Ránézésre ez egy romantikus könyv, azonban jobban elmélyedve benne rájöttem, hogy sokkal inkább egy gyógyulásra fókuszáló lélektani mű.
Tele van mély érzelmekkel, ahogy a múltbéli sebekkel küzdő főszereplők, Léna és Zsombor mindennapjait követjük. Az eleinte ellenségeskedő szomszédok gyorsan barátokká válnak, valami még mélyebb lehetőségének érzésével a szívükben. Vajon lesz elég erejük és kitartásuk ahhoz, hogy egymás segítségével túllépjenek a fájdalmas tapasztalatokon és démonaikat leküzdve egy boldogabb jövőt építsenek maguknak?
Választ kaptam ezekre a kérdésekre, sőt, annál még többet is. Egy példamutatást arra, hogy igenis fel lehet állni a legnagyobb veszteség után is.
„Soha többé nem engedem meg egyetlen pasasnak sem, hogy gyötrődjek miatta.”
Bevallom, párszor megkönnyeztem a történetet, szóval elmondható, hogy nagy hatással volt a kis lelkemre. Léna egy hihetetlenül erős karakter, aki fizikálisan és lelkileg is megjárta a poklot. Zsombor rosszfiús kinézete pedig csak álca, ugyanis belül legalább annyira sebezhető, mint új szomszédja.
A mellékszereplők és Füge nagyon jól meg vannak írva, ők jelentik sokszor a fun-effectet a könyvben, megfelelően lavírozva az érzelmes és vicces részek között. És ugyan ezek az epizódok és a szexi jelenetek feldobták a hangulatot időnként, mégis, a hangsúly a lelki gyógyuláson volt, ez pedig nagyon tetszett! Ha nem tudnám, hogy első könyvről van szó, meg nem mondanám.

Imádtam. Az egészet. Minden egyes betűjét.
A Rabmadárban minden megvolt, amit imádok egy romantasy könyvben: varázshasználók, mágikus állatok, intrikák, árulás, hatalmi játszmák, slow burn, szívfájdalom... Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, örültem, hogy végre egy egykötetes, lezárt történet került a kezembe. Na, a végére már nem votlam olyan boldog, mert még baromira olvasnék erről a világról és a könyv összes (életben maradt) szereplőjéről :D
Shellinet rögtön megszerettem, kicsit Aelin Galathyniust juttatta eszembe és ezt imádtam. Azonban nem csak ő volt borzasztóan szerethető, hanem szinte az összes karakter és a szívem szakadt meg, amikor elvesztettünk közülük néhányat..
Mivel egykötetes a sztori, nem is igazán voltak benne üresjáratok: végig pörgött, feszült és izgalmas volt, én pedig csak kapkodtam a fejemet.
Összességében ez egy brutálisan jó könyv, főleg egy elsőkönyves írótól. Olyan érzelmeket és izgalmat hozott elő belőlem, amit legutóbb az Üvegtrón olvasásakor éreztem. Én már most nagyon kíváncsian várom, mivel fog még meglepni minket Ann Nette, mert ha ilyen a kezdés, akkor én innentől mindent akarok :D
"Jogtalanul bebörtönöztek, kitépték a szárnyadat, de kiszabadultál, az enyémmel pedig újra repülni fogsz."

A Zodiákus Akadémia – Tündérbosszú pontosan azt adta, amit egy folytatástól vártam: több drámát, nagyobb téteket és még több olyan pillanatot, ami miatt képtelenség letenni a könyvet.✨
Az első kötet eseményei után Tory és Darcy már korántsem azok a lányok, akik bizonytalanul csöppentek Solaria világába. Bár továbbra sem könnyű a helyzetük, egyre erősebbek, magabiztosabbak és elszántabbak lesznek. Különösen élveztem látni, ahogy végre nem csak elszenvedői az eseményeknek, hanem elkezdenek visszavágni azoknak, akik korábban megkeserítették az életüket.🔥
Ebben a részben a karakterek sokkal árnyaltabbá válnak, főleg az örökösök. Többször azon kaptam magam, hogy teljesen összezavarodtam velük kapcsolatban: egyik pillanatban utáltam őket, a másikban pedig szerettem volna többet megtudni róluk. A szerzők nagyon jól játszanak az olvasó érzelmeivel, és ezt most is sikerült bizonyítaniuk.🌙
A romantikus szálak is egyre hangsúlyosabbak, a feszültség pedig szinte végig tapintható. Bár még mindig rengeteg a konfliktus és a félreértés, pont ez az, ami miatt folyamatosan kíváncsi voltam, mi fog történni a következő fejezetben.💫
A világépítés tovább bővül, egyre többet tudunk meg Solariáról és a háttérben zajló hatalmi játszmákról. Érezhető, hogy a történet jóval nagyobb dolgok felé halad, mint amit az első kötet alapján gondoltam volna.
Összességében a Tündérbosszú számomra erősebb volt, mint az első rész. Több érzelmet váltott ki belőlem, jobban megkedveltem a karaktereket, és a végére teljesen beszippantott a történet. A befejezés után egyetlen gondolat járt a fejemben: azonnal szükségem van a következő kötetre.📚🖤

A Zodiákus Akadémia – Az ébredés tipikusan az a könyv, amelyet nagyon nehéz letenni, miután az ember igazán belemerül a történetbe. Már az első oldalaktól kezdve egy különleges, veszélyekkel teli világba csöppenünk, ahol a mágia, a hatalmi harcok és a titkok mindennaposak. Bár első pillantásra talán egy újabb mágikus akadémiás történetnek tűnhet, hamar kiderül, hogy ennél jóval több rejlik benne.✨
A történet középpontjában Tory és Darcy Vega állnak, akik egész életükben átlagos lányokként éltek, mígnem egy nap megtudják, hogy valójában egy mágikus világ örökösei. Egy olyan helyre kerülnek, ahol nemcsak új képességeiket kell megismerniük és irányítaniuk, hanem azt is meg kell tanulniuk, hogyan maradjanak talpon egy olyan közegben, ahol szinte mindenki ellenük van. Az akadémián ugyanis a hatalom mindennél többet ér, és a gyengeséget senki sem bocsátja meg.🌙
A könyv egyik legnagyobb erőssége számomra a világfelépítés volt. Imádtam, ahogy a szerzők ötvözték a csillagjegyeket, az elemi mágiát és a különböző mágikus lényeket. Mindennek megvan a maga rendszere és szabálya, ami különlegessé teszi ezt a világot. Bár az elején rengeteg új információ zúdul az olvasóra, egy idő után minden szépen a helyére kerül, és egyre jobban megismerjük Solaria működését.✨
A karakterek talán még a cselekménynél is erősebbek. Tory és Darcy személyisége teljesen eltérő, mégis mindkettejükben ott van az a makacsság és kitartás, ami miatt könnyű szurkolni nekik. Többször is olyan helyzetbe kerülnek, amikor a legkönnyebb lenne feladni, mégsem teszik. Különösen szerettem azt, hogy a testvéri kapcsolatuk mennyire fontos szerepet kap a történetben. A köztük lévő kötelék sokszor erőt ad nekik a legnehezebb pillanatokban is.💫
És persze ott vannak az Akadémia hírhedt örökösei... Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ennyi ellentmondásos érzelmet egy szereplőgárda iránt. Egyik pillanatban legszívesebben megfojtottam volna őket, a másikban pedig alig vártam, hogy újra színre lépjenek. A szerzők remekül játszanak az olvasó érzelmeivel, és folyamatosan fenntartják a feszültséget a szereplők között.🌟
Ami viszont fontos, hogy ez a könyv nem egy könnyed, tündérmesés fantasy. Sokszor kifejezetten kegyetlen, igazságtalan és frusztráló. Számtalanszor éreztem dühöt a szereplők helyzete miatt, és többször előfordult, hogy hangosan kommentáltam az eseményeket olvasás közben. Mégis pontosan ez az, ami miatt ennyire működik a történet: érzelmeket vált ki az olvasóból, és nem hagyja közömbösen.
A romantikus szál ugyan még inkább csak bontogatja a szárnyait ebben a kötetben, de már most érezhető az a bizonyos feszültség, amely valószínűleg a következő részekben még nagyobb szerepet kap majd. Éppen annyit kapunk belőle, hogy kíváncsiak legyünk a folytatásra, miközben a hangsúly továbbra is a világ megismerésén és a karakterek fejlődésén marad.🖤
Összességében számomra a Zodiákus Akadémia – Az ébredés egy rendkívül szórakoztató, addiktív és érzelmekkel teli kezdőkötet volt. Tele van mágiával, intrikával, konfliktusokkal és olyan szereplőkkel, akiket lehet szeretni vagy gyűlölni, de figyelmen kívül hagyni semmiképpen sem. Bár néhány ponton kifejezetten dühítő volt a történet, pontosan ezek miatt alig várom, hogy folytassam a sorozatot.
Ha szereted az akadémiás fantasykat, az erős női főszereplőket, a lassan építkező romantikát és azokat a könyveket, amelyek képesek teljesen beszippantani egy másik világba, akkor mindenképpen érdemes esélyt adnod ennek a sorozatnak. Én biztosan folytatom a következő kötettel.✨📚

Aki már ismerkedett a japán irodalommal, annak valószínűleg nem kell bemutatnom, mennyire különleges és eltérő hangulata van ezeknek a történeteknek. A japán szerzők gyakran egyszerű, letisztult stílusban írnak, a cselekményük nem bonyolult vagy fordulatokkal teli, mégis olyan mélységeket képesek megérinteni, amelyek hosszú időre velünk maradnak. Laura Imai Messina Amit a szélre bízunk című regénye pontosan ilyen olvasmány volt számomra.💫
A gyönyörű borító mögött egy rendkívül kedves, gyengéd és érzelmekkel teli történet rejtőzik, amely a veszteség, a gyász és a továbblépés témáját dolgozza fel. A könyv bemutatja, hogy az emberek milyen különböző módokon próbálnak megbirkózni szeretteik elvesztésével, hogyan élik meg a gyász egyes szakaszait, és hogy az idő múlása miként segíthet együtt élni a hiánnyal. Nem azt mutatja meg, hogyan lehet elfelejteni valakit, hanem azt, hogyan lehet továbbmenni úgy, hogy közben a szeretett személy emléke velünk marad.✨
Különösen tetszett, hogy a történet alapjául egy valós hely szolgál. A regény középpontjában álló telefonfülke valóban létezik Japánban, és sok ember számára nyújt lehetőséget arra, hogy kimondatlan szavaikat „eljuttassák” elvesztett szeretteikhez. Számomra ez a tény még hitelesebbé és meghatóbbá tette az egész történetet.
Talán a saját veszteségeim miatt is, de rengeteg alkalommal könnyeket csalt a szemembe egy-egy gondolat vagy jelenet. Igen, sírtam rajta többször is, és ezt egyáltalán nem szégyellem. A könyv főszereplőjével együtt végigjárhatjuk a gyógyulás hosszú és sokszor fájdalmas útját, miközben tanúi lehetünk annak, hogyan talál lassan vissza az élethez, a reményhez és végül az újrakezdés lehetőségéhez.🌟
Számomra ez nem csupán egy szép történet volt, hanem egy olyan könyv, amely vigaszt nyújt, elgondolkodtat és segít kimondani olyan érzéseket, amelyeket sokszor nehéz szavakba önteni. Éppen ezért szívből ajánlom mindenkinek, aki veszteséget élt át, vagy egyszerűen csak szeretne egy érzékeny, lélekhez szóló történetet olvasni.
És végül szeretném felajánlani a segítségemet is: ha bárki úgy érzi, hogy szüksége van egy beszélgetésre, szeretné kiadni magából a gondolatait vagy megosztani az érzéseit, szívesen meghallgatom. Néha már az is sokat segít, ha van valaki, aki figyel.🫶🏻

„Teljesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy Fehérvári Lénát nekem teremtette a sors. Ezzel csak az a baj, hogy én nem neki lettem teremtve.”
Ez a történet a gyászról, a traumák feldolgozásáról és a gyógyulásról szól.
Léna egy tragikus autóbaleset után mindent elveszít, és Zircre költözve próbálja újraépíteni az életét. Itt ismeri meg Zsombort, aki szintén a múltja terheit cipeli. Két sérült lélek története ez, akik akaratlanul is segítenek a másiknak megtalálni a kiutat a sötétségből.
Nagyon szerettem ezt a könyvet, mert nemcsak egy romantikus történetet kaptam, hanem egy érzelmekkel teli utazást is. Külön érdekesség volt számomra, hogy most először nem a női főszereplővel, hanem Zsomborral tudtam jobban azonosulni.
Szívszorító, mégis reményteli történet, amely megmutatja, hogy a legmélyebb sebek is begyógyulhatnak.

A The Elite Kings Club nyitókötete megjelenésében is különleges. A magyar kiadás kifejezetten igényes és szerintem még az eredeti borítónál is látványosabb lett. Amo Jones egy sötét, titkokkal átszőtt dark romance világába kalauzolja az olvasót, ahol semmi sem az, aminek elsőre látszik.
A regény legerősebb eleme számomra a hangulat volt. A nyomasztó légkör, a rejtélyek és az állandó feszültség folyamatosan ébren tartja a figyelmet, miközben a háttérben egy nagyobb, izgalmas történet körvonalai sejlenek fel. A kerettörténet az, ami miatt engem a folytatás is érdekel, mert az első kötet nem volt feltétlen szerelem. A vibráló darkos hangulat nagyon bejött, de karakterek már megosztóbbak voltak számomra. Bishop rideg és arrogáns, Madison sokszor meglehetősen naiv, a kapcsolatuk pedig inkább a vonzalomra, mint a fokozatos érzelmi építkezésre épül. Több szereplő és konfliktus is szinte előzmények nélkül jelenik meg, ami sokszor nehezítette azt, hogy kapcsolatba kerüljek velük. A cselekmény időnként kissé kaotikusnak és következetlennek hatott, néhány jelenet pedig nem tűnt életszerűnek. Persze a dark romance-től sem a morálisan karakterek, sem a homályos történetvezetés nem idegen, szóval azt hiszem csak nem megfelelő időben talált el a történet.
Összességében vegyes élményt nyújtott számomra az Ezüst Hattyú. Bár nem minden eleme működött nálam, a különleges hangulat, a rejtélyek és a háttérben kibontakozó nagyobb történet miatt mégis érdekes volt.

Az írásmód, a hangulat, a párbeszédek, leíró részek egyszerűen tökéletesek. Jó volt olvasni. Magával ragadja az olvasót. Mindig van valami történés, izgalom. Sodró lendületű, gyorsan olvasható kötet. Nagyon féltem ettől a könyvtől, mivel nem én vagyok a célközönség, a korosztályt illetően. De hiába fiataloknak íródott, én is kellemesen csalódtam benne. Egy modern, fantasy köntösbe bújtatott Hófehérke történet, amely igazán szórakoztató, kellemes olvasmány.
Kellően jól felépített, új, szokatlan világot kap az olvasó. Talán ebben a legerősebb a kötet.
Fordulat, fordulat hátán. A karakterek jól felépítettek és szép karakterfejlődéseket láthatunk.

A Ragyogás annak idején főiskolán kötelező olvasmány volt számomra, így nem éppen önszántamból vettem kézbe. Akkoriban már több Stephen King-regényt olvastam, és elsőre meglepett, mennyire más hangulatú, mint például az Az vagy a Hasznos holmik. Eleinte lassabban haladtam vele, de ahogy egyre jobban belemerültem, teljesen magával ragadott. Most egy gyönyörű élfestett kiadás miatt újraolvastam, és még jobban tetszett, mint elsőre.
A történet középpontjában a Torrance család áll, akik a télre elnéptelenedő Panoráma Hotel gondnokai lesznek. A könyv azonban sokkal több egy egyszerű kísértettörténetnél. King nagyon alaposan építi fel a szereplőit, különösen Jack Torrance alakját, akinek fokozatos lelki összeomlását szinte lépésről lépésre követhetjük végig. Danny karakterét is nagyon szerettem, és a „ragyogás” képessége izgalmas plusz réteget ad a történetnek.
A regény egyik legnagyobb erőssége a nyomasztó hangulat. A hóval körülzárt hotel, az elszigeteltség és a folyamatosan növekvő feszültség végig ott lebeg a lapok felett. King zseniálisan adagolja a félelmet: mire igazán beindulnak a borzalmak, az olvasó már a legapróbb nesztől is összerezzen. Számomra a Ragyogás az egyik legjobb King-regény, és bár a film ikonikus, nekem a könyv önmagában tökéletes élményt nyújtott.

Ebben a könyvben egy mesterséges intelligenciával foglalkozó céghez köthető rejtélyes halálesetek után nyomoz Farkas Róbert és Szűcs Gábor. Az alapötlet és a fülszöveg nagyon jól hangzott, így nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a történetbe, de sajnos ez a lelkesedés nem maradt velem végig. Valahogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk a könyvvel.
Számomra túl lett magyarázva nagyon sok minden, és közben pont az veszett el, amit egy ilyen témától várnék: az izgalom és a feszültség. Több haláleset is történik a sztori során, de igazán csak a másodiknál kezdtem érezni, hogy most talán történik valami.
A nagy csavar egyébként kifejezetten jó volt a történet végén, abszolút nem számítottam rá, és ez mindenképp dobott az élményen, de sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy teljesen megmentsen számomra mindent.
Összességében vannak a könyvnek erősebb pillanatai, de nálam sajnos nem hagyott maradandó nyomot. Olyan volt, mint egy ígéretes beszélgetés, ami végül nem lett több egy udvarias csevejnél.
„A nemek közti egyenlőség puszta mítosz. A nők vannak fölényben. Egy nő már azzal is le tud taglózni egy férfit, ha szimplán csak belép egy ajtón.”

Nem tudom miért nem olvastam még Szántó Dánieltől. Ez a történet fenomenális volt. Mind a karakterek önmagukban, és ahogyan egymásra hatottak, mind pedig az események különböző szálainak szövése, amik hol összeértek, hol elkülönültek, mígnem a végén vulkánszerűen kitört az egész, egyenesen az olvasó arcába.
És akkor rájöttem, hogy még csak a közelében sem voltam annak, hogy rájöjjek, ki a gyilkos, és milyen indíttatásból vadássza le áldozatait. Visszagondolva pedig, nagyon is érthető az egész. Ám olyan mesterien kaptuk apránként az információt, hogy esélyem sem volt rájönni idő előtt az összefüggésekre.
A hazai helyszínek adtak egy fajta komfortérzetet a történethez, még úgy is, hogy én nem a fővárosban élek. A karakterek színesek voltak: mindenkinek megvolt a maga szándéka a nyomozás közben, bár végül nem mindenkinek sikerült elérnie a célját. A kedvencem a főszereplő, Várnay Benett lett. Imádom a hozzá hasonlóan megírt, zseni nyomozókat, akik mindeközben magánéleti problémákkal küzdenek, mert ez a fajta karakter sokkal valóságosabb, mint aki az élet minden területén tökéletes.
Az írásmód gördülékeny, magával ragadott nemcsak akkor, amikor a fordulatos események voltak porondon, hanem amikor az egyes szereplők fejében jártunk. Ez utóbbiból pedig jutott bőven, ugyanis nemcsak a nyomozók, hanem a gyilkos szemszögébe is betekintést kaptunk.
Mindenképpen ajánlom a könyvet, nemcsak krimi rajongóknak, hanem azoknak is, akik csak ismerkednek a műfajjal. Nem fogjátok megbánni!

Ha szereted azokat a könyveket, amelyek egy érzelmi hullámvasútra ültetik az olvasót, akkor ezt a történetet bátran ajánlom neked. 😉
Olvasás közben sokszor a Fourth Wing és a From Blood and Ash hangulata jutott eszembe. Könnyű együtt érezni a szereplőkkel, folyamatosan izgultam Shelline sorsáért, és alig vártam, hogy kiderüljön, milyen erő rejlik benne. A sárkányok pedig nálam már önmagukban plusz pontot érnek. 🐉
A történet középpontjában Shelline áll, aki hosszú évek fogsága és szenvedése után végre esélyt kap a szabadságra. Menekülése során azonban olyan titkok és események sodorják magukkal, amelyek nemcsak az ő életét, hanem egy egész királyság jövőjét is befolyásolják.
Kapunk boszorkányokat, sárkányokat, idomárokat, háborút, árulást, barátságot és persze romantikát is. Daanan és Shelline kapcsolata különösen érdekes volt számomra, a kémia közöttük végig érezhető.
Amiért pedig külön szerettem ezt a könyvet, hogy egy lezárt történetet kapunk. Nem kell éveket várni a folytatásra, mégis egy teljes és izgalmas világ tárul elénk.
Anett nem kíméli az olvasót: voltak karakterek, akiket imádtam, voltak, akiket legszívesebben megráztam volna, és bizony néhány jelenetnél a szívem is összeszorult. Mégis úgy érzem, hogy a történet nagyon szép és méltó befejezést kapott.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az érzelmes, sárkányos fantasykat, az erős karaktereket és azokat a történeteket, amelyek egyszerre tudnak fájni és reményt adni. ❤️

A Hét év Tibetben számomra igazi lassú sodrású, elgondolkodtató olvasmány volt, amely jóval többet ad, mint egy egyszerű útleírás vagy kalandregény. Heinrich Harrer története a második világháború idején indul, amikor brit hadifogságba kerül Indiában, majd egy sikeres szökés után hosszú és viszontagságos úton jut el Tibetbe. A könyv egyik legnagyobb értéke, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából mutatja be a titokzatos ország mindennapjait, kultúráját és hagyományait. Különösen érdekes volt olvasni Lhásza életéről és a XIV. Dalai Lámával kialakult kapcsolatáról. Harrer nemcsak megfigyelője, hanem részben résztvevője is lett egy olyan világnak, amely akkoriban még szinte teljesen elzárt volt a nyugati emberek előtt. A könyv sokat mesél a tibeti nép békés szemléletéről, vallásáról és értékrendjéről, miközben bemutatja azokat a történelmi változásokat is, amelyek végül tragikus fordulatot hoztak az ország számára. Különösen megrázó volt látni, hogyan vetül előre a kommunista Kína térnyerésének árnyéka Tibet sorsára. Bár a történet nem pörgős, a részletgazdag leírások és a személyes élmények miatt végig magával ragadó marad. A filmet is nagyon szeretem, de a könyv jóval mélyebben és árnyaltabban mutatja be Tibetet és az ott élő embereket. Olyan olvasmány, amely nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, és még sokáig az emberrel marad az utolsó oldal elolvasása után.

Véletlenül találtam meg ezt a könyvet egy akcióban, és nagyon ígéretesen hangzott a fülszövege, úgyhogy lecsaptam rá. Amikor megérkezett meglepett a mérete, valahogy az egész könyv egy sokkal nagyobb méretű regény történetét hordozta. Ennek ellenére nem csalódtam. Nagyon olvasmányos, gördülékeny szövegű, és a téma mélységéhez képest egész oldott regény. A történet valós alapokon nyugszik, az író édesapjának a története, aki a történet idején meglehetősen merész és izgalmas életet él. A regény maga viszont inkább a gyerekkorára fókuszál, ami közel sem volt szívderítő (bár talán a kivégzőosztag előtt áll sem az). A felütés nagyon izgalmas. Patrick Nothomb egy kivégzőosztag előtt ál Kongóban, és lepereg előtte élete filmje. Valamikor kisgyermekkorában elveszítette az apját, de rá már nem is emlékszik igazán. Anyját felemészti a gyász ezért a különc arisztokrata származású nagyszülőkhöz kerül, ahol az egyik nagybátyával együtt nevelkedik. Bár elsőre ideálisnak tűnik ez a gyermekkor, koránt sem volt az, sőt. Aztán jönnek az elsők, az első barát és az első szerelem, végül a megállapodás. Izgalmas, pergő cselekményű és mély érzelmi mondanivalójú kis könyv, az a fajta, amit szívesen olvastam volna nagyobb terjedelemben is. Láttam, hogy megjelent a folytatása is, biztosan sorra fogom keríteni azt is valamikor.

„Amikor apám meghalt, beszélni kezdett hozzám, mint még soha. Anyám hallgat. Mindenki a maga módján hal meg. Anyám életében sokat beszélt hozzám, bizonyára most már nem érzi szükségét. Ritkán küld egy-egy kedves üzenetet: egy finom illatot, egy látomást, egy kellemes nevetést.”
Ritkán olvasok ilyen rövid regényeket, és még ritkábban olyanokat, amelyek ennyire kevés szóval próbálnak ennyit elmondani.
Az Oda se neki! számomra elsősorban nem a történésekről szólt, hanem a családi kapcsolatok örökségéről. Arról, hogyan adódnak tovább a szeretet, a félelmek, a hiányok és a ki nem mondott érzések generációról generációra.
A könyv elején még távolinak éreztem a történetet, mintha egy külső szemlélő figyelné a család életét. A végére azonban valami megváltozott. A távolság megszűnt, a családtörténet személyes vallomássá vált, és úgy éreztem, mintha ledőlt volna egy fal az elbeszélő és az olvasó között.
Olvasás közben sokszor hiányoltam a mélyebb lélektani kibontást, a végére mégis megrázott. Nem haragot éreztem, hanem csendes szomorúságot mindazért, ami lehetett volna, és ami végül nem lett.
Egy különleges olvasmány, amely inkább utólag fejti ki a hatását. ❤️

Az Elfeledett kert volt az első regényem Kate Mortontól, és nagyon megszerettem az írónő stílusát. Már a kötet külalakja is nagyon tetszik, elegáns, igényes kiadás, amely tökéletesen illeszkedik a szerző többi magyarul megjelent könyvéhez. A történet azonban még a borítónál is nagyobb hatással volt rám.
Kate Morton csodálatosan fogalmaz, mondatai könnyedén megteremtik azt a különleges, kissé melankolikus, titkokkal átszőtt hangulatot, amely végigkíséri a regényt. A történet több idősíkon bontakozik ki, középpontjában egy évtizedeken át őrzött családi rejtély áll. A múlt és a jelen szálai fokozatosan kapcsolódnak össze, miközben egyre több részlet derül ki egy elhagyott kislány eredetéről és egy titokzatos kert múltjáról.
Különösen tetszett, ahogyan a szerző a családtörténetet, a titkokat és a történelmi hátteret egyetlen lebilincselő történetté szőtte össze. A cselekmény nem a fordulatok gyors egymásutánjára épül, hanem lassan, aprólékosan mutatja meg a szereplők sorsát, így az olvasó valóban részese lesz a nyomozásnak. Az Elfeledett kert egyszerre megható családregény, titokzatos történet és hangulatos utazás a múltba. Kíváncsian várom a találkozást a szerző többi regényével is.

Nem klasszikus horror, hanem egy nyomasztó, disztópikus történet, ami lassan, fokozatosan mászik az ember bőre alá.A sztori elsőre szinte végtelenül egyszerű: száz fiú elindul egy menetelésen, ahol addig kell gyalogolniuk megállás nélkül, amíg végül csak egyetlen ember marad talpon. Aki lassít, figyelmeztetést kap. Aki nem bírja tovább… kiesik. Végleg.
És pont ettől ennyire megrendítő. Ahhoz képest, milyen egyszerű maga a cselekmény, elképesztően mélyre ás az emberi lélekben. Olyan, mintha rétegenként fejtené le a szereplőkről mindazt, amitől embernek érezzük őket-mint egy hagymát, egyre mélyebbre és mélyebbre haladva. A végére már szinte semmi nem marad, csak a túlélési ösztön, a fájdalom és a reménytelenség.
Olvasás közben konkrétan végig feszegettem a lábamat, izgultam, és mire a végére értem, úgy éreztem, mintha én is végigmeneteltem volna velük. King elképesztően jól adja át a szorongást, a monoton végtelenséget és azt a fullasztó érzést, amikor már maguk a szereplők sem tudják pontosan, mi felé tartanak, csak mennek tovább, egyre kilátástalanabbul.
Nem volt könnyű olvasmány, de nagyon erős gondolatébresztő a kitartásról, az emberi természetről és arról, meddig lehet elmenni a túlélésért.

Mit adnál azért, hogy még egyszer találkozhass valakivel, akit elveszítettél? Egy utolsó beszélgetésre… vagy ebben az esetben egy utolsó vacsorára.
Daria Lavelle: Utóíz című regénye egy egészen különleges vacsorára invitál. Utóíz, gasztronómiai kalandok, szellemek, gyász és szeretet-ezekből az összetevőkből áll össze ez a nem mindennapi történet.
Kosztya különleges képessége, hogy az ételeken keresztül képes kapcsolatba kerülne az elhunytakkal. A Holtak ízei egyszerre gyönyörűek és fájdalmasak, miközben az élet legmélyebb kérdéseit hozzák felszínre.
A színes borító mögött komoly témák rejtőznek: veszteség, elengedés, híres utolsó mondatok és a gyász, amely sokszor velünk marad utóízként egész életünkben.
Finom humorral, különleges atmoszférával és rengeteg érzelemmel dolgozó történet, amely egyszerre szorítja össze az ember szívét és simogatja meg a lelkét.

Az volt az érzésem, hogy valamiről lemaradtam. Az írónő rögtön a történet közepébe csap, így csak kapkodtam a fejem, ki-kicsoda, mi a szerepe, és a világ hogyan áll össze.
Nagyon látványos, újszerű világot hozott létre az írónő, saját szabályokkal, mondavilággal, vámpírokkal, égiekkel. Két főszereplő van, Astraea és Nyte.
Kettőjük kapcsolatára épül a történet.
Astraea egy bántalmazó kapcsolatból menekül, annak minden hozadékával. Nem tudja ki ő, és hogyan került oda, ahol jelenleg van. Nem tud a szüleiről, múltjáról semmit. Ám szép lassan magára talál. De addig hosszú az út és sok viszontagságon kell keresztülmennie.
Nyte pedig villámgyorsan bekerül az életébe. Talányos egy fickó. Nem tudjuk, hogy ő jó karakter vagy rossz. Még az sem biztos, hogy való, élő, létező ember, vámpír, lény vagy bármi, esetleg Astraea képzeletében van csak jelen.
A dinamikájuk, a szenvedély közöttük, az nagyon jó. Erősen meghatározza a történet hangulatát, a történések jelentőségét is. Viszi az olvasót előre és fel is dobja a kötetet bőven. Van benne fülledt erotika is, bár inkább az érzelmi részekre került a hangsúly jobban.
Főhősünk a Libertatem nevű versenyre tart, ahol az öt királyság képviselői mérik össze erejüket, tudásukat, eszességüket. A tét nagy, a nyertes védelmet szerez a vámpírokkal szemben. Csak itt semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az. Astraea nem tudja, kiben bízzon és kiben ne. Sodródik a történettel. Bár próbál kiállni, helytállni, azért legtöbbször szerencse vagy mások segítsége kell neki a túléléshez.
Vajon mi lesz itt még? Az a második kötetből biztosan kiderül.