Valószínüleg nincs olyan ember a földön, akinek ne lenne ismerős a A kis herceg című könyv.
Nekünk anno általánosban kötelező olvasmány volt, én pedig becsületesen el is olvastam és bár megmaradt néhány jelenet az emlékezetemben, de bevallom őszintén, hogy úgy összességében a teljes cselekményét totálisan elfelejtettem.
Szerintem a kis herceg története sokkal több, mint egy kis mese gyerekeknek, felnőtt fejjel olyan gondolatokkal találkozhatunk benne, amelyeken kissé el tudunk elmélkedni, és ezeket gyerekként még nem tudjuk úgy megérteni.
Igazából nehéz erről a könyvről egy úgynevezett “könyvajánlót” írni, mert ezt inkább el kell olvasni és Te magad is megérted, hogy miért örök klasszikus ez a történet. Személy szerint én mindenképp ajánlom mindenkinek, aki olvasta is már gyerekkorában, hogy olvassa el újra felnőttként is, mert sokkal többet fog adni most, mint akkor és ez egy olyan könyv lehet mindenki számára, amihez néha néha visszatérhet, amikor egy kis útmutatásra van szüksége a szürke hétköznapokban.
Én legalábbis biztos, hogy könnyen elérhető helyre teszem, és sűrűbben fogom lapozgatni, főleg akkor, ha szükségem van egy kis emlékeztetőre, hogy mi is a fontos az életben. Mert “nagyon egyszerű: a szívünkkel látunk igazán. A szemnek a lényeg láthatatlan”.

Ez az a rész, amit legkevesebbszer olvastam újra. De nem azért, mer nem volt jó, hiszen imádtam, jó lezárása a trilógiának. ❤ Egyszerűen azért, mert az előző részek jöttek ki hamarabb, így azokat kellett újra olvasnom, hogy up to date legyek. Így utólag, egyszerre kellett volna csak elolvasnom az egészet, mert akkor megkíméltem volna magam a hónapokon át tartó kínlódástól, izgulástól. Na ezt a második trilógiával meg is csináltam. Bár megkísértett rendesen… Sokszor úgy voltam vele, hogy na jó elolvasom, nem érdekel, de kibírtam! Kibírtam, s most hogy hamarosan kijön az utolsó rész. Ma reggel már el is kezdtem olvasni. ❤
Erről a könyvről annyit tudok írni, hogy szerintem érdemes elolvasni. A sárga csapat, azon belül is Máté kivételével minden szereplőt kedveltem. Úgy érzem, hogy a piros csapat jól összeszokott, felnőtt a feladathoz és megmutatták nekünk, hogy milyen egy igazi fair play csapat. Bár szívesen olvasnék még róluk, de nem baj, eddig tetszik Sári csapata is. ❤
Olvassátok, olvassátok! ❤

Ez a rész is fantasztikus volt… megint. Nem bírom megunni, imádom a szereplőket, persze „tisztelet” a kivételnek. (Ez alatt természetesen a sárga csapatot és Mátét értem. No mindegy.)
Hanna és Kornél nagyon jó páros, minden jelenetüket fülig érő vigyorral (megvannak az előnyei a maszknak a közlekedési eszközökön) olvastam, amikor olyan jelenet volt, sírtam. ❤ Úgy érzem, hogy erre a részre Zsombika már összeszedte magát és így sokkal jobban kedvelem. Úgy érzem, hogy kezd felnőni. Bernadett és Dani… no comment, de azért szeretem őket is. Lórit sem szeretném kihagyni. Szerintem nélküle nem lenne csapat a csapat. ❤
Továbbra is csak ajánlani tudom Leiner Laura könyveit. ❤ Holnap újraolvasom az „Emlékezz rám”-ot is.

Tobábbra is imádom. ❤ Nem tudom, hogy már hanyadik alkalommal olvasom el újra, de mindig valami új élményt ad. Bár már ismerem a történetet, de még így is mindig izgulok a versenyeken, hogy úristen most mi lesz. Szerintem ez is a legjobb könyvek ismérve.
Hanna szerintem egy nagyon okos, jólelkű lány, akit sajnos meggyötört az élet. Kornél… megint beleszerettem, már nem tudom hanyadjára, de nem is baj. (De ki sem szerettem belőle, szóval miről is beszélek!!!??) ❤
Hanna apja és nagyija továbbra is nagy forma. Azért néha sajnáltam szegény lányt, de végülis Kornél jól fogadta, nincs miért aggódni. ❤ Hanna többi csapattársát is szeretem, bár ebben a részben csalódtam Zsombiban, de valahol érthető is az ahogyan viselkedik, hiszen nagyon fiatal. De lesz ez jobb is. Mátéról soha nem szerettem véleményt kifejteni, mert nem lenne hozzá egy jó szavam sem.
Aki még nem olvasta, kezdjen bele. ❤

Hűhaaa…❤ Szerintem éreztétek már ti is azt, hogy minél hamarabb el akartok olvasni egy könyvet. S ezért akár 300 oldalt, akár az egész könyvet képesek vagytok kivégezni egyhuzamban. Na igen, most ez történt velem is. Megint.
Letehetetlen volt, bár hajnali fél háromkor kénytelen voltam letenni annak tudatában, hogy „másnap” kelnem kell. Mindegy, nem is ez a lényeg. Miután befejeztem ma, kicsit elfogott az üresség és azt kérdeztem magamtól, hogy „H*lye vagy? Miért olvastad el ilyen hamar? Hisz így már nem olvashatsz többet Rajmundékról…” Nem baj, így jártam, de MEGÉRTE. ❤
Megérte, mert fantasztikus volt és magával ragadott a történet. Megérte, mert így megismerhettem Sára, Rajmund, Vivi és Dominik történét. Megérte, mert Kocsis megint mindent vitt, nagyon nagy forma. Megérte, mert Tahi személyében megismerhettem egy csodálatos tanárt, akinek nagyon jó humora van (főleg ha azt Rajmund ellen kell bevetnie). Megérte, mert méltó befejezése lett az Iskolák Versenye triológiáinak. Megérte, mert most mégjobban megszerettem az írónőnket. Mindent megért. Köszönöm Leiner Laura! ❤
Várnom kellett volna vele? Dehogyis.
Elfogom még olvasni többször? Hogy a viharba ne.
Hányszor? Majd meglátom.❤

Őszintén mondom… hogy áldom az eget, hogy vártam vele eddig és nem olvastam el… MERT az tuti, hogy nem bírtam volna ki a következő részig… Most fejeztem be, de már most nem bírok magammal és olvasnám a következőt… de nem baj, szerencsére már nem kell sokat várnom. ❤ Megérte a várakozás, miközben ez a két csodamű ott röhögött rajtam a polcomról.
Még mindig szeretem a Csapatot, mert ez tényleg egy csapat. Megmutatják nekünk, hogy hinnünk kell egymásban és azt, hogy ezzel a hittel hova lehet eljutni.❤ Szeretem nagyon a szereplőket, de egy baj van… Rajmundot és Dominikot is imádom. Nem bírnék dönteni, de talán nem is kell. Sára és Vivi… nagyon örülök, hogy „egymásra találtak”, s jobb barátnői egymásnak, mint Sziszi valaha volt Sárának. Örülök, hogy végre ők is megtalálják a boldogságot. Tahiról nem is tudjam mit írjak… mert imádom a szócsatáit Rajmunddal, sőt imádom őt is. Kocsis nagyon jó tanárt választott a Csapat mellé. Kocsis… hát ő mindent visz, ezt a celeb igazgatót, hát na… nem lehet nem szeretni. ❤
Nagyon elszomorít az emberek viselkedése a másikkal szemben, hiszen azért nagyon durva kommenteket kapnak a Csapat tagjai. Elszomorít, hogy az emberek nem tudják, nem fogják fel a csöpnyi agyukkal, hogy a szóbeli bántalmazásokkal életeket tesznek tönkre. Ideje lenne, ha tudnák, hogy hol a határ… (De azért annak, hogy Milánt az interjú közben nem szivatták és nem mondtak rá egy rossz szót sem… na azt haladásnak könyveltem el.) Közben persze örülök annak, hogy végre nem mindenki szidja őket, s így van pár pozitív hozzászólás a sok rossz között. Csak így tovább. ❤
Hajrá Szirtes, jöhet a folytatás!

Hűhaaaa. Na hát még a szavam is elakadt ettől a könyvtől, imádtam.❤ „Valamikor este” vagy inkább hajnali 4-kor valahogy már nem volt kedvem megfogalmazni a gondolataimat. Nem is értem miért… Na szóval, szerintem nagyon jó volt a könyv, teljesen kikapcsolt és őrült módon végigvigyorogtam.
Még a könyv kezdetén azon gondolkodtam, hogy miért nem olvashatok az előző triológia szereplőiről, hiszen hiányoznak. Hát már nem gondolom ezt. Bár hiányoznak és imádnám, ha lenne velük még történet, de őszintén úgy gondolom, hogy így volt ez jó. Hamar megszerettem a csapatot. ❤ Megmutatták, hogy a látszat néha csal.
Sára, Rajmund, Vivi, Dominik (és persze Tahi)… ma majd folytatom az olvasást a második könyvetekkel. Így utólag nagyon örülök hogy megléptem egy lépést, ami hónapokon át tartó kínlódástól, izgulástól mentett meg. Legalábbis valamilyen szinten, hiszen azért a könyvek NEM elolvasásával (addig amíg ki nem jön az utolsó rész) is volt egy kis probléma. Mégpedig az, hogy ott csücsültek a polcomon és szemeztek velem nap, mint nap. Kísértettek. DE kibírtam és most egyben elolvashatom a három kötetet, hiszen pár nap és kijön az utolsó része a triológiának.
Szerintem Laura megint nagyon ötletes feladatokat talált ki. Talán az utolsó volt a kedvencem, bár hajnalban nem biztos, hogy pont arra vágytam. Nem mondom, hogy nem álmodtam egy-két fura dolgot reggelig, de sebaj, ennyi bajom legyen. Egy biztos… örülök, hogy nem én voltam ott.
Örülök, hogy „Kocsis” ezt a csapatot válogatta össze. ❤ Kocsisról szólva, továbbra is nagy forma. Nem lehet megállni a nevetést, ha róla van szó. Őszintén megnézném az KK-ját. Többi szereplő sem volt rossz, kimondottan megkedveltem Andit és a csapatát (…remélem nem fogok bennük csalódni), Milánt (bár csak rövid ideig olvastunk róla, én megkedveltem Sára öccsét), továbbá Tahit is (Rajmund-Tahi párbeszédek… Istenem…) Bár… ha ilyen fizika tanárom lett volna, akkor „az ablak ugrott volna ki rajtam.”
Mindenkinek bátran ajánlom! ❤

Fülszöveg alapján egy humoros, könnyedebb, kis misztikummal megspékelt romantikus történetet vártam, ami egy elragadó helyen játszódik…de nagyon nem ezt kaptam. Az elragadó helyet leszámítva.
A romantikát abszolút hiányoltam belőle (vagy csak én nem éreztem), humorosnak sem mondanám, egy– két szarkasztikus megjegyzést leszámítva semmit nem találtam benne viccesnek.
A lányok sem tűntek a legjobb barátnőknek. Számomra fura volt, hogy nem számolnak be a történtekről egymásnak és mindenről
titkolóznak egymás előtt. Nekem nem ezt jelenti a barátság.
Az utolsó negyede volt a könyvnek az, ahol úgy igazán elkezdődtek az események, onnan kezdett berántani a sztori.
Sajnos ez nem az én történetem lett, pedig nagyon szerettem volna, ha az lehetett volna.

Egy szereplő iránti rajongásom miatt SPOILERES lehet…
Hát ez haláli volt, sokkal jobban szerettem, mint az első kötetet! ❤ Persze, még mindig megvoltak a maga kis hibái, van pár logikátlanság is (amit pár évvel ezelőtt lehet nem vettem volna észre), de ezektől abszolút el tudok tekinteni, mert nagyon élveztem olvasni és na… hello Hudson baby! :D
A stílus még mindig tetszik, az írónő humora zseniális, amit leginkább párbeszédeken, beszólogatásokon, vagy éppen a fejezetcímeken keresztül lehetett leginkább átélni. Az biztos, hogy én rengeteget nevettem, sokszor hangosan, méghozzá az éjszaka közepén. (Bocsi, nővérkém.) A bentlakásos iskolás alap és ez az egész világ továbbra is izgalmas, bár továbbra is kissé klisés, ám ez számomra nem okozott problémát, mert voltak igazán jó fordulatok. A történet sodort magával, nem igazán volt időm unatkozni. Ennek ellenére lehet kicsit túlírt, de őszintén szólva, én nem tudom mit cseréltem volna le, mármint kéremszépen… melyik Hudson beszólást, jelenetet kellett volna kihagyni? Melyiket? Egyiket sem, még több kell!
Hűtlen vagyok? Lehet… de ah, imádtam a szarkasztikus megjegyzéseit, beszólogatásait, azt, hogy mennyire ismeri a főszereplő leányzónkat. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi történt pontosan, amikor Grace szobrot játszott. Szóval igen, sajnálom, de ez van, így érzek, hiszen a másik szerintem túlontúl védelmező lett, amivel nem is lett volna baj, de kiábrándultam a valódi tisztelet és a bizalom hiánya miatt. És igen, mindezt úgy mondom, hogy amúgy nem szeretem a szerelmi háromszögeket. Ez a könnyű „váltás” valószínűleg annak is köszönhető, hogy az első kötetnél nagyon az instalove érzés maradt meg bennem, ráadásul ott volt az a nagyon homályos utalás is. Nagyon érdekel, hogy Lia mégis HONNAN tudta?!
Grace azért itt is néhol kicsit idegesítő volt, de ez vele jár, és egyre jobban szeretem a stílusát, jót szórakozok a hülyeségein. Mindenesetre a fejlődése tetszett, de kicsit gyorsnak éreztem. (Persze, kit tudja mi történt az alatt a pár hónap alatt.)
A mellékszereplők közül továbbra is nagyon szerettem Macy-t, Flint-et, illetve a csapatot is.
Összességében, igen, még mindig voltak benne logikátlanságok, de úgy érzem, hogy fejlődött az író és ezzel a történet is. Én nagyon jól szórakoztam olvasás közben, sok minden elgondolkodtatott, az izgalmaknál pedig gyorsabban kezdett verni a szívem. Örömmel vetem majd bele magam a folytatásba, főleg egy ILYEN függővég után!
Boldogan ajánlom mindazoknak, akik szeretik az ifjúsági fantasykat és szeretnének kicsit kikapcsolódni egy izgalmas bentlakásos iskolás történet mellett!

A Gyilkosság Meghívásos Alapon egy szórakoztató és könnyed krimi a Phyllida Bright sorozatból, amely Agatha Christie házvezetőnőjének, Phyllidának a nyomozásait követi. Bár ez a harmadik kötet, önállóan is remekül élvezhető.
Ez egy igazi „cosy” krimi, amelyben a nyomozás izgalma és a gyanúsítottak sokfélesége végig fenntartja az olvasó figyelmét. A történet tele van feszültséggel, de a könnyed hangvétel biztosítja, hogy végig élvezetes maradjon.
Phyllida Bright karaktere és az általa vezetett nyomozások a klasszikus Christie-hangulatra emlékeztettek, de egy friss és szórakoztató modern köntösben.
A szereplők rendkívül szerethetőek, és a közöttük lévő dinamika, valamint a kis szerelmi szál is hozzájárul a történet bájához. Az izgalom és a folyamatos találgatások nem hagyják unatkozni az olvasót, és végig fenntartják a kíváncsiságot - a könyv végén lévő váratlan fordulat pedig engem kifejezetten meglepett!

Azt szokták mondani, hogy ne ítélj a könyv borítója alapján. Ennél a könyvnél ez nem igaz. Ítéld csak nyugodtan, annyira szép az egész könyv, hogy ahogy beszereztem rögtön bele kellett kezdenem. És nem csalódtam. :) Még nagyon kevés dark romance kategóriába tartozó könyvet olvastam, de bevallom egyre jobban tetszik ez a zsáner. Szerintem nem a nagyon elvontak közé tartozik, szóval aki szereti a pikánsnál kissé pikánsabb erotikus jeleneteket és nem riad vissza az alvilági szereplőktől, azoknak nagyon ajánlom. Nagyon jól fel lett építve a történet a szereplők fejlődése is megfigyelhető és oldalról oldalra egyre többet tudhatunk meg róluk. Nagyon tetszett, hogy nem csak a két főszereplő szemszögéből olvashatjuk a történetet, hanem az egyik mellékszereplő is kap 1-1 fejezetnyi külön figyelmet, ami átvezet egy kicsit a trilógia következő részéhez. A függő vég miatt nagyon várom a folytatást.

,,A tömeg azt tette, amit a tömegnek tennie kell.
Ahogy mentem át rajta, mindenki állt, s játszott a csönddel. Kapkodó kézmozdulatok, fojtott mondatok és néma, feszengő fejfordítások kotyvaléka.’’
Nehéz idők, amikor még a Halál is besokall, meghatódik és elérzékenyül… A második világháború pontosan ilyen lehetett, amit Zusak sajátos történetmesélésén keresztül mi is átélhetünk és átérezhetünk.
5/5

Az Összefércelt sorsok egy finoman megírt, lélekig hatoló történet veszteségről, gyászról, újrakezdésről – és arról, hogyan képes a női barátság gyógyító erővé válni, még a legnagyobb fájdalom idején is.
Connie Carter egyedül marad. Elvesztette férjét, hazáját, önmagát. A gyász súlya elől egy ismeretlen világba menekül: férje régi írországi kúriájába, a Ludlow-házba, amely már csak árnyéka régi önmagának. A rideg, ellenséges falu, a rozoga kúria, és a Connie lelkében kavargó kérdések sűrű köde azonban lassan feloszlik, amikor megismeri Eve-et – egy nőt, aki maga is sokat veszített, és akit szoros szálak fűztek a ház múltjához.
A patchwork mint motívum gyönyörűen szimbolizálja a regény lelkét: darabokra hullott életek, megtépázott emlékek és fájdalmak kerülnek egymás mellé – és együtt végül egy új, melegséget adó egésszé állnak össze. A Ludlow-ház falai között lassan megelevenedik a múlt, és a jelen szereplői is elkezdenek új jövőt építeni.
Ann O'Loughlin érzékeny, lírai stílusban ír. Nem siet, hagyja, hogy a karakterek kibomoljanak, hogy a gyász ne csak díszlet, hanem valódi, mélyen átélt élmény legyen. A regény nem kínál gyors megoldásokat, inkább azt mutatja meg, hogyan lesz a közös fájdalomból megértés, majd szövetség.
Szívszorító, mégis reményteli történet azoknak, akik szeretik a mély érzelmi ívű regényeket, és hisznek abban, hogy a barátság képes áthidalni még a legnagyobb veszteséget is.

A tengerparti ház titka kellemes, lassan kibontakozó történet, amely egyszerre nyújtja a klasszikus feel-good élményt és egy kis érzelmi mélységet. A helyszínleírások hangulatosak, a karakterek szerethetők, és a regény összességében egy jól megkomponált, lélekemelő olvasmány.
A regény középpontjában Melanie áll, aki szeretett nagyanyja halála után célt vesztetten bolyong az életében. A gyász, az újrakezdés nehézségei és az önkeresés folyamata mind meghatározó témái a könyvnek. A történet fordulópontját a végrendelet hozza el: Melanie visszatér gyermekkora tengerparti helyszínére, hogy teljesítse nagyanyja utolsó kívánságát, és felújítsa a romos Ellis-házat.
A regény nemcsak egy romantikus szálat kínál – bár Melanie és az építkezést vezető Josh közötti kapcsolat fokozatos, hitelesen kibontott –, hanem egy titokzatos családi múlt feltárását is. A régi levelek és naplórészletek egy másik korszakba kalauzolnak, miközben a főhős lassan megérti, honnan jön, és merre kell továbbindulnia.
Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a múlt titkait boncolgató családregényeket, a lassan kibontakozó, romantikus történeteket, vagy csak egy meleg hangulatú, nyári kikapcsolódásra vágynak egy képzeletbeli tengerparti ház verandáján üldögélve, a hullámok hangját hallgatva.

Ez egy olyan könyv, ami elsőre talán „csak” egy kedves feel-good történetnek tűnik, de ha egy kicsit mélyebbre ásol benne – vagy egyszerűen csak hagyod, hogy magával vigyen –, akkor észrevétlenül rád talál a mondanivalója. És közben még jól is szórakozol.
Helen Carpenter nem az a típusú hősnő, aki vad kalandokra vágyik. Ő inkább csendben szenvedi el az életét – vagy legalábbis így indul a történet. De amikor harmincévesen, egy válással a háta mögött, az öccse rásóz egy háromhetes túlélőtúrát, valami elkezd benne mocorogni. Talán ideje újraírni a saját történetét. Talán itt az ideje… élni?
A könyv igazi varázsa abban rejlik, hogy Helen hétköznapisága nagyon is ismerős: nem kell extrém körülmények között élnünk ahhoz, hogy megértsük, milyen érzés elveszettnek lenni, csalódni önmagunkban vagy másokban, és aztán valami újba kapaszkodni, még akkor is, ha az elsőre rémisztő. A túlélőtúra során Helen nemcsak a természet kegyetlenségével (és humorával ), hanem önmagával is szembesül.
És persze ott van Jake, az öccse barátja, aki először csak egy újabb idegesítő elem a már így is kaotikus egyenletben… de tudjuk jól, hogy az ilyen karakterek sosem maradnak csupán idegesítő mellékszereplők. Katherine Center nagyon érzékenyen és szerethetően építi fel ezt a dinamikát – nem szirupos, nem kiszámítható, de végig ott van benne az a melegség, amitől a szíved is felenged.
A Boldogság kezdőknek nem csupán egy nyári kaland, hanem egy belső utazás is, amely emlékeztet arra, hogy a legnagyobb változások sokszor a legnagyobb kényelmetlenségekből születnek. Hogy a boldogság nem mindig harsány és hangos – néha csak annyi, hogy rájössz: képes vagy túlélni, továbbmenni, sőt: újrakezdeni.
Ha te is szeretsz olyan történeteket olvasni, ahol a főszereplő tényleg fejlődik, ahol van humor, szív és egy kis romantika is – mindez egy túrahátizsákba csomagolva –, akkor ezt a könyvet neked találták ki. 💚

A regény elején egy börtön könyvklubjába csöppenünk. Szokatlan helyzet ez a könyvek lélekre gyakorolt hatásának bemutatására, de behúzza az olvasót.
Megismerhetsz pár fura, kegyetlen vagy nehéz sorsú nőt, akik összekényszerültek egy börtönbe, és akik egy könyvklubbal tudnak kilépni a fogság szürkeségéből, reménytelenségéből, monotonitásából.
Itt ismerjük meg a regény két fő alakját is, az egyikük egy fiatal rabnő, a másikuk pedig a könyvklub vezetője.
Violet, a rab sorsa folyamatosan bomlik ki előttünk, az ok is, hogy miért került a börtönbe.
Mélyen megindító történet ez, lelkileg olykor megterhelő sorokkal. Hogy merre fut ki a szabadlábra helyezett nő, a könyvklub vezetőjének a sorsa, nem árulom el, de fontos szerepet kap egy könyvesbolt is, és abban egy férfi...

Irodalomtanárként gyakran érzem, milyen nehéz feladat életre kelteni a diákok számára a kötelező olvasmányok világát. Háy János Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom című könyve jó kis segítség és remek inspiráció. Nem tantárgyi anyagot magyaráz, hanem történeteket mesél, emberi sorsokat villant fel. Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Ady, József Attila, Szabó Magda mind kilépnek a tankönyvek lapjairól, és hús-vér emberekké válnak, tele hiúsággal és gyarlósággal, humorral és drámával.
Számomra ez a könyv azért különleges, mert ugyanazt a célt szolgálja, amit a saját munkámban is a legfontosabbnak tartok, hogy az irodalom ne távoli, poros tananyag legyen, hanem élő, közös nyelv, kapcsolódási pont, tapasztalat.
Háy János humorral, iróniával, stílusparódiákkal teli könyve a klasszikus magyar irodalom nagy alakjait új oldalukról mutatja be. Szellemes, intelligens szövegek.
Szimpatikusabbá és szerethetőbbé teszi a kötelező olvasmányok szerzőit. A könyv minden fejezete sokszor újraolvasós, mert mindig felfedezhetsz valami újat, valami mókásat, valami meglepőt.