feldolgozzam, amit olvastam, mert annyira sok rétege van a sztorinak. 🤯📖
June karaktere szerintem elképesztően jól van megírva. Annyira emberi, annyira esendő, és közben mégis erős, főleg ahogy próbálja megérteni a saját életét és a körülötte zajló furcsa eseményeket. Nagyon könnyű volt vele együtt érezni, és sokszor konkrétan fájt, amin keresztülmegy. 💔
A történet tele van titkokkal és fordulatokkal, tényleg az a fajta, ahol folyamatosan próbálod összerakni a kirakós darabjait… aztán jön egy újabb csavar, és kezdheted elölről.🤭
(És én EZT imádtam benne!)
Nagyon tetszett, ahogy az idővel és a valósággal játszik a könyv. Nem egy egyszerű, lineáris történet, hanem inkább egy élmény, amit át kell élni. Néha kicsit „elveszettnek” éreztem magam benne, de pont ez adta a varázsát is. 🌙
Az érzelmi része pedig… hát, az is betalált. Nem egy tipikus romantikus sztori, de mégis vannak benne olyan finom, szívhez szóló pillanatok, amik nagyon sokat hozzátesznek az egészhez. 🫠
Összességében számomra ez egy nagyon különleges, hangulatos és elgondolkodtató olvasmány volt, nem feltétlen könnyű, de annál inkább maradandó. Az biztos, hogy sokáig velem marad még. 🖤📚

Emilia Hart köszöni szépen, hozza a kötelezőt!Könyveiben gyakran jelennek meg erős női karakterek és a női tapasztalatok különböző rétegei, és ez itt sincs másképp! A Szirének is ebbe a vonalba illeszkedik, ahol a női hangok és sorsok kiemelt szerepet kapnak.
A regény egyik érdekessége, hogy a különböző idősíkok és nézőpontok váltakoznak, ami fokozatosan építi fel a történetet és mélyíti az olvasói élményt. Úgy gondolom a könyv egyik legnagyobb erőssége a hangulatteremtés. A természet, a víz és a környezet leírása szinte tapinthatóvá válik, ami nagyon erős, már-már filmes élményt ad.
Ez nem egy pörgős, akciódús könyv. Inkább azoknak való, akik élvezik, amikor egy történet fokozatosan szippant be, és hagy időt az elmélyülésre.
Ha nem a tipikus varázslós-világmegmentős történeteket keresed, hanem inkább valami sejtelmeset, valósághoz közelit, akkor ez nagyon betalálhat.

“ Te vagy a mindenem, Dev. És még többet akarok. Gyerekeket akarok az emeletre, unokákat a tónál. Minden éjszaka téged akarlak, életem végéig.”
Szerettem a történetet, a szereplőket, a cselemény dinamikáját, a karakter fejlődést, amit leginkább Devlin a “megcsalt politikus kiköltözik vidékre” karaktere nyújtott nekünk. Már az első oldalaknál belecsapnak az írók a sztoriba, és nem tudsz ellene mit tenni, teljesen beszippant. Visz magával az egész Scarlett jelenség, aki egy fiútestvérekkel felnőtt ezermester karakán csaj, aki nem fél kalapácsot venni a kezébe, és felújítani azt ami elromlott. Ha belegondolunk, Devlinnel is ezt teszi. Életet lehel egy olyan férfi életébe, akit a hatalomra neveltek, és arra, hogy minden társadalmi konvenciónak eleget tegyen, az érzelmeit hagyja hátra, nem baj ha boldogtalan a felesége mellett, az a nő felel meg a karrierje kirakatába. Nem baj, ha egyáltalán nem akar politikus lenni, a szülei erre nevelték. Aztán kiköt Bootlegben, ahol a törvény leginkább farkastörvény, ahol mindenki ismeri egymást, ahol nem kell megjátszania magát senkinek. Beleszeret Scarlettbe, aki elbűvölően pimasz, szókimondó és karakán csaj. Beleszeret de tudja, ez nem tarthat sokáig, mert őt várja a kötelessége, Scarlett viszont nem fogja ott hagyni az egész életét azért, hogy a szerszámövét lerakva kirakat feleség legyen. A szerelmük napjai megvannak számlálva…
Rettentően humoros, vidám és perzselő könyv volt. Devlin egy igazi állattá változott, mikor eljött rá a lehetőség, és ez a váltás engem azért teljesen letaglózott.
Lucy Score már az előző könyvével is meggyőzött, hogy nekem ír, de most olyat tett velem, mint eddig nagyon ritkán. 12 óra leforgása alatt én ezt a könyvet elolvastam, ittam minden sorát, élveztem minden pillanatát. Borzasztóan jó volt látni, ahogy ő regenerálódik és rájön ki is ő valójában. Jelenetekben voltak annyira vicces és abszurdak, hogy egyszerűen a könnyem is potyogott (Scarlett és Devlin főzőtudása…zseni). Helló Bootleg Springs, engem meggyőztél, remélem titeket is megfog.
“ A változás néha jobb, mint az állandóság”

Katherine Arden „Az Északi Erdő legendája” című sorozatának nyitókötete a „Medve és a csalogány” első benyomásra lenyűgözően hangulatos olvasmány. Szépséges, fagyos, finoman deres világ tárul elénk, amely minden ízében az orosz népmesék világát idézi. Van benne valami különösen varázslatos és távoli, ami egyszerre hívogat és tart távolsággot. Tulajdonképpen ez egy szószátyár mese, és éppen ettől különleges, ugyanakkor ebben rejlik a gyengesége is. A történet végig megmarad ebben a mesés keretben, és nem igazán lép ki belőle, ezért inkább kívülről szemléltem, nem lettem a történet részese. Emiatt kicsit távolinak éreztem, nehezen tudott magával ragadni úgy, mint egy sodró lendületű fantasy. A cselekmény helyenként egy helyben toporog, és bár a világ részletei szépen kidolgozottak, a szereplők közül többen is homályban maradnak. Érdekes módon több minden derül ki például az orosz hajadonok viseletéről, mint Morozko alakjáról vagy személyiségéről, ami némileg kibillentette az egyensúlyt. Számomra így a regény egyszerre volt túl sok és túl kevés, mesének talán túlírt, fantasynak viszont kevésbé kibontott. Maga a világépítés nagyon aprólékos, viszont a karakterek elvesznek a részletek között. Mindezek ellenére van benne valami különleges atmoszféra, ami miatt kíváncsi vagyok a folytatásra, és reménykedem benne, hogy a történet a következő részekben igazán megtalálja az útját hozzám.

A történet folyamán 1919-be, az alabamai Perdido városába csöppenünk, ahol hatalmas árvíz forgatta fel a lakók életét.
A károk felmérése közben, egy fiatal nőre, Elinor Dammert-re bukkannak a helyi hotelben, aki az elmondása szerint tanítónő, viszont papírok híján ezt igazolni nem tudja… Nagy szerencséjére, a kisváros egyik leggazdagabb családja, a Caskey-k veszik magukhoz.
A könyv különlegességet szerintem az adja, hogy nem csak egy “egyszerű” horrorral állunk szemben, hanem a borzongató elemek mellett kapunk egy érdekes családtörténetet is, amit átitat a fullasztó déli atmoszféra.
Elég vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mivel alapvetően érdekes volt a sztori, de sokszor vontatottnak éreztem a mesélést, emiatt időnként döcögősen haladtam az olvasásával.
Szerintem egy kicsit több horror-elem jól állt volna a könyvnek, de bízom benne, hogy a későbbi részekben több borzongásban lehet majd részem. A baljós, nyugtalanító hangulata nagyon tetszett a regénynek, ez különösen emlékezetessé tette számomra az élményt.
A karakterek nem kerültek igazán közel hozzám, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kicsoda Elinor Dammert?!
Összességében nem volt tökéletes olvasmány-élményben részem, viszont mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot!
Jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a baljós, misztikus történeteket, a családregények rajongóinak, de azoknak is, akik nem szeretik a klasszikus értelemben vett horrort.

Nagyon szeretem Stephen King stílusát, különösen az első regényeiben. A Kedvencek temetőjét először tizenhúsz éve olvastam, aztán megnéztem filmen is, de végül mindig visszatérek a könyvhöz, szerintem messze jobb olvasni, mint nézni (de mondjuk nálam ez King minden regényére igaz).
A Kedvencek temetője az egyik legalapvetőbb emberi félelemre épít, a kis kedvencek elvesztésére, ráadásul, hogy ne legyen egyszerű ez az alapból is nehéz „élmény” még csavar is rajta kettőt.
Az alap klasszikus King helyzet, a Creed család beköltözik egy idilli kis házba az Állattemető közelébe.
King alapból mesterien építkezik, először bájosra festi a képet, közel hozza a családot, megismerhetjük a karaktereket és a környezetet, minden cuki. Aztán jön a rettenet.
A regény igazi kérdése nem az élet a halál után vagy a zombi lét, hanem az hogy morálisan mennyit lehet megtenni, hogy a gyász felülírhatja-e a józan észt, és hol a határ a szeretetben. Szabad-e belepiszkálni a természet rendjében, és elviselhetőek-e annak következményei.
Karakterközpontú, lassan építkező történet, a horrorelemek talán kevésbé ijesztőek, mégis szerintem ez King egyik leghatásosabb műve. Bár nem féltem annyira tőle, mint az Aztól, mégis meggyötört (többször is).

A Mindenszentek trilógia második része ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbahagyta, és egy egészen különleges irányba viszi tovább Diana és Matthew történetét. Az időutazásnak köszönhetően az olvasó ezúttal a 16. századi Angliában találja magát, ahol a múlt nemcsak díszletként szolgál, hanem a történet egyik legfontosabb mozgatórugójává válik.
Deborah Harkness történészi háttere minden oldalon érezhető. A korszak aprólékos kidolgozottsága, a mindennapi élet részletei és a történelmi alakok megjelenítése rendkívül hitelessé teszik a regényt. I. Erzsébet udvara, a korabeli London nyüzsgése vagy az alkímia világa mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó teljesen elmerüljön ebben a gazdag közegben.
A misztikus elemek – boszorkányok, vámpírok és démonok – ezúttal is szerves részét képezik a történetnek, mégis furcsa módon megmaradnak a realitás talaján. A szerző egyik legnagyobb erőssége, hogy ezt a két világot természetesen és hitelesen tudja összeolvasztani.
A karakterek közül Diana fejlődése különösen hangsúlyos: egyre magabiztosabbá és tudatosabbá válik, miközben megőrzi nyitottságát és kíváncsiságát. Matthew alakja ebben a kötetben komorabb, visszafogottabb, ami jól tükrözi a múltjához való visszatérés súlyát. A mellékszereplők viszont kifejezetten színessé teszik a történetet, különösen emlékezetesek a történelmi személyiségek, mint William Shakespeare vagy Christopher Marlowe, akik valódi szerepet is kapnak a cselekményben. A regény tempója nem túl gyors, de én nem is bántam, jó volt elmerülni a történelemben és a misztikumban.
Az éjszaka árnyai egy hangulatos és alaposan felépített folytatás, amelyben a történelem és a fantasy tökéletes egyensúlyban van. Kíváncsian várom a folytatást

Ez a könyv egyszerre megrázó, ijesztő és tanulságos. Nem volt könnyű olvasnom két kislány anyukájaként, de mégis hasznos volt.
A történet középpontjában egy szexuális abúzus áll tanár és kiskorú diákja között, melyről az igazgató is tudomást szerzett, mégis inkább eltussolta. Most a tanári kar egy-két tagja megpróbál fényt deríteni az ügyre és lebuktatni a tanárt, aki azóta már más iskolában tanít és szedi tovább az áldozatait.
A legérdekesebb számomra az volt, hogy egy tanár szemszögéből ismerjük meg a történetet, akinek a szemén keresztül láthatjuk, hogy nem csak a gyerekek, de a tanárok is ugyanúgy szenvednek a jelenlegi oktatási rendszertől. Ez nagyon tanulságos volt számomra, ugyanis diákként már megtapasztaltam a jelenlegi nem túl modern oktatási rendszert, de eddig még nem gondoltam bele, hogy ez a rendszer a tanárokat is ugyanúgy zavarja…
Ezzel az idézettel pedig borzasztóan tudok azonosulni. Reméljük az oktatási rendszerben is változás állhat be.
“Borzasztó, hogy mennyire nem fogják fel az emberek, hogy az oktatáson múlik minden. Ha arra gondolok, hogy egy nap ezek az emberek lesznek az ügyvédeink, az orvosaink, a politikusaink…hát nem túl kecsegtető.”

Adrienne Young regénye remek példája annak, milyen jól megfér egymás mellett a realizmus és a finoman adagolt misztikum. A June Farrow két élete egy különleges hangulatú, alaposan felépített történet, amely családi örökségről, szerelemről és a múlt súlyáról mesél.
A történet két idősíkon játszódik, az összetett cselekmény a jelenben és az 1950-es években bontakozik ki. Az időutazásos szál egy több évtizedes, megoldatlan gyilkossággal fonódik össze, és fokozatosan tárja fel a Farrow család titkait. A történet nemcsak érzelmileg, hanem gondolati szinten is bevonja az olvasót, hiszen apránként adagolja az információkat, meglehetősen bonyolult, de nagyon érdekes.
A regény egyik legnagyobb erőssége a hangulata: melankolikus és reményteli egyszerre. Bár a cselekmény folyamatos figyelmet igényel, és nem minden szál könnyen követhető, a végére mégis minden képkocka összeáll egy egésszé. Nagyon okosan felépített mind a cselekmény mind a világ amiben a Farrow lányok öt generációjának életét követhetjük nyomon. A June Farrow két élete egy rétegzett, intelligens és érzelmes történet, elősorban azoknak, akik szeretik a titkokkal teli, lassan kibontakozó regényeket.

Terveimnek megfelelően, áprilisban folytattam a második résszel az előző hónapban megkezdett Dominions sorozatot. Jó ötlet volt ez az ütemezés, mert az emlékeim nem koptak meg az előzményekről, és sokkal jobban benne éltem a történetben, mintha hónapok maradtak volna ki a két rész között.

A történet ugyanott folytatódott, ahol az első kötet véget ért, noha pár hónap eltelt azóta. Azonban gyorsan kiderült az olvasó számára, mi történt a közbenső időben, és elég hamar fel tudtam venni én is a fonalat mind érzelmileg, mind a cselekmény szempontjából.

Reven és Meren kettőse elég nagy érzelmi hullámvölgyet él meg a második részben, tele mélységekkel és magasságokkal. Amilyen döcögősnek éreztem a szerelmi szálat a könyv elején, annyira szépen felívelt a kötet végére. Annak mindenesetre kifejezetten örülök, hogy a szerelmi háromszög a rész végére kifújni látszik.
Sajnálom, de csakis Team-Reven!

Tetszett, hogy jobban megismertem a mellékszereplőket, akik szinte kivétel nélkül szimpatikusak, és szerintem sokat hozzátesznek a könyv élvezhetőségéhez. Kaptunk kiapadhatatlan hűséget, váratlan helyről érkező bizalmat és fájdalmas árulást részükről, szóval egyáltalán nem volt unalmas a karakterek kapcsán a kötet. Sikerült valamennyire belelátni Eidolon tettei mögé is, bár az a fickó számomra továbbra is eléggé kiismerhetetlen, ami mondjuk nem egy hátrány, ha a főgonoszról van szó. Legalább megmarad az izgalmi faktor.

Tabra és Meren is közelebb került a szívemhez, bár előbbi továbbra sem kap annyi hangsúlyt a sztoriban, mint amennyit szerintem megérdemelne. Én legalábbis eléggé kíváncsi vagyok rá. Megcsillantak viszont Merennek azon tulajdonságai ebben a kötetben, amikről szerintem ő maga sem tudott eddig, de amik tökéletessé teszik arra a szerepre, amit jelenleg be kell töltenie (akár ideiglenesen, akár véglegesen).

„A saját káromon kezdem megtanulni, hogy a kétségbeesés a létező legnagyobb motiváló erő. És a halál.”

A cselekmény szépen alakult, látni az irányvonalat, amit építget a szerző, és kb. sejthető is, hova fog kilyukadni a véghajrá, de az oda vezető út eddig egyáltalán nem unalmas. Sőt! Fordulatokban és izgalmakban bővelkedik ez a kötet is. Nagyon várom a folytatást, ami hamarosan a kezeim között lesz. :D

A Pacsirták oltalma egy olyan történet, ami már az elején magával ragad, és onnantól egyszerűen nem enged.
Hiába a terjedelme, szinte észrevétlenül peregnek az oldalak – folyamatosan történik valami, ami fenntartja a figyelmet. Fordulatok, váratlan pillanatok, apró részletek, amik összeállva egy igazán izgalmas és érzelmekkel teli történetet adnak. Többször volt olyan érzésem, hogy „na ezt nem láttam jönni”, és csak ültem, teljesen ledöbbenve.
Ami viszont igazán különlegessé teszi, az a lassan kibontakozó romantikus szál. Nem siet, nem erőltetett – szépen, fokozatosan épül fel, és pont ettől válik hitelessé és igazán átélhetővé. Az a fajta kapcsolat, ami apró gesztusokból, kimondatlan érzésekből és feszültséggel teli pillanatokból születik meg.
Ez a könyv tökéletes példája annak, hogy nem kell folyamatos akció ahhoz, hogy egy történet letehetetlen legyen. Elég a jól felépített feszültség, az érzelmi mélység és az a bizonyos „még egy fejezetet” érzés.
Számomra egyértelműen egy olyan olvasmány lett, ami sokáig velem marad 💛

A napokban befejeztem ezt a könyvet, és sok mindenben meglepetést okozott. Az írónő teljesen más oldalát mutatta meg ebben a kötetben, gyönyörű leírások, az érzelmek átadása, egy igazán elképesztő történetben.
Én imádtam, olyan fordulatok vannak a regényben, hogy faltam a lapokat. Enyhén misztikus, romantikus, többrétegű történet, amiben megjelenik az időutazás és egy gyilkosság is. A gyönyörű külső egy nagyon izgalmas sztorit tartogat magában.
A könyv stílusa magával ragadó, hamar belerázódtam a könyvbe, a karakterekkel lehet azonosulni. June Farrow története rendkívüli és még sokáig fog bennem élni. Nagyon ajánlom!
És hogy kiknek ajánlanám ezt a könyvet?
Azoknak, akik:
▪️szeretik az időutazásos történeteket
▪️szeretik az érzelmes/romantikus mellékszálat
▪️nem vetik meg a nyomozást
▪️és akik olyan könyvre vágynak, ami végig izgalomba tart

Ayana Gray: Beasts of Prey
Könyvértékelés: 5/⭐️⭐️⭐️
Ayana Gray első könyve egy sodró lendületű fantasy, ahol a dzsungel mélye legalább annyi titkot rejt, mint az emberi szívek. Két egymástól teljesen különböző főhős kényszerül szövetségre egy halálos küldetés során, miközben ősi mágia, legendás szörnyek és árulások hálója fonódik köréjük. Koffi varázserővel rendelkező lány és Ekon a katonának készülő fiú sorsa összefonódik amikor egy halálos lény levadászására kényszerülnek.
A legegyedibb a különleges világépítés: a történet nem a megszokott európai fantasy hagyományokra épít, hanem gazdag, afrikai ihletésű mitológiát és kultúrát mutat be, ami friss és “valami más” hangulatot ad neki.
A regény egyszerre izgalmas kaland és érzékeny történet bizalomról, identitásról és túlélésről. Bevallom, mi nehezen találtunk egymásra de ha szereted a gazdag világépítést, erős karaktereket és a végig feszült cselekményt, ez a könyv garantáltan magával ragad.

Fiatalabb koromban nagyon szerettem Gerald könyveit, de aztán, ahogy idősödtem kikoptak a listáimról.
Nem emlékeztem, de korábban már olvastam ezt a könyvét is, de nem bántam, hogy újra a kezembe került.
Hihetetlen, hogy öregebb ez az írás, mint én. Azt gondolná az ember, hogy a környezet és állatvédelem azóta sokat javult, de sajnos nem ez a helyzet.
Nagyszerűen és könnyen érthetően van leírva minden. Emellett viccesen, humorosan, de mégis komolyan meséli el környezetvédelemmel kapcsolatos dolgokat. Bevallom, nekem ezek a részek jobban tetszettek, de beismerem, ahhoz, hogy létrehozza az állatkertet rettentően elhivatottnak és kitartónak kellett lennie.