Jane Austen 1813-ban megjelent remekműve, a Büszkeség és balítélet, az angol irodalom egyik legszellemesebb, legidőtlenebb és leginkább imádni való regénye. Az írónő a 19. század eleji, vidéki Anglia zárt, merev és társadalmi elvárásokkal teli világában élt és alkotott. Austen zsenialitása abban rejlik, hogy a korabeli házassági piac kényszerét és a nemesi osztály képmutatását nem száraz kritikával, hanem tűpontos lélekrajzzal, finom iróniával és maró humorral mutatta be. A történet középpontjában a Bennet család áll, különösen a briliáns eszű, független gondolkodású Elizabeth, valamint a gazdag, ám végtelenül gőgös Mr. Darcy. Az ő viharos, félreértéseken és kölcsönös ellenszenven alapuló kapcsolatuk bontakozik ki a szemünk előtt.Ezt a könyvet egyszerűen nagyon, de nagyon lehet szeretni; számomra is az egyik legkedvesebb, megunhatatlan alapmű, amit újra és újra elő kell vennem. Austen nem egy sablonos, cukormázas romantikus történetet írt, hanem a személyiségfejlődés mesteri krónikáját. Imádom, ahogy a két főhősnek először a saját hibáival kell szembenéznie: Elizabeth-nek le kell küzdenie az elhamarkodott balítéleteit, Darcy-nak pedig félre kell tennie a rátarti büszkeségét ahhoz, hogy valóban meglássák egymást. A sziporkázó szópárbajok, a felejthetetlen mellékszereplők és a lassan parázsló, mély tiszteleten alapuló szerelem miatt ez a regény képtelen megöregedni. Igazi irodalmi menedék, ami minden olvasáskor boldoggá teszi az embert.

A Grund mindannyiunké – Miért kortalan klasszikus A Pál utcai fiúk?
Molnár Ferenc 1907-ben megjelent remekműve, A Pál utcai fiúk, a világfalu egyik legszebb és legfájdalmasabb ifjúsági regénye. Az író a századfordulós, rohamosan épülő Budapest lüktetésében, saját józsefvárosi gyerekkori élményeiből merítve alkotta meg a történetet. A cselekmény középpontjában egy csapat pesti diák áll, akiknek egy üres józsefvárosi telek, a „Grund” jelenti a szabadságot és a hazát. Ezt a területet kell megvédeniük a túlerőben lévő vörösingesek csapatától.A könyv azonban messze túlmutat egy egyszerű gyerekcsata krónikáján. Az összetartozásról, a becsületről, a hűségről és az elkerülhetetlen árulásról szóló mély dráma ez. Molnár zseniális karaktereket teremtett: a fegyelmezett Boka János igazságos vezetése és a törékeny, mindenki által lenézett Nemecsek Ernő tiszta szívű hűsége ma is példaértékű. Nemecsek alakja a bizonyíték arra, hogy a legkisebbekből válnak a legnagyobb hősök. A regény katartikus, szomorú végkifejlete és a Grund sorsa arra emlékeztet minket, hogy a felnőtté válás gyakran súlyos veszteségekkel jár. Ez a könyv felnőttfejjel újraolvasva is kihagyhatatlan utazás.

A folytatás hozta azt, amit az első rész olvasása közben is szerettem: egy érdekesen felépített fantasy világot a maga jó és rossz közötti harcával, erkölcsi dilemmáival, vallási kérdéseivel, és a szereplőkkel, akik külső erőkkel és saját belső démonaikkal egyszerre küzdenek.
Ebben a kötetben emelkedett a tét: Morgane egyre nagyobb fenyegetést jelent nemcsak Lou és Reid életére nézve, hanem mások biztonságára is. Emiatt szereplőink tervet kovácsolnak a végleges legyőzésére. Már csak az a kérdés, sikerül-e maguk mellé állítaniuk az eddig egymással harcoló feleket a nagyobb jó érdekében, és mindenki tartja-e magát a tervhez.
Nagyon sok titok lappang még az egyes szereplők és a történet egészét tekintve is a lapok mögött. Egy részét leleplezte a szerző a kötet vége felé, de biztos vagyok benne, hogy még tartogat számunkra meglepetéseket bőven.
Ez a kötet is izgalmas volt, mindig történt valami – akár terv, akár cselekmény szintjén. Jobban beleláttunk Lou és Reid gondolataiba is, ami segített megérteni lelki vívódásukat. A félelmeiket nemcsak a másikba, hanem önmagukba vetett hitük elvesztése miatt egyaránt. Örültem, hogy ennyi új karakter lépett színre, akik sokat tettek hozzá nemcsak a történetvezetéshez, hanem az izgalmakhoz és érzelmekhez is.
A könyv vége eléggé szívszorítóra sikeredett, nagyon sajnáltam az egyik szereplő elvesztését. Másrészt egy akkora csavart is kaptunk, ami előrevetíti a befejező kötetben várható még nagyobb izgalmakat.

Azt hittem, már semmi nem tud meglepni a maffiás dark romance műfajban… aztán jött a Meseszép rémálom.
Caroline Peckham és Susanne Valenti ismét bebizonyították, hogy elképesztő érzékük van ahhoz, hogyan ragadják torkon az olvasót már az első oldalakon. Amikor megláttam, hogy új maffiarománccal jelentkeznek, tudtam, hogy nagy eséllyel egy érzelmi hullámvasút vár rám, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire magával fog sodorni.
A történet középpontjában két rivális maffiacsalád áll, így elsőre könnyű azt hinni, hogy egy klasszikus ellenségekből szerelmesek történetet kapunk. Valójában azonban ennél sokkal összetettebb és sokkal sötétebb világ tárul elénk. Itt nincsenek tiszta szabályok, nincsenek valódi jók és rosszak, csak emberek, akik a saját családjukért, a hatalomért vagy éppen a szerelemért képesek bármire.
Rocco karaktere egyszerűen zseniális. Az első fejezetekben még nem tudtam eldönteni, mit is gondoljak róla. Egyszerre volt kegyetlen, kiszámíthatatlan és félelmetes, de ahogy egyre jobban megismertem, rétegről rétegre bontakozott ki előttem a személyisége. Imádtam a csípős humorát, a pimasz beszólásait és azt, hogy még a legfeszültebb helyzetekben is képes volt olyan mondatokat elejteni, amelyeken hangosan felnevettem. Nem véletlenül lopta be magát a szívembe.
Sloan pedig pontosan az a női főszereplő, akit öröm olvasni. Erős, makacs és rettenthetetlen. Nem vár arra, hogy valaki megmentse, hanem saját maga próbálja kézbe venni a sorsát, még akkor is, amikor minden ellene dolgozik. A közte és Rocco között kialakuló dinamika végig izzott a feszültségtől. Minden szóváltásuk, minden összecsapásuk tele volt kémiával, és alig vártam, hogy végre átlépjék azt a bizonyos határt.
Ami különösen tetszett, hogy a kapcsolatuk nem érződött erőltetettnek. A szerzők szépen, fokozatosan építették fel az érzelmeket, és amikor végre felszínre törtek, az tényleg elementáris erővel csapott le. Nem egy egyszerű vonzalmat kaptunk, hanem egy olyan köteléket, amelynek sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint azt elsőre sejtenénk.
És akkor beszéljünk a cselekményről…
Egyszerűen lehetetlen unatkozni mellette. A könyv végig pörög, mindig történik valami, ami miatt muszáj tovább olvasni. A szerzők tökéletes érzékkel adagolják az akciót, a romantikát és a feszültséget, miközben folyamatosan újabb kérdéseket vetnek fel. Amikor már azt hittem, hogy nagyjából tudom, merre tart a történet, jött egy olyan fordulat, amitől konkrétan percekig csak ültem a könyvvel a kezemben. Ritkán lep meg ennyire egy regény, de itt valóban sikerült.
A végjáték pedig… hát, arra nincsenek szavak. Az utolsó fejezetek szinte lélegzetvételnyi szünetet sem hagytak. Folyamatosan nőtt a tét, egyik döbbenet követte a másikat, és még az utolsó oldalakon sem lehetett biztosra venni, hogy vajon milyen befejezést kapunk. Ez az a fajta történet, amely egészen az utolsó mondatig képes bizonytalanságban tartani az olvasót.
Nagyon szerettem a mellékszereplőket is. Nem pusztán háttérfigurák voltak, hanem valódi személyiséggel rendelkező karakterek, akik sokszor humorral, máskor érzelmekkel tették még élőbbé a történetet. Külön örülök, hogy többükben is ott rejlik egy-egy jövőbeli történet lehetősége.
Összességében számomra a Meseszép rémálom mindent hozott, amit egy igazán jó dark romance-tól elvárok: veszélyt, szenvedélyt, erős karaktereket, elképesztő kémiát, humoros pillanatokat, rengeteg érzelmet és olyan fordulatokat, amelyekre tényleg nem lehet felkészülni.
Ez nem az a könyv, amit az ember csak elolvas és elfelejt. Még napokkal később is a szereplőkön, a döntéseiken és azon a bizonyos végső csavaron járt az eszem. Egy olyan történet, amely egyszerre szórakoztat, sokkol és teljesen magába szippant.
Ha szereted a sötét hangulatú maffiarománcokat, az enemies to lovers dinamikát, a karizmatikus férfi főszereplőket, az erős női karaktereket és azokat a történeteket, amelyek az utolsó oldalig képesek meglepetést okozni, akkor ezt a könyvet egyszerűen nem szabad kihagynod.
Számomra ez egyértelműen az idei év egyik legerősebb olvasmánya volt, és már most alig várom, hogy kézbe vehessem a sorozat következő részét. 📖🖤

Meseszép rémálom – 4,5⭐
A Zodiákus Akadémia megálmodói ezúttal egy teljesen új világot hoztak el nekünk, ráadásul egészen más műfajban, mint amit eddig megszokhattunk tőlük. Egy sötét hangulatú dark romance történetet kaptunk, ráadásul egy gyönyörű kiadásba csomagolva.
Sloan édesapja egy befolyásos ember, aki gyakorlatilag uralja a várost. Hatalmát azonban nem egyszerű fenntartani: kapcsolatokra, fenyegetésekre és folyamatos játszmákra van szükség ahhoz, hogy mindenki a markában maradjon.
Csakhogy van egy másik család is, akik ugyanekkora hatalommal rendelkeznek. A két család esküdt ellenségek, így a feszültség állandó.
Sloan sosem vágyott erre az életre. Egyedül az édesanyja szerette feltétel nélkül, valamint a testőre, akire sokkal inkább apjaként tekint, mint a saját édesapjára.
Egy összetűzés során megismeri Roccót, aki a családja legnagyobb ellensége. Roccónak lett volna lehetősége megölni a lányt, mégsem tette. Ettől a pillanattól kezdve pedig valósággal megszállottjává válik.
Később Sloan Olaszországba költözik tanulni, ahol végre megízlelheti a szabadságot. Ez azonban nem tart sokáig, mert haza kell térnie. Otthon az apja közli vele, hogy a család hatalmának megőrzése érdekében hozzá kell mennie Nikolaihoz, a gyerekkori barátjához, aki mindig mellette állt.
Az esküvő azonban egyáltalán nem úgy alakul, ahogy bárki tervezte. Rocco nem teljesen megfontolt döntésből elrabolja Sloant.
A lányt a régi családi birtokon tartják fogva a három testvér:
Enzo, a teljesen kiszámíthatatlan pszichopata,
Frankie, aki mindig mosolyog és kedvesnek tűnik, de valójában egy meglehetősen sötét karakter, aki kérdés nélkül teljesíti a parancsokat,
és Rocco, aki egyetlen pillantásával képes bárkit helyretenni.
Eleinte nagyon kegyetlenül bánnak Sloannel, ő azonban nem adja fel. Mindent megtesz, hogy megszökjön, vagy legalább az őrületbe kergesse a fiúkat. Közben pedig a főzőtudását is kamatoztatja, ami lassan megváltoztatja a kapcsolatukat.
Rocco és Sloan között fokozatosan szenvedélyes szerelem bontakozik ki. Bár eleinte Rocco csak fogadást kötött a testvéreivel, hogy a lány bele fog beleszeretni, és ő maga lesz, aki összetöri a lányt. Amikor azonban Sloan rájön a fogadásra, összetörik benne valami, és elhagyja Roccót.
Rocco nehezen viseli a hiányát, de Sloan sem tud már ugyanaz az ember lenni nélküle. A történet pedig még egy meglepetést is tartogat számukra... ugyanis Sloan várandós lesz. 🤍
Nekem egy kicsit a Rómeó és Júlia történetét idézte, talán ezért is szerettem ennyire. Voltak benne váratlan fordulatok, sötét jelenetek és erős érzelmek. A történet eleje és közepe kifejezetten izgalmas volt, a vége viszont számomra kissé kiszámíthatóvá vált, ezért ott egy picit leült a cselekmény.
Ennek ellenére összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. A karakterek jól kidolgozottak, a közöttük lévő dinamika végig működött, és a történet is magával ragadott.

Általában kerülöm az auschwitzi regényeket, mert lelkileg nagyon megterhelnek, mégis időről időre rámtalál egy, amit elolvasok. Ennek a regénynek a főszereplő fiatal kora volt a különlegességes zsámomra, azért kezdett el érdekelni, de épp emiatt volt különösen nehéz is. Felfoghatatlan, hogyan képes egy fejlődésben lévő gyermeki lélek elviselni azt a fizikai és mentális terrort, amit a felnőttek is képtelenek voltak ép ésszel feldolgozni.
A történetvezetés nem egyenletes, néha ugrál az időben vagy a fókuszpontokban, emiatt nem egy könnyen csúszó, "félvállról" vehető bestseller. Folyamatos figyelmet igényelt. Ugyanakkor valószínűleg ez a töredezettség teszi elviselhetővé a történetet, és segít annak feldolgozásában. Nekem, illetve a főszereplőnek és a fiának is.
Samuel útja a gettótól Auschwitzig, majd a felszabadulásig és az azt követő életig tele van folyamatos nyomással. Olvasás közben végig ott ült a mellkasomon az a bizonyos nehéz, szorító érzés. De ami miatt mégis érdemes kézbe venni, az a sorok megbújó makacs élni akarás.
Nehéz, de erős olvasmány. Azoknak ajánlom, akik nem a könnyed szórakozást, hanem a mély emberi történeteket keresik.

„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegység lábánál.” Ez egy olyan ikonikus mondat, ami számomra mindig különleges élményeket idéz fel, hiszen a Távol Afrikától című film életem egyik meghatározó alkotása. Talán éppen ezért nagy várakozással vettem kézbe Karen Blixen azonos című regényét, ami a film alapját adta, bár őszintén szólva mégis távol áll tőle.
A könyv nem ugyanazt az élményt adja, mint a film, hiszen míg a film elsősorban az érzelmekre, a szerelemre és a történet romantikus oldalára helyezi a hangsúlyt, addig Blixen inkább saját afrikai életének lenyomatát tárja elénk. Az írónő különleges érzékenységgel mesél a kenyai tájról, az ott élő emberekről, az állatokról és arról a világról, amelyhez élete egy fontos szakasza kötődött. A regény legyik legfontosabb értéke, hogy nem egy hagyományos élettörténetet kapunk, hanem egy személyes visszaemlékezést, amelyben a szerző a számára legfontosabb pillanatokat őrzi meg. A történet helyenként töredékesnek tűnik, hiszen Blixen nem minden részletet oszt meg az olvasóval, inkább hangulatokat, emlékeket és benyomásokat közvetít. Érdekes volt később utánanézni, hogy a könyvben szereplő személyek, köztük Bror Fredrik von Blixen-Finecke és Denys Finch-Hatton, valóban létező történelmi alakok voltak, életük pedig több ponton összekapcsolódott a regény világával. Bár a film és a könyv más irányból közelít ugyanahhoz a történethez, mindkettő saját értéket képvisel. Karen Blixen műve nem annyira a nagy érzelmek regénye, hanem egy elveszett világ emléke, egy különleges életút lenyomata.

Az első Shafak olvasmányom nem volt könnyű könyv, de annál emlékezetesebb. Elif Shafak egy haldokló nő utolsó tíz perc harmincnyolc másodpercén keresztül mesél Isztambulról, a barátságról, a kiszolgáltatottságról és arról, hogyan formálja az emberek életét a hagyomány, a vallás és a politika.
A regény legnagyobb erőssége a hangulata: az utcák, a bazárok, az illatok és a zajok szinte életre kelnek az oldalakon. Közben olyan társadalmi kérdéseket boncolgat, amelyek messze túlmutatnak a főszereplő sorsán.
Számomra a történet néhol kissé széttartó volt, és a lezárás sem adott teljes feloldást, mégis maradandó olvasmány maradt. Egyszerre gyönyörű és nyomasztó regény, amely még napokkal később is gondolkodásra késztet.

Charlotte McConaghy számomra ezzel a regényével felülmúlta minden korábbi könyvét.
A történet egy elszigetelt szigeten játszódik, ahol a klímaváltozás miatt már csak Dominic és három gyermeke várja az utolsó hajót. Egy vihar után azonban egy félholt nő sodródik a partra, és érkezésével nemcsak a család életét, hanem a múlt titkait is felkavarja.
Ez egy lassan építkező regény, de minden oldala tele van érzelmekkel. A család, az összetartozás, az önfeláldozás és a természet iránti szeretet végig átszövi a történetet.
Külön öröm volt olvasni a növényekről, az állatokról és erről a különleges ökoszisztémáról. Ritkán érzem ennyire, hogy egy regény mögött ekkora kutatómunka áll. Érdemes egyébként az írónő Instagram-oldalát is megnézni, ahol csodálatos fotókat osztott meg a kutatóútjáról és a könyvet inspiráló természeti világról.
Amikor befejeztem, csak azt éreztem, hogy még maradnék ezen a szigeten. Számomra ez nemcsak egy ötcsillagos könyv volt, hanem az idei év egyik legmeghatározóbb olvasmánya. ❤️🌊

Nagyon szeretem Rejtő Jenőt az utánozhatatlan, könnyed humoráért és a felejthetetlen figuráiért, de a Csontbrigád egészen más, mint a többi regénye. Szerintem ez a legkomorabb, legfájdalmasabb írása, amelyben egy büntetőszázad mindennapjairól olvashatunk. Itt a sivatag perzselő hősége nemcsak a bőrt, de a lelket is felégeti. Ez a valódi pokol, még akkor is, ha ebben a műben sem hiányoznak a jól ismert rejtői elemek: megkapjuk a légiós romantikát, a kalandot, a rejtélyt, sőt, még a fanyar, groteszk humort is, de mindezen mégis kíméletlenül kidomborodik a legmélyebb emberi nyomorúság. Hihetetlenül megrázó látni, ahogy a szerző a fizikai és lelki leépülés legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket, ahol a foglyok már nem is emberek, csak élőhalott árnyékok egy értelmetlen vasútvonal fogságában. Mégis, a legszebb az egészben, hogy a mérhetetlen szenvedés és az elnyomás ellenére a regény végül az emberségről és a méltóság megőrzéséről szól. Számomra ez a könyv bizonyítja be igazán, hogy Rejtő nem csupán egy zseniális ponyvaparodista volt, hanem egy hatalmas szívű humanista író, akinek a legfájdalmasabb írásaiban is ott lüktetett a jobb világba vetett hit.

Ez a könyv brutálisan vastag, súlyra is tekintélyes darab, de minden oldala megéri. A benne szereplő regények többségét már korábban olvastam, és meg is van a polcon, de volt benne ismeretlen is, ezért abszolút megérte beszerezni a gyűjteményt. Szeretem, hogy megvan otthon a polcon. És ha már… természetesen újra letoltam az összes regényt, mindegy hogy hányszor olvastam korábban.
A legnagyobb kedvencem természetesen A három testőr Afrikában maradt. Talán ezt olvastam a legtöbbször, mégis ugyanúgy röhögtem a poénokon, mint először. Rejtő humora egyszerűen időtálló: a zseniális párbeszédek, a szerethetően őrült szereplők és a teljesen kiszámíthatatlan fordulatok sokadszorra is ugyanolyan szórakoztatóak.
A Tizennégy karátos autót is szeretem, bár Vanek Úrral nem nagyon tudok mit kezdeni (a folytatásban sem). A Sárga garnizont nem ismertem eddig. Egy rövidke aranyos regény, de nem lett a kedvencem. Az elátkozott part a Három testőr előzménye mégsem szeretem annyira, mint a folytatást, bár persze Csülök (Úr) és Tuskó Hopkins ebben is örök. A Csontbrigád pedig az extra tartalom. Más, mint a Rejtő könyvek általában de nem kevesebb azoktól, sőt. Az Ellopott században pedig újra visszatér Rejtő Jenő sajátos humoros hangja, vicces fekete-fehér figurái, és kiszámíthatatlan történetvezetése. Ez a regény kevéske, de pont annyira „rejtős”, mint a többi.
Kalandból, humorból és emlékezetes figurákból nincs hiány, az ember pedig azon kapja magát, hogy még egy fejezetet elolvas… aztán még egyet. Ez a kötet igazi kincs azoknak, akik már ismerik Rejtő műveit, de azoknak is jó választás lehet, akik szeretnének egyszerre több klasszikusával megismerkedni.

Petőfivel a mi szerelmünk mély és örök. Mondjuk teljesen egyoldalú és plátói, de ez rajtam kívül senkit sem zavar – engem is csak ritkán. Ezt a szerelmet még A hóhér kötele sem tudta megtörni.
Kíváncsi voltam, milyen lehet Petőfi egyetlen regénye, hiszen a költészetét régóta szeretem. Már az első oldalakon érezni, hogy ugyanaz a szenvedélyes, lendületes hang szólal meg, amit a verseiből is ismerek. A történet tele van fordulatokkal, végzetes szerelmekkel, bosszúval és drámai eseményekkel, néhol már-már túláradó romantikával. Nem véletlen, hogy a művet gyakran a korabeli ponyvaregények előfutárának is tekintik.
Mai szemmel olvasva a cselekmény időnként szélsőségesnek, a szereplők érzelmei pedig túlzónak hatnak, de éppen ez adja a regény különös báját. Nem hibátlan alkotás, és érződik rajta, hogy egy fiatal, kísérletező író műve, ugyanakkor már itt is fel-felcsillan Petőfi kivételes tehetsége. A nyelvezete lendületes, a humora helyenként meglepően friss, és a történet még másfél évszázad távlatából is képes magával ragadni.
Lehet, hogy A hóhér kötele nem lesz a kedvenc magyar regényem, de örülök, hogy elolvastam. Egy érdekes irodalomtörténeti különlegesség, amely megmutatja Petőfit egy kevésbé ismert oldaláról. És bár a szerelmünk továbbra is elsősorban a versein alapul, ez a kis kitérő csak megerősített abban, hogy Petőfi Sándor számomra mindig különleges helyet fog elfoglalni a magyar irodalomban.

Azt kell mondanom, ez az írópáros már-már abszolút garancia arra, hogy egy felejthetetlen, lélegzetelállító történetet dobjon a lábunk elé. És ez most sem történt másképp, megint hozták a kötelezőt!
Eléggé sok maffia és maffia sötét románc (dark romance) könyvet sikerült már elolvasnom az idők során, így nehéz újat mutatni, de végre megíródott az a sztori, amiben a főszereplőnk szavaival élve tényleg egy igazi, kíméletlen fekete szív dobog.
Rocco és Sloan története első ránézésre lehetne akár egy modernkori Rómeó és Júlia feldolgozás is, hiszen két egymással ádáz harcban álló, ellenséges maffiacsalád örököseiről van szó. Viszont attól a klasszikus drámától azért mi most sokkal, de sokkal komolyabb vizeken evezünk. Sokkal mocskosabb, sötétebb és keményebb vizeken, ahol nincsenek szabályok.
Nagyon tetszett a könyv elképesztő dinamikája, ami az egészet az első oldaltól az utolsóig teljesen letehetetlenné tette. Rettentően izgalmas volt számomra Rocco karaktere, és az, ahogyan ezt az izzig-vérig enemies to lovers szálat felépítették az írók.
Annyira feszített, szinte pattanásig hergelt volt a hangulat, miközben azon izgultam, mikor esünk végre át a túloldalra az érzelmek terén. Meg kell mondjam, amikor ez a gát végre átszakadt, ott kő kövön nem maradt, konkrétan felégtünk mind a könyvvel együtt! Rocco az a tipikus férfi karakter, akibe azonnal, menthetetlenül belezúgsz: mert amit tesz, ahogy teszi, és amilyen szövegeket levág… hát komolyan, no words, egyszerűen kész vagyok tőle.
Sloan közben egy igazi, imádnivaló vadállat csaj. Nagyon szerettem benne, hogy nem egy megmentésre szoruló királylány, hanem foggal-körömmel, az utolsó leheletéig küzd a saját szabadságáért. Tépi, rúgja, harapja az ellenségét, ahol éri, és persze Rocco mindezt a vadulást csak egy kis extra előjátéknak fogja fel, ami zseniális plusz feszültséget adott a jeleneteiknek. Külön hálás vagyok azért, hogy a sztori tökéletesen elkerülte az olcsó kliséket: nem mentünk át semmiféle Stockholm-szindrómába, se egy toxikus fogvatartott-fogvatartó kényszerkapcsolatba. Ez a mindent elsöprő szerelem kettejük között sokkal mélyebbről – és mint kiderült, sokkal régebbről – indult, mint azt bárki hitte volna.
Na és a plot! Jesus, hát azt a fordulatot nem láttam jönni, édesisten! Akkorát esett a tantusz a fejemben, hogy szerintem mindenki hallotta a környéken. Nem egy, és nem is kettő hatalmas csavart vittek bele az utolsó 25%-ba az írók, folyamatosan pörgették az eseményeket. Konkrétan még az utolsó 15 oldalon is tűkön ülve olvastam, mert fogalmam sem volt, hogy végül happy enddel zárunk, egy gyilkos függővéget kapunk, vagy csak simán zokogni fogunk a sarokban. Persze a katarzis így sem maradt el: a könnyeimmel küszködtem Sloan sorsán, azon a bizonyos levélen, és ezen a hatalmas, mindent túlélő szerelmen.
Ez a könyv – ahogy az tőlem és a véleményeimtől már teljesen megszokható – egyszerűen ZSENIÁLIS volt! Az év egyik legjobb olvasmánya, az biztos.