Nyaraláson olvastam a Trónok harcát, és a Királyok csatáját. Az első két részig jutottam ezzel a régi adóssággal, amit évek óta nézegetek a polcomon, de eddig még nem olvastam. Valahogy annyira monumentális, hogy sokáig kerültem, és én a filmsorozatot sem néztem meg. (Azt nem a hosszúság miatt, hanem a befejezés körüli negatív kritikák tántorítottak el.) Gyorsan haladtam vele mert izgalmas és összetett regény, de nem volt az a pihentető olvasmány. Monumentális a világépítése, és rettenetesen feszes a történet, nagyon sok a szereplő, folyamatosan váltakoznak a helyszínek, ez mind újra és újra megtöri az olvasást. Érdemes lett volna jobban tagolni, vagy kevesebb helyszínnel dolgozni mert én például gyakran elkeveredtem. A karakterábrázolás összetett, sokszorosan árnyalt, azonban pont emiatt kevés az igazán szerethető szereplő. Ráadásul ahogy szaporodnak a szereplők körülbelül olyan ütemben is halnak meg, csoda lesz, ha a történet végére maradnak páran. Összességében tetszett is meg nem is. Szeretem az epic fanatsykat, és az alapos világépítéseket, aminek az a könyv az iskolapéldája, de valahogy mégsem kapott el a Trónok harca imádat. Egyenlőre várom, hogy összegyűljön az erőm a folytatáshoz.

Nekem ez a sorozat 100% nosztalgia, csupa ismerős zene, film, énekes és könyv. Annyira otthonos nekem a világa, hogy igazából remekül szórakozom a sokadik újraolvasáson is, és simán figyelmen kívül tudom hagyni, hogy tulajdonképpen a főszereplő teljesen jellegtelen. Vagy lehet, hogy pont emiatt kedvelem Renit. Esetlen, csendes, visszahúzódó, és alig találja meg a helyét az osztályközösségben. Szerencséjére valamiért azonban az osztály megtartja őt. Ebben a részben már elkezd igazi közösséggé formálódni a sok különböző hátterű és jellemű szereplő. Arnold fényessége egy kicsit megkopik, Cortez meg még menőbb lesz (én teljesen imádom őt, úgy is, hogy persze, felnőttként látom az összes hiányosságát), Vladár meg szegény egyre bosszantóbb. Mégis valahogy az egész vicces tud maradni, és haladós gyorsan olvasható, és nagyon-nagyon ismerős.

A Boldogság kezdőknek elsőre könnyed, romantikus történetnek tűnik, de jóval több rejlik a borító alatt, mint azt hittem. Bár a stílusa az elején kissé felszínesnek tűnt, pont ez a könnyedség tette gördülékennyé és gyorsan olvashatóvá a regényt.
A történet középpontjában egy középkorú nő áll, aki szó szerint és átvitt értelemben is útra kel a válása után. A vadregényes wyomingi túra nemcsak fizikai kihívás, hanem lelki próbatétel is. A különös és válogatott útitársak egyszerre támogatják, provokálják és formálják. (A túravezető időnként kifejezetten irritált). Bár a mellékszereplők és a környezetrajz kissé vázlatos marad, – amit sajnáltam, mert pedig Amerika vadonja megérdemelt volna egy részletesebb bemutatást–, minden figura hozzátesz valamit a főszereplő átalakulásához.
A romantikus szál sem igazán hangsúlyos, bár cuki, de a hangsúly valójában az önelfogadáson és az újrakezdés bátorságán van. Szerintem sok negyvenes nő ismerhet rá Helen dilemmáira és belső vívódásaira, még akkor is, ha az életük kívülről rendezettnek tűnik.
A történetből készült „Boldogság kezdőknek” című netflixes film látványban sokat hozzátesz a természeti környezethez, ugyanakkor a karakterek némileg eltérnek a könyvbeli változattól. Jake figurája például egészen más benyomást kelt.
Összességében egy érzelmes, önismereti hangsúlyú regény, amely a könnyed felszín alatt valódi tartalmat hordoz – és emlékeztet rá, hogy a boldogság néha valóban újratanulható.

Chloe C. Peñaranda Nytefall-trilógiájának első kötete, a Haldokló csillagok egy sötét hangulatú, monumentális romantasy, amely a klasszikus fantasy hagyományait ötvözi erős érzelmi töltettel. A szerző nem siet a cselekménnyel, alapos világépítéssel, fokozatosan kibontakozó titkokkal és gazdag mitológiával vezeti be az olvasót ebbe a különös univerzumba.
A történet középpontjában Astraea áll, aki egy bántalmazó kapcsolatból menekülve csatlakozik barátnőjéhez, hogy részt vegyenek a Vesitire-ben megrendezett birodalmi játékokon. A Libertatem nevű versenyben az öt királyság képviselői mérik össze erejüket, hogy védelmet szerezzenek a vámpírokkal szemben – a tét tehát hatalmas. Astraea útját azonban egy rejtélyes árnyalak is kíséri, akinek jelenléte egyszerre fenyegető és megnyugtató.
A Haldokló csillagok egyszerre nagyszabású fantasy és szenvedélyes romantikus történet. A lassan kibontakozó világ, a titkokkal teli karakterek és a feszült versenyhelyzet olyan történetet ígérnek, amely a trilógia további köteteiben még tovább mélyülhet. Nagyszerű és izgalmas olvasmány.

A kis herceg gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szól, de az általa nyújtott olvasmányélmény teljesen más attól függően, mikor olvassuk.
Gyerekként inkább a cselekményre és a különleges illusztrációkra figyelünk, bár bevallom őszintén, hogy egy árva szóra nem emlékeztem belőle, pedig sokat olvasták nekem gyerekként. Talán mert még nem is értettem igazán azt a hatalmas jelentőségű mondanivalót, amit ez a vékony kis kötet rejt.
Pedig ez a néhány oldal elég komoly tanácsokkal látja el az olvasót. Felnőtt fejjel rávilágít arra, mennyire komolynak érezzük magunkat a mindennapokban, miközben sokszor csupa haszontalansággal töltjük az időt. Eközben pedig az igazán fontos dolgokra a rohanás közepette gyakran már nem is figyelünk.
Mindenképp érdemes újraolvasni érettebb fejjel és több élettapasztalattal. Ha elolvastad és nem tetszett, akkor kicsit érleld még a polcon, majd adj neki egy új esélyt pár év múlva.

Anyukámtól kaptam kölcsön ezt a könyvet, neki nagyon tetszett, de őszintén szólva nekem most sajnos nem lett a kedvencem. A szemszögváltásoknál gyakran megismétlődtek a cselekmények, ami miatt elég lassan haladtam vele. Maga a téma szerintem nagyon jó volt, viszont ahogy haladt előre a történet, kicsit elveszett róla a fókusz. A szereplőket sem sikerült igazán megkedvelnem, és közben végig azt éreztem, hogy a világ ennél sokkal többet is tartogathatott volna.
Anyukámnak viszont nagyon tetszett, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a könyv megtalálja majd a saját közönségét, csak sajnos nem én voltam az.

Ez volt az első King-könyv, amit valaha olvastam.
Eszméletlen jó misztikus krimi, izgalmas, fordulatos, helyenként tök félelmetes... Már csak azért olvastam tovább, mert mindenáron tudni akartam, mi lesz a vége. Őszintén szólva nekem már ez is elég para volt, pedig a barátaim mondták, hogy ez nem vészes King mércével, úgyhogy még nem tudom, mennyire merjek belevágni a többi könyvbe… Viszont az alapkoncepció nagyon tetszett és olvasás közben rengeteget gondolkodtam azon, mi is lehet valójában a háttérben.
Az egyetlen problémám a vége volt, amilyen lassan és feszülten épült fel a történet a megoldásig, olyan gyorsan lett vége. Szinte egyik pillanatról a másikra, nekem egy kicsit túl gyorsan.
A könyv után megnéztem a sorozatot is, de számomra a könyv sokkal jobban működött.

Korábban még könyvtárból olvastam, de a sorozat megjelenése előtt újra el szerettem volna merülni benne.
Időben nem járunk olyan régi Westerosban, mint a Sárkányok háza esetében, inkább kb. Aemon mester gyerekkorának idején, amikor a Targaryenek még vígan uralkodtak. Ekkor élt egy „lovag”, Ser Duncan a magas.
A nevével tulajdonképpen meg is tudtuk a lényeget, elég magas volt és a szó legszebb értelmében egyszerű. Az ő történeteibe pillanthatunk bele megismerve a kóbor lovagok életét. Ők lényegében azok a lovagok, akik esküt tesznek, de nem szolgálnak egy úr seregében sem.
Útja során fegyverhordozója is lesz, Egg, aki még csak egy kisfiú, de hihetetlenül eszes és remek szeme van a részletekhez. Az egyszerű és az éles eszű párosából nagyon jó párbeszédek születnek, az egész történet könnyed és humoros, még akkor is, amikor éppen minden elég undi körülöttük.
Eleinte egy lovagi torna eseményeibe pillanthatunk be, ahol Dunk a saját bőrén tapasztalja meg, hogy nem minden a termet. Idővel majd bekapcsolódnak a nagy házak is a történetbe, de nem árulnám el hogyan, hiszen egy igazi Trónok Harca fordulatot az olvasónak kell felfedeznie.

Nos teljesen értem hogy miért az a címe a könyvnek ami. Ez a történet az elődjét is felülmúlta. Úgy lángolt a kezemben a könyv amikor Knox és Harper egy légtérben volt, hogy azt hittem poroltóra lesz szükségem 😅.
Imádtam minden percét.
Az elfojtott érzelmeket, a kimondatlan vágyakat és olyan pillanatokat, amikor tudod, hogy valami elkerülhetetlenül közeleg. És ettől lesz minden jelenetük annyira feszültséggel teli.

Rebecca Yarros ismét bebizonyította, hogy mennyire ért az érzelmekhez. Van valami különleges abban, ahogyan az írónő a fájdalmat, a reményt és a szerelmet egymásba fonja. Ez a történet nemcsak romantikus, hanem tele van szenvedéllyel, törékenységgel és azokkal a pillanatokkal, amik miatt egyszerűen nem akarod letenni a könyvet.

Valérie Perrin
Másodvirágzás
"Ahol voltál, már nem vagy ott, de mindenütt jelen vagy, ahol én vagyok."
Élet, halál, gyász, titkok, sérelmek, önfeláldozás, végtelen szeretet, magány, bírálat, megvetés, elfogadás, újrakezdés, segítség..., és megannyi minden, amit ez a gyönyörűen fájó könyv megtestesít.
A főszereplő, Violette, tizenkilenc éve él egyedül, temetőgondnekként egy francia kisvárosban. Férje évekkel ezelőtt eltűnt, de ő sosem kereste, megromlott a házasságuk.
Karöltve jeleníti meg az író, a jelent és a múltat. Az élet és a halál egyenrangú félként táncot jár a könyvben, és hol egyik, hol másik fél vezeti a partnerét, néha pedig egyszerre teszik meg a lépést. Melankólikus mű, de nem hangolja le az olvasót, sokkal inkább táncra hívogatja.
Megrendítő történetek, mégsem ellenszenvet kelt, hanem együttérzést. Számtalan tapasztalattal, küzdelmekkel, és tanítással arra tekintve, hogyan lehet egy nehéz, kilátástalan helyzetből ismét felállni, megerősödve venni az akadályokat, amelyeket az élet sodor az utunkba. A sajátunk és mások történetéiből építkezve, megalapozni a jellemünket, megerősíteni, felvértezni a lelkünket.
Életem egyik legszebb olvasott könyve, és örök kedvenc marad. Mindegyik résznél megszakadt a szívem, aztán ismét összeforrt. Az életünk is ilyen, az események, személyek, megszakítják a szívünket, aztán össze is forrasztják.

Eredetileg a sorozat fogott meg és mint nagyon gyakran, egyszerűen nem tudtam kivárni a folytatást. Két évad között konkrétan megszereztem egy diplomát… szóval el tudjátok képzelni, mennyire türelmetlen lettem.
Így végül elolvastam a könyvet is, ami összességében nagyon jó élmény volt. Érdekes olvasmány, bár néhol kicsit száraznak éreztem. Viszont az illusztrációk valami egészen gyönyörűek, egy-egy képnél simán el lehet időzni.
Lényegében egy „történelemkönyvről” van szó, csak éppen egy másik világban. Szóval ha valakit a történelemórák emléke kicsit el is riaszt, akkor is érdemes adni neki egy esélyt, mert mondjuk Széchenyi mellett nem repkedtek sárkányok… Aegon mellett viszont igen.
Ha nézitek a sorozatot, szerintem mindenképp érdemes elolvasni. Én legalábbis egyáltalán nem bántam meg.

Februárban, kicsit a Valentin naphoz kapcsolódva, újra elővettem ezt a könyvet.
Valószínűleg minden életkorban mást ad, és az olvasó mindig másra tud benne fókuszálni. Amikor először olvastam, éppen húsz év körül lehettem. Most teljesen másként hatott rám.
A könyv többek között arra is rávilágít, hogy mennyire nagy szüksége lenne az embereknek terápiára. Annyi történet, annyi nézőpont jelenik meg benne és mind valahogyan a szerelmet járja körül. Hajlamosak vagyunk ezt a témát csak a saját tapasztalataink alapján megítélni, pedig a szerelem annyi különböző formában mutatkozik meg. Rengeteg következménye van a társadalomban és az egyének életében is.
Sok tanulnivaló akad ebben a kötetben. A kérdés már csak az mit kezdünk vele?
És talán az is, hogy vajon valóban mi döntünk… vagy a hormonok és a kémiai folyamatok döntenek helyettünk.