A The Elite Kings Club nyitókötete megjelenésében is különleges. A magyar kiadás kifejezetten igényes és szerintem még az eredeti borítónál is látványosabb lett. Amo Jones egy sötét, titkokkal átszőtt dark romance világába kalauzolja az olvasót, ahol semmi sem az, aminek elsőre látszik.
A regény legerősebb eleme számomra a hangulat volt. A nyomasztó légkör, a rejtélyek és az állandó feszültség folyamatosan ébren tartja a figyelmet, miközben a háttérben egy nagyobb, izgalmas történet körvonalai sejlenek fel. A kerettörténet az, ami miatt engem a folytatás is érdekel, mert az első kötet nem volt feltétlen szerelem. A vibráló darkos hangulat nagyon bejött, de karakterek már megosztóbbak voltak számomra. Bishop rideg és arrogáns, Madison sokszor meglehetősen naiv, a kapcsolatuk pedig inkább a vonzalomra, mint a fokozatos érzelmi építkezésre épül. Több szereplő és konfliktus is szinte előzmények nélkül jelenik meg, ami sokszor nehezítette azt, hogy kapcsolatba kerüljek velük. A cselekmény időnként kissé kaotikusnak és következetlennek hatott, néhány jelenet pedig nem tűnt életszerűnek. Persze a dark romance-től sem a morálisan karakterek, sem a homályos történetvezetés nem idegen, szóval azt hiszem csak nem megfelelő időben talált el a történet.
Összességében vegyes élményt nyújtott számomra az Ezüst Hattyú. Bár nem minden eleme működött nálam, a különleges hangulat, a rejtélyek és a háttérben kibontakozó nagyobb történet miatt mégis érdekes volt.

Az írásmód, a hangulat, a párbeszédek, leíró részek egyszerűen tökéletesek. Jó volt olvasni. Magával ragadja az olvasót. Mindig van valami történés, izgalom. Sodró lendületű, gyorsan olvasható kötet. Nagyon féltem ettől a könyvtől, mivel nem én vagyok a célközönség, a korosztályt illetően. De hiába fiataloknak íródott, én is kellemesen csalódtam benne. Egy modern, fantasy köntösbe bújtatott Hófehérke történet, amely igazán szórakoztató, kellemes olvasmány.
Kellően jól felépített, új, szokatlan világot kap az olvasó. Talán ebben a legerősebb a kötet.
Fordulat, fordulat hátán. A karakterek jól felépítettek és szép karakterfejlődéseket láthatunk.

A Ragyogás annak idején főiskolán kötelező olvasmány volt számomra, így nem éppen önszántamból vettem kézbe. Akkoriban már több Stephen King-regényt olvastam, és elsőre meglepett, mennyire más hangulatú, mint például az Az vagy a Hasznos holmik. Eleinte lassabban haladtam vele, de ahogy egyre jobban belemerültem, teljesen magával ragadott. Most egy gyönyörű élfestett kiadás miatt újraolvastam, és még jobban tetszett, mint elsőre.
A történet középpontjában a Torrance család áll, akik a télre elnéptelenedő Panoráma Hotel gondnokai lesznek. A könyv azonban sokkal több egy egyszerű kísértettörténetnél. King nagyon alaposan építi fel a szereplőit, különösen Jack Torrance alakját, akinek fokozatos lelki összeomlását szinte lépésről lépésre követhetjük végig. Danny karakterét is nagyon szerettem, és a „ragyogás” képessége izgalmas plusz réteget ad a történetnek.
A regény egyik legnagyobb erőssége a nyomasztó hangulat. A hóval körülzárt hotel, az elszigeteltség és a folyamatosan növekvő feszültség végig ott lebeg a lapok felett. King zseniálisan adagolja a félelmet: mire igazán beindulnak a borzalmak, az olvasó már a legapróbb nesztől is összerezzen. Számomra a Ragyogás az egyik legjobb King-regény, és bár a film ikonikus, nekem a könyv önmagában tökéletes élményt nyújtott.

Ebben a könyvben egy mesterséges intelligenciával foglalkozó céghez köthető rejtélyes halálesetek után nyomoz Farkas Róbert és Szűcs Gábor. Az alapötlet és a fülszöveg nagyon jól hangzott, így nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a történetbe, de sajnos ez a lelkesedés nem maradt velem végig. Valahogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk a könyvvel.
Számomra túl lett magyarázva nagyon sok minden, és közben pont az veszett el, amit egy ilyen témától várnék: az izgalom és a feszültség. Több haláleset is történik a sztori során, de igazán csak a másodiknál kezdtem érezni, hogy most talán történik valami.
A nagy csavar egyébként kifejezetten jó volt a történet végén, abszolút nem számítottam rá, és ez mindenképp dobott az élményen, de sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy teljesen megmentsen számomra mindent.
Összességében vannak a könyvnek erősebb pillanatai, de nálam sajnos nem hagyott maradandó nyomot. Olyan volt, mint egy ígéretes beszélgetés, ami végül nem lett több egy udvarias csevejnél.
„A nemek közti egyenlőség puszta mítosz. A nők vannak fölényben. Egy nő már azzal is le tud taglózni egy férfit, ha szimplán csak belép egy ajtón.”

Nem tudom miért nem olvastam még Szántó Dánieltől. Ez a történet fenomenális volt. Mind a karakterek önmagukban, és ahogyan egymásra hatottak, mind pedig az események különböző szálainak szövése, amik hol összeértek, hol elkülönültek, mígnem a végén vulkánszerűen kitört az egész, egyenesen az olvasó arcába.
És akkor rájöttem, hogy még csak a közelében sem voltam annak, hogy rájöjjek, ki a gyilkos, és milyen indíttatásból vadássza le áldozatait. Visszagondolva pedig, nagyon is érthető az egész. Ám olyan mesterien kaptuk apránként az információt, hogy esélyem sem volt rájönni idő előtt az összefüggésekre.
A hazai helyszínek adtak egy fajta komfortérzetet a történethez, még úgy is, hogy én nem a fővárosban élek. A karakterek színesek voltak: mindenkinek megvolt a maga szándéka a nyomozás közben, bár végül nem mindenkinek sikerült elérnie a célját. A kedvencem a főszereplő, Várnay Benett lett. Imádom a hozzá hasonlóan megírt, zseni nyomozókat, akik mindeközben magánéleti problémákkal küzdenek, mert ez a fajta karakter sokkal valóságosabb, mint aki az élet minden területén tökéletes.
Az írásmód gördülékeny, magával ragadott nemcsak akkor, amikor a fordulatos események voltak porondon, hanem amikor az egyes szereplők fejében jártunk. Ez utóbbiból pedig jutott bőven, ugyanis nemcsak a nyomozók, hanem a gyilkos szemszögébe is betekintést kaptunk.
Mindenképpen ajánlom a könyvet, nemcsak krimi rajongóknak, hanem azoknak is, akik csak ismerkednek a műfajjal. Nem fogjátok megbánni!

Ha szereted azokat a könyveket, amelyek egy érzelmi hullámvasútra ültetik az olvasót, akkor ezt a történetet bátran ajánlom neked. 😉
Olvasás közben sokszor a Fourth Wing és a From Blood and Ash hangulata jutott eszembe. Könnyű együtt érezni a szereplőkkel, folyamatosan izgultam Shelline sorsáért, és alig vártam, hogy kiderüljön, milyen erő rejlik benne. A sárkányok pedig nálam már önmagukban plusz pontot érnek. 🐉
A történet középpontjában Shelline áll, aki hosszú évek fogsága és szenvedése után végre esélyt kap a szabadságra. Menekülése során azonban olyan titkok és események sodorják magukkal, amelyek nemcsak az ő életét, hanem egy egész királyság jövőjét is befolyásolják.
Kapunk boszorkányokat, sárkányokat, idomárokat, háborút, árulást, barátságot és persze romantikát is. Daanan és Shelline kapcsolata különösen érdekes volt számomra, a kémia közöttük végig érezhető.
Amiért pedig külön szerettem ezt a könyvet, hogy egy lezárt történetet kapunk. Nem kell éveket várni a folytatásra, mégis egy teljes és izgalmas világ tárul elénk.
Anett nem kíméli az olvasót: voltak karakterek, akiket imádtam, voltak, akiket legszívesebben megráztam volna, és bizony néhány jelenetnél a szívem is összeszorult. Mégis úgy érzem, hogy a történet nagyon szép és méltó befejezést kapott.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az érzelmes, sárkányos fantasykat, az erős karaktereket és azokat a történeteket, amelyek egyszerre tudnak fájni és reményt adni. ❤️

A Hét év Tibetben számomra igazi lassú sodrású, elgondolkodtató olvasmány volt, amely jóval többet ad, mint egy egyszerű útleírás vagy kalandregény. Heinrich Harrer története a második világháború idején indul, amikor brit hadifogságba kerül Indiában, majd egy sikeres szökés után hosszú és viszontagságos úton jut el Tibetbe. A könyv egyik legnagyobb értéke, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából mutatja be a titokzatos ország mindennapjait, kultúráját és hagyományait. Különösen érdekes volt olvasni Lhásza életéről és a XIV. Dalai Lámával kialakult kapcsolatáról. Harrer nemcsak megfigyelője, hanem részben résztvevője is lett egy olyan világnak, amely akkoriban még szinte teljesen elzárt volt a nyugati emberek előtt. A könyv sokat mesél a tibeti nép békés szemléletéről, vallásáról és értékrendjéről, miközben bemutatja azokat a történelmi változásokat is, amelyek végül tragikus fordulatot hoztak az ország számára. Különösen megrázó volt látni, hogyan vetül előre a kommunista Kína térnyerésének árnyéka Tibet sorsára. Bár a történet nem pörgős, a részletgazdag leírások és a személyes élmények miatt végig magával ragadó marad. A filmet is nagyon szeretem, de a könyv jóval mélyebben és árnyaltabban mutatja be Tibetet és az ott élő embereket. Olyan olvasmány, amely nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, és még sokáig az emberrel marad az utolsó oldal elolvasása után.

Véletlenül találtam meg ezt a könyvet egy akcióban, és nagyon ígéretesen hangzott a fülszövege, úgyhogy lecsaptam rá. Amikor megérkezett meglepett a mérete, valahogy az egész könyv egy sokkal nagyobb méretű regény történetét hordozta. Ennek ellenére nem csalódtam. Nagyon olvasmányos, gördülékeny szövegű, és a téma mélységéhez képest egész oldott regény. A történet valós alapokon nyugszik, az író édesapjának a története, aki a történet idején meglehetősen merész és izgalmas életet él. A regény maga viszont inkább a gyerekkorára fókuszál, ami közel sem volt szívderítő (bár talán a kivégzőosztag előtt áll sem az). A felütés nagyon izgalmas. Patrick Nothomb egy kivégzőosztag előtt ál Kongóban, és lepereg előtte élete filmje. Valamikor kisgyermekkorában elveszítette az apját, de rá már nem is emlékszik igazán. Anyját felemészti a gyász ezért a különc arisztokrata származású nagyszülőkhöz kerül, ahol az egyik nagybátyával együtt nevelkedik. Bár elsőre ideálisnak tűnik ez a gyermekkor, koránt sem volt az, sőt. Aztán jönnek az elsők, az első barát és az első szerelem, végül a megállapodás. Izgalmas, pergő cselekményű és mély érzelmi mondanivalójú kis könyv, az a fajta, amit szívesen olvastam volna nagyobb terjedelemben is. Láttam, hogy megjelent a folytatása is, biztosan sorra fogom keríteni azt is valamikor.

„Amikor apám meghalt, beszélni kezdett hozzám, mint még soha. Anyám hallgat. Mindenki a maga módján hal meg. Anyám életében sokat beszélt hozzám, bizonyára most már nem érzi szükségét. Ritkán küld egy-egy kedves üzenetet: egy finom illatot, egy látomást, egy kellemes nevetést.”
Ritkán olvasok ilyen rövid regényeket, és még ritkábban olyanokat, amelyek ennyire kevés szóval próbálnak ennyit elmondani.
Az Oda se neki! számomra elsősorban nem a történésekről szólt, hanem a családi kapcsolatok örökségéről. Arról, hogyan adódnak tovább a szeretet, a félelmek, a hiányok és a ki nem mondott érzések generációról generációra.
A könyv elején még távolinak éreztem a történetet, mintha egy külső szemlélő figyelné a család életét. A végére azonban valami megváltozott. A távolság megszűnt, a családtörténet személyes vallomássá vált, és úgy éreztem, mintha ledőlt volna egy fal az elbeszélő és az olvasó között.
Olvasás közben sokszor hiányoltam a mélyebb lélektani kibontást, a végére mégis megrázott. Nem haragot éreztem, hanem csendes szomorúságot mindazért, ami lehetett volna, és ami végül nem lett.
Egy különleges olvasmány, amely inkább utólag fejti ki a hatását. ❤️

Az Elfeledett kert volt az első regényem Kate Mortontól, és nagyon megszerettem az írónő stílusát. Már a kötet külalakja is nagyon tetszik, elegáns, igényes kiadás, amely tökéletesen illeszkedik a szerző többi magyarul megjelent könyvéhez. A történet azonban még a borítónál is nagyobb hatással volt rám.
Kate Morton csodálatosan fogalmaz, mondatai könnyedén megteremtik azt a különleges, kissé melankolikus, titkokkal átszőtt hangulatot, amely végigkíséri a regényt. A történet több idősíkon bontakozik ki, középpontjában egy évtizedeken át őrzött családi rejtély áll. A múlt és a jelen szálai fokozatosan kapcsolódnak össze, miközben egyre több részlet derül ki egy elhagyott kislány eredetéről és egy titokzatos kert múltjáról.
Különösen tetszett, ahogyan a szerző a családtörténetet, a titkokat és a történelmi hátteret egyetlen lebilincselő történetté szőtte össze. A cselekmény nem a fordulatok gyors egymásutánjára épül, hanem lassan, aprólékosan mutatja meg a szereplők sorsát, így az olvasó valóban részese lesz a nyomozásnak. Az Elfeledett kert egyszerre megható családregény, titokzatos történet és hangulatos utazás a múltba. Kíváncsian várom a találkozást a szerző többi regényével is.

Nem klasszikus horror, hanem egy nyomasztó, disztópikus történet, ami lassan, fokozatosan mászik az ember bőre alá.A sztori elsőre szinte végtelenül egyszerű: száz fiú elindul egy menetelésen, ahol addig kell gyalogolniuk megállás nélkül, amíg végül csak egyetlen ember marad talpon. Aki lassít, figyelmeztetést kap. Aki nem bírja tovább… kiesik. Végleg.
És pont ettől ennyire megrendítő. Ahhoz képest, milyen egyszerű maga a cselekmény, elképesztően mélyre ás az emberi lélekben. Olyan, mintha rétegenként fejtené le a szereplőkről mindazt, amitől embernek érezzük őket-mint egy hagymát, egyre mélyebbre és mélyebbre haladva. A végére már szinte semmi nem marad, csak a túlélési ösztön, a fájdalom és a reménytelenség.
Olvasás közben konkrétan végig feszegettem a lábamat, izgultam, és mire a végére értem, úgy éreztem, mintha én is végigmeneteltem volna velük. King elképesztően jól adja át a szorongást, a monoton végtelenséget és azt a fullasztó érzést, amikor már maguk a szereplők sem tudják pontosan, mi felé tartanak, csak mennek tovább, egyre kilátástalanabbul.
Nem volt könnyű olvasmány, de nagyon erős gondolatébresztő a kitartásról, az emberi természetről és arról, meddig lehet elmenni a túlélésért.

Mit adnál azért, hogy még egyszer találkozhass valakivel, akit elveszítettél? Egy utolsó beszélgetésre… vagy ebben az esetben egy utolsó vacsorára.
Daria Lavelle: Utóíz című regénye egy egészen különleges vacsorára invitál. Utóíz, gasztronómiai kalandok, szellemek, gyász és szeretet-ezekből az összetevőkből áll össze ez a nem mindennapi történet.
Kosztya különleges képessége, hogy az ételeken keresztül képes kapcsolatba kerülne az elhunytakkal. A Holtak ízei egyszerre gyönyörűek és fájdalmasak, miközben az élet legmélyebb kérdéseit hozzák felszínre.
A színes borító mögött komoly témák rejtőznek: veszteség, elengedés, híres utolsó mondatok és a gyász, amely sokszor velünk marad utóízként egész életünkben.
Finom humorral, különleges atmoszférával és rengeteg érzelemmel dolgozó történet, amely egyszerre szorítja össze az ember szívét és simogatja meg a lelkét.

Az volt az érzésem, hogy valamiről lemaradtam. Az írónő rögtön a történet közepébe csap, így csak kapkodtam a fejem, ki-kicsoda, mi a szerepe, és a világ hogyan áll össze.
Nagyon látványos, újszerű világot hozott létre az írónő, saját szabályokkal, mondavilággal, vámpírokkal, égiekkel. Két főszereplő van, Astraea és Nyte.
Kettőjük kapcsolatára épül a történet.
Astraea egy bántalmazó kapcsolatból menekül, annak minden hozadékával. Nem tudja ki ő, és hogyan került oda, ahol jelenleg van. Nem tud a szüleiről, múltjáról semmit. Ám szép lassan magára talál. De addig hosszú az út és sok viszontagságon kell keresztülmennie.
Nyte pedig villámgyorsan bekerül az életébe. Talányos egy fickó. Nem tudjuk, hogy ő jó karakter vagy rossz. Még az sem biztos, hogy való, élő, létező ember, vámpír, lény vagy bármi, esetleg Astraea képzeletében van csak jelen.
A dinamikájuk, a szenvedély közöttük, az nagyon jó. Erősen meghatározza a történet hangulatát, a történések jelentőségét is. Viszi az olvasót előre és fel is dobja a kötetet bőven. Van benne fülledt erotika is, bár inkább az érzelmi részekre került a hangsúly jobban.
Főhősünk a Libertatem nevű versenyre tart, ahol az öt királyság képviselői mérik össze erejüket, tudásukat, eszességüket. A tét nagy, a nyertes védelmet szerez a vámpírokkal szemben. Csak itt semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az. Astraea nem tudja, kiben bízzon és kiben ne. Sodródik a történettel. Bár próbál kiállni, helytállni, azért legtöbbször szerencse vagy mások segítsége kell neki a túléléshez.
Vajon mi lesz itt még? Az a második kötetből biztosan kiderül.

Vannak történetek, amelyeket elolvasunk, becsukjuk a könyvet, majd néhány nap múlva már csak halvány emlékként élnek bennünk.
És vannak azok, amelyek nyomot hagynak. Melyeket nem mi végzünk ki, hanem ők bennünket.
A Rabmadár számomra egyértelműen az utóbbi kategória.
Már a fülszöveg alapján tudtam, hogy nem egy könnyed fantasy vár rám, de arra nem számítottam, hogy ennyire mélyen a bőröm alá mászik. Ez a történet tele van fájdalommal, veszteséggel, reménnyel, árulással, szerelemmel és olyan döntésekkel, amelyeknek valódi súlya van. Nincsenek könnyű utak, nincsenek egyszerű megoldások, és talán éppen ezért működik ennyire jól.
Shelline története már az első pillanattól megrázó. Tíz év raboskodás, megaláztatás és szenvedés után még mindig képes harcolni, talpra állni és újra remélni. Nem tökéletes hősnő, hanem egy megtört, sebzett nő, aki minden erejével próbál túlélni egy olyan világban, amely újra és újra próbára teszi.
És ott van a többi szereplő..
Azok a karakterek, akik idővel nemcsak a történet részei lesznek, hanem szinte családtagokká válnak. Akikért aggódsz, akikkel együtt nevetsz, akiken dühöngsz, majd percekkel később már újra a szívedhez ölelnéd őket. Ritkán fordul elő velem, hogy egy könyv szereplői ennyire közel kerüljenek hozzám, de a Rabmadár szereplői megtették..
Ez a könyve egy igazi érzelmi hullámvasút.
Volt, amikor vigyorogva olvastam, volt, amikor majdnem a falhoz csaptam a könyvet, és volt olyan pillanat is, amikor egyszerűen csak magam mellé tettem, és duzzogva bámultam a semmibe, mert nem voltam hajlandó elfogadni, ami éppen történt. 🤣
És talán ez a legnagyobb dicséret, amit egy történet kaphat.
Hogy érzéseket vált ki.
Nem hagy közömbösen.
Nem csupán szórakoztat, hanem beszippant, magával ránt és még napokkal később sem enged el.
A jó könyvet elolvasod.
A különleges könyv pedig veled marad.
A legjobb bizonyíték erre pedig az, hogy a befejezés után nem továbbléptem a következő könyvre. Hanem visszalapoztam a kedvenc jeleneteimhez, és újraolvastam őket.
Azt hiszem, ilyenkor válik egy könyv egyszerű olvasmányból kedvenccé.
A Rabmadár nálam pontosan ezt tette. 🖤🐉
Ann Nette 💙💙💙
Moobius - Neked is van egy könyvünk
#moobius #rabmadar #darkromantasy Kevesebb megjelenítése

Leiner Laura 40 nyári nap című regénye tökéletesen ragadja meg azt a bizonytalan, kissé ijesztő időszakot, amikor az ember közvetlenül az érettségi után áll és fogalma sincs, hogyan tovább.
Zoé karaktere végtelenül szerethető, könnyű vele azonosulni, a zárkózottsága, a jövőtől való félelme és a monoton mindennapokba való kapaszkodása sok olyan olvasónak ismerős lehet, aki érezte már magát elveszettnek. Bár nekem mindig megvoltak a terveim, mégis számos ponton kapcsolódtam.
Szerintem a könyv legnagyobb erőssége a hangulatteremtés. Az olvasó szinte érzi a nyári hőséget, a perec illatát, miközben a humoros párbeszédek gondoskodnak arról, hogy a sztori egy percre se váljon túl nehézzé. A 40 nyári nap egy igazán nosztalgikus és lélekmelengető olvasmány, amely megmutatja, hogy néha pont ennyi idő is elég, hogy tisztába kerüljünk önmagunkkal.

A Sárkányok tánca idősíkját tekintve párhuzamosan indul az előző kötettel, de végre visszahozza a történetbe a közönségkedvenceket, Tyriont, Jont és Daeneryst, miközben a könyv második felében a szálak újra összeérnek és a cselekmény eléri a jelent. Ez a monumentális regény a vezetés és a hatalomgyakorlás kíméletlenségéről szól. Azt láthatjuk, hogy mi történik a hősökkel azután, hogy megszerezték a hatalmat. Jon a falon próbálja egyben tartani az őrséget, Daenerys Meereen királynőjeként küzd a politikai csatamezőn, Tyrion pedig menekültként, morális mélyponton bolyong a keleti kontinensen.
A könyv hangulata végtelenül komor, a világ a szakadék szélére sodródott. Bár a kötet néhol hajlamos nyújtottá válni a rengeteg utazás és a kibontakozó mellékszálak miatt, a politikai intrikák, a váratlan szövetségek és az új trónkövetelők felbukkanása folyamatosan fenntartják a feszültséget.

A Varjak lakomája a sorozat legvitatottabb, legmegosztóbb kötete, ami egy teljesen új megközelítést hoz a korábbi pörgős, sokkoló részek után. Miután a Kardok viharában letarolták a fél világot (és kicsit engem is), ez a könyv a pusztítás utáni csendet és a romokon való osztozkodást mutatja be. Ahogy a cím is utal rá, a háború varjai gyűlnek össze a hullahegyek felett.
Martin földrajzilag és karakterek szerint kettévágja a történetet, ebben a részben, ami a közönségkedvencek kimaradásával járt. Emiatt sok olvasó csalódott és őszintén én sem örültem neki. A tempó sokkal lassabb, kevesebb a látványos akció, azonban egy mély, hangulatos és sötét lélektani részt kapunk. Szerintem az a cél, hogy megértsük, hogy a háborút megnyerni vagy túlélni csak az első lépés volt, a neheze a béke megtartása.

A Kardok vihara számomra a tűz és jég dala sorozat és egyben a modern fantasy irodalom fullos csúcspontja. Általában romantikus fantasyt olvasok, ezért minden rész egy kicsit sokkol, azonban ez a kötet egy ezeroldalas, megállíthatatlan hullámvasút, ahol az előző két részben felépített politikai feszültség és háborús stratégia szinte berobban. Itt már egyáltalán nem fogja vissza magát senki, olyan brutális és teljesen váratlan fordulatokkal operál ez a regény, amelyek után az olvasó szó szerint kénytelen letenni a könyvet, hogy levegőhöz jusson. Bár én láttam a sorozatot korábban, olvasás közben is ugyanazt az ,,én ezt nem folytatom az tutifix" érzést éltem át.
A fókusz kissé eltolódik a csataterekről a családi tragédiák, a belső morális összeomlások és a szövetségek felé. Igazából pont ezekkel töri össze az olvasók szívét. Ritka az olyan féltégla regény, amely egyetlen oldalon sem válik unalmassá, de a Kardok vihara szerintem ilyen. Kíméletlen és zseniális.