„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegység lábánál.” Ez egy olyan ikonikus mondat, ami számomra mindig különleges élményeket idéz fel, hiszen a Távol Afrikától című film életem egyik meghatározó alkotása. Talán éppen ezért nagy várakozással vettem kézbe Karen Blixen azonos című regényét, ami a film alapját adta, bár őszintén szólva mégis távol áll tőle.
A könyv nem ugyanazt az élményt adja, mint a film, hiszen míg a film elsősorban az érzelmekre, a szerelemre és a történet romantikus oldalára helyezi a hangsúlyt, addig Blixen inkább saját afrikai életének lenyomatát tárja elénk. Az írónő különleges érzékenységgel mesél a kenyai tájról, az ott élő emberekről, az állatokról és arról a világról, amelyhez élete egy fontos szakasza kötődött. A regény legyik legfontosabb értéke, hogy nem egy hagyományos élettörténetet kapunk, hanem egy személyes visszaemlékezést, amelyben a szerző a számára legfontosabb pillanatokat őrzi meg. A történet helyenként töredékesnek tűnik, hiszen Blixen nem minden részletet oszt meg az olvasóval, inkább hangulatokat, emlékeket és benyomásokat közvetít. Érdekes volt később utánanézni, hogy a könyvben szereplő személyek, köztük Bror Fredrik von Blixen-Finecke és Denys Finch-Hatton, valóban létező történelmi alakok voltak, életük pedig több ponton összekapcsolódott a regény világával. Bár a film és a könyv más irányból közelít ugyanahhoz a történethez, mindkettő saját értéket képvisel. Karen Blixen műve nem annyira a nagy érzelmek regénye, hanem egy elveszett világ emléke, egy különleges életút lenyomata.

Az első Shafak olvasmányom nem volt könnyű könyv, de annál emlékezetesebb. Elif Shafak egy haldokló nő utolsó tíz perc harmincnyolc másodpercén keresztül mesél Isztambulról, a barátságról, a kiszolgáltatottságról és arról, hogyan formálja az emberek életét a hagyomány, a vallás és a politika.
A regény legnagyobb erőssége a hangulata: az utcák, a bazárok, az illatok és a zajok szinte életre kelnek az oldalakon. Közben olyan társadalmi kérdéseket boncolgat, amelyek messze túlmutatnak a főszereplő sorsán.
Számomra a történet néhol kissé széttartó volt, és a lezárás sem adott teljes feloldást, mégis maradandó olvasmány maradt. Egyszerre gyönyörű és nyomasztó regény, amely még napokkal később is gondolkodásra késztet.

Charlotte McConaghy számomra ezzel a regényével felülmúlta minden korábbi könyvét.
A történet egy elszigetelt szigeten játszódik, ahol a klímaváltozás miatt már csak Dominic és három gyermeke várja az utolsó hajót. Egy vihar után azonban egy félholt nő sodródik a partra, és érkezésével nemcsak a család életét, hanem a múlt titkait is felkavarja.
Ez egy lassan építkező regény, de minden oldala tele van érzelmekkel. A család, az összetartozás, az önfeláldozás és a természet iránti szeretet végig átszövi a történetet.
Külön öröm volt olvasni a növényekről, az állatokról és erről a különleges ökoszisztémáról. Ritkán érzem ennyire, hogy egy regény mögött ekkora kutatómunka áll. Érdemes egyébként az írónő Instagram-oldalát is megnézni, ahol csodálatos fotókat osztott meg a kutatóútjáról és a könyvet inspiráló természeti világról.
Amikor befejeztem, csak azt éreztem, hogy még maradnék ezen a szigeten. Számomra ez nemcsak egy ötcsillagos könyv volt, hanem az idei év egyik legmeghatározóbb olvasmánya. ❤️🌊

Nagyon szeretem Rejtő Jenőt az utánozhatatlan, könnyed humoráért és a felejthetetlen figuráiért, de a Csontbrigád egészen más, mint a többi regénye. Szerintem ez a legkomorabb, legfájdalmasabb írása, amelyben egy büntetőszázad mindennapjairól olvashatunk. Itt a sivatag perzselő hősége nemcsak a bőrt, de a lelket is felégeti. Ez a valódi pokol, még akkor is, ha ebben a műben sem hiányoznak a jól ismert rejtői elemek: megkapjuk a légiós romantikát, a kalandot, a rejtélyt, sőt, még a fanyar, groteszk humort is, de mindezen mégis kíméletlenül kidomborodik a legmélyebb emberi nyomorúság. Hihetetlenül megrázó látni, ahogy a szerző a fizikai és lelki leépülés legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket, ahol a foglyok már nem is emberek, csak élőhalott árnyékok egy értelmetlen vasútvonal fogságában. Mégis, a legszebb az egészben, hogy a mérhetetlen szenvedés és az elnyomás ellenére a regény végül az emberségről és a méltóság megőrzéséről szól. Számomra ez a könyv bizonyítja be igazán, hogy Rejtő nem csupán egy zseniális ponyvaparodista volt, hanem egy hatalmas szívű humanista író, akinek a legfájdalmasabb írásaiban is ott lüktetett a jobb világba vetett hit.

Ez a könyv brutálisan vastag, súlyra is tekintélyes darab, de minden oldala megéri. A benne szereplő regények többségét már korábban olvastam, és meg is van a polcon, de volt benne ismeretlen is, ezért abszolút megérte beszerezni a gyűjteményt. Szeretem, hogy megvan otthon a polcon. És ha már… természetesen újra letoltam az összes regényt, mindegy hogy hányszor olvastam korábban.
A legnagyobb kedvencem természetesen A három testőr Afrikában maradt. Talán ezt olvastam a legtöbbször, mégis ugyanúgy röhögtem a poénokon, mint először. Rejtő humora egyszerűen időtálló: a zseniális párbeszédek, a szerethetően őrült szereplők és a teljesen kiszámíthatatlan fordulatok sokadszorra is ugyanolyan szórakoztatóak.
A Tizennégy karátos autót is szeretem, bár Vanek Úrral nem nagyon tudok mit kezdeni (a folytatásban sem). A Sárga garnizont nem ismertem eddig. Egy rövidke aranyos regény, de nem lett a kedvencem. Az elátkozott part a Három testőr előzménye mégsem szeretem annyira, mint a folytatást, bár persze Csülök (Úr) és Tuskó Hopkins ebben is örök. A Csontbrigád pedig az extra tartalom. Más, mint a Rejtő könyvek általában de nem kevesebb azoktól, sőt. Az Ellopott században pedig újra visszatér Rejtő Jenő sajátos humoros hangja, vicces fekete-fehér figurái, és kiszámíthatatlan történetvezetése. Ez a regény kevéske, de pont annyira „rejtős”, mint a többi.
Kalandból, humorból és emlékezetes figurákból nincs hiány, az ember pedig azon kapja magát, hogy még egy fejezetet elolvas… aztán még egyet. Ez a kötet igazi kincs azoknak, akik már ismerik Rejtő műveit, de azoknak is jó választás lehet, akik szeretnének egyszerre több klasszikusával megismerkedni.

Petőfivel a mi szerelmünk mély és örök. Mondjuk teljesen egyoldalú és plátói, de ez rajtam kívül senkit sem zavar – engem is csak ritkán. Ezt a szerelmet még A hóhér kötele sem tudta megtörni.
Kíváncsi voltam, milyen lehet Petőfi egyetlen regénye, hiszen a költészetét régóta szeretem. Már az első oldalakon érezni, hogy ugyanaz a szenvedélyes, lendületes hang szólal meg, amit a verseiből is ismerek. A történet tele van fordulatokkal, végzetes szerelmekkel, bosszúval és drámai eseményekkel, néhol már-már túláradó romantikával. Nem véletlen, hogy a művet gyakran a korabeli ponyvaregények előfutárának is tekintik.
Mai szemmel olvasva a cselekmény időnként szélsőségesnek, a szereplők érzelmei pedig túlzónak hatnak, de éppen ez adja a regény különös báját. Nem hibátlan alkotás, és érződik rajta, hogy egy fiatal, kísérletező író műve, ugyanakkor már itt is fel-felcsillan Petőfi kivételes tehetsége. A nyelvezete lendületes, a humora helyenként meglepően friss, és a történet még másfél évszázad távlatából is képes magával ragadni.
Lehet, hogy A hóhér kötele nem lesz a kedvenc magyar regényem, de örülök, hogy elolvastam. Egy érdekes irodalomtörténeti különlegesség, amely megmutatja Petőfit egy kevésbé ismert oldaláról. És bár a szerelmünk továbbra is elsősorban a versein alapul, ez a kis kitérő csak megerősített abban, hogy Petőfi Sándor számomra mindig különleges helyet fog elfoglalni a magyar irodalomban.

Azt kell mondanom, ez az írópáros már-már abszolút garancia arra, hogy egy felejthetetlen, lélegzetelállító történetet dobjon a lábunk elé. És ez most sem történt másképp, megint hozták a kötelezőt!
Eléggé sok maffia és maffia sötét románc (dark romance) könyvet sikerült már elolvasnom az idők során, így nehéz újat mutatni, de végre megíródott az a sztori, amiben a főszereplőnk szavaival élve tényleg egy igazi, kíméletlen fekete szív dobog.
Rocco és Sloan története első ránézésre lehetne akár egy modernkori Rómeó és Júlia feldolgozás is, hiszen két egymással ádáz harcban álló, ellenséges maffiacsalád örököseiről van szó. Viszont attól a klasszikus drámától azért mi most sokkal, de sokkal komolyabb vizeken evezünk. Sokkal mocskosabb, sötétebb és keményebb vizeken, ahol nincsenek szabályok.
Nagyon tetszett a könyv elképesztő dinamikája, ami az egészet az első oldaltól az utolsóig teljesen letehetetlenné tette. Rettentően izgalmas volt számomra Rocco karaktere, és az, ahogyan ezt az izzig-vérig enemies to lovers szálat felépítették az írók.
Annyira feszített, szinte pattanásig hergelt volt a hangulat, miközben azon izgultam, mikor esünk végre át a túloldalra az érzelmek terén. Meg kell mondjam, amikor ez a gát végre átszakadt, ott kő kövön nem maradt, konkrétan felégtünk mind a könyvvel együtt! Rocco az a tipikus férfi karakter, akibe azonnal, menthetetlenül belezúgsz: mert amit tesz, ahogy teszi, és amilyen szövegeket levág… hát komolyan, no words, egyszerűen kész vagyok tőle.
Sloan közben egy igazi, imádnivaló vadállat csaj. Nagyon szerettem benne, hogy nem egy megmentésre szoruló királylány, hanem foggal-körömmel, az utolsó leheletéig küzd a saját szabadságáért. Tépi, rúgja, harapja az ellenségét, ahol éri, és persze Rocco mindezt a vadulást csak egy kis extra előjátéknak fogja fel, ami zseniális plusz feszültséget adott a jeleneteiknek. Külön hálás vagyok azért, hogy a sztori tökéletesen elkerülte az olcsó kliséket: nem mentünk át semmiféle Stockholm-szindrómába, se egy toxikus fogvatartott-fogvatartó kényszerkapcsolatba. Ez a mindent elsöprő szerelem kettejük között sokkal mélyebbről – és mint kiderült, sokkal régebbről – indult, mint azt bárki hitte volna.
Na és a plot! Jesus, hát azt a fordulatot nem láttam jönni, édesisten! Akkorát esett a tantusz a fejemben, hogy szerintem mindenki hallotta a környéken. Nem egy, és nem is kettő hatalmas csavart vittek bele az utolsó 25%-ba az írók, folyamatosan pörgették az eseményeket. Konkrétan még az utolsó 15 oldalon is tűkön ülve olvastam, mert fogalmam sem volt, hogy végül happy enddel zárunk, egy gyilkos függővéget kapunk, vagy csak simán zokogni fogunk a sarokban. Persze a katarzis így sem maradt el: a könnyeimmel küszködtem Sloan sorsán, azon a bizonyos levélen, és ezen a hatalmas, mindent túlélő szerelmen.
Ez a könyv – ahogy az tőlem és a véleményeimtől már teljesen megszokható – egyszerűen ZSENIÁLIS volt! Az év egyik legjobb olvasmánya, az biztos.

Tegnap kezdtem el ezt a könyvet és szerintem zseniális!
Nagyon vártam, hogy mit alkotnak az írónők a Zodiákus Akadémia világán kívül, hiszen nagyon fitalaon kezdték el azt a sorozatot, rengeteget fejlődtek a történeteik azóta. Egyáltalán nem csalódtam.
Kérlek gondolj most arra, hogy mi kell szerinted egy igazán jó maffia románcba. Hidd el, ebben a regényben meg fogod találni! Egyszerűen letehetetlen!

Szóval az volt a helyzet, hogy egyik pillanatban még zacskós levesen és tonhalas tésztán éltem a koliban, a következőben pedig valaki megnyomta a fast forward gombot és hirtelen felnőtt lettem. Most már saját albérletben tengetem a saját kis felnőtt életemet, ahol minden nap ugyanazzal a világmegváltó kérdéssel nézek szembe: Mit fogok ma enni?
És ilyenkor mindig eszembe jut, amikor anya régen megkérdezte, hogy mit főzzön, mert most már tudom, hogy mekkora munka ez a folyamat… Először ki kell találni, mit ennél. Aztán megvenni a hozzávalókat. Lehetőleg ne egy vagyont költs rá. Ne legyen 4 órás a projekt. Ne legyen benne sok kalória. Nem árt az sem, ha egészséges. Majd meg kell főzni. Aztán ott van még a mosogatás és kezdődik minden elölről. Komolyan mondom, ha életben lehetne maradni fotoszintézissel, én lennék az első jelentkező.
Szerencsére a kollégiumi éveim legjobb befektetése, az air fryerem még mindig hűségesen szolgál és bár általa továbbra is a fagyasztott rántott sajtok Michelin-csillagos séfje vagyok, nem ártana új dolgokat is főzni, kicsit változatosabban étkezni. Éppen ezért most új eszközzel bővült a ,,lusta vagyok főzni, de valamit azért enni kellene’’ túlélő felszerelésem, méghozzá ezzel a szuper szakácskönyvvel, amiben 80 egyszerű, gyors és tényleg finom recept van, ráadásul mind 600 kalória alatt.
Ha te is fiatal felnőttként próbálod kitalálni, hogy mit egyél minden egyes nap vagy éppen olyan anyuka vagy, akinek a gyereke következetesen azt válaszolja, hogy ,,nekem mindegy’’, akkor szerintem ezt a könyvet imádni fogod!

Az aktuális kedvenc mesekönyvünk. Egyszerre köti le a 2 évesemet és az 5 és fél évesemet is. Interaktív, fejlesztő, nagyon igényes kiadás.
Egyszerre funkcionál hangoskönyvként. Ha a dallam ikonra nyomunk a lap tetején, akkor a képek melletti szürke kis buborékokra nyomva meghallgathatjuk a hangokat, amit kiad az adott állat, gép vagy természeti jelenség.
Ha a játék feliratot választjuk, akkor böngészőként használható. Bemondja, hogy melyik képet kell megkeresni és ha a eltaláljuk tapssal jutalmaz meg minket.
A lapok aljám pedig pár hasznos információt is megoszt velünk egy-két jelenséggel kapcsolatban.
És ami a legjobb, hogy nálunk egyedül is leköti a gyerekeket a nyomkodás legalább fél óráig. 🙈 A gombok egyébként könnyen benyomhatók, a 2 éves is egyedül tudja használni.
Mi biztosan beszerezzük majd a többi részét is! ☺️

A Meseszép rémálom volt az első találkozásom Caroline Peckham és Susanne Valenti dark romance vonalával. A szerzőpárost a Zodiákus Akadémia miatt ismertem meg, ezért kíváncsi voltam, hogy a fantasy után hogyan boldogulnak egy teljesen más műfajban. Bár számomra ez a regény egy árnyalattal gyengébb volt, mint a Zodiákus Akadémia első kötete, mégis egy ígéretes sorozatnyitónak tartom.
Már a könyv megjelenése lenyűgöző. A gyönyörű élfestés, a harmonikus színvilág és a részletgazdag belső grafikák igazán különlegessé teszik ezt a kiadást.
A történet egy modern Rómeó és Júlia-feldolgozás a maffia világába helyezve. Sloan és Rocco két ellenséges család gyermekei, akiknek a kapcsolatát már a kezdetektől a veszély és a tiltás határozza meg. A cselekmény lassan építkezik, sok időt fordít a szereplők megismerésére, majd a végén hirtelen felgyorsul. Ez a tempóváltás számomra kissé szokatlan volt, de a befejezés így is tartogatott egy igazán váratlan fordulatot.
Sloan karakterét nagyon megszerettem, mert hitelesen fejlődik a történet során. Rocco már kevésbé tudott közel kerülni hozzám, néhol túl gyerekesnek éreztem a viselkedését, bár a kettőjük közötti kémia végig remekül működött. A humor sem minden alkalommal talált célba, viszont Frankie és Enzo jelenetei kifejezetten szórakoztatóak voltak.
Összességében jól szórakoztam olvasás közben, és a regény végén kapott csavar miatt mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot. Kíváncsi vagyok, hogy a következő részben mélyebben is megismerhetjük-e a maffiacsaládok világát.