A Wednesday nekem azért volt érdekes, mert bár szinte jelenetről jelenetre követi a sorozat cselekményét, valahogy mégis jobban átjön a gótikus hangulata. Alapvetően nem tesz hozzá sok új elemet a történethez, mégsem éreztem feleslegesnek a regényváltozatot. Épp ellenkezőleg: jó volt ismét elmerülni a Nevermore Akadémia különös világában és újra átélni a nyomozás fordulatait.
Nekem a regényben (is) Wednesday karaktere tetszett leginkább. Mindig is kedveltem a sajátos, sötét humorát, és a könyv ezt remekül visszaadja. Sőt, bizonyos szempontból még közelebb is hozza a főszereplőt, hiszen betekintést enged a gondolataiba és a belső világába.
Tetszett az egyenes történetvezetés, valamint a nyomozós szál, amely végig fenntartja az érdeklődést. A könyv gyorsan olvasható, mégis sikerül megőriznie azt a különleges, kissé morbid, gótikus atmoszférát, amely a sorozat egyik legnagyobb erőssége. Imádtam a fekete humorát.

Coco Chanel életrajza kellemes meglepetés volt számomra. Bár Coco Chanel nevét és a divatházat természetesen ismertem, magáról a nőről és életútjáról jóval kevesebbet tudtam. Ez a kötet nemcsak a divat világába enged betekintést, hanem egy rendkívül összetett és ellentmondásos személyiség portréját is megrajzolja. A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy egyszerre korrajz, divattörténet és életrajz. Gidel olvasmányosan, mégis részletesen mutatja be azt a társadalmi és történelmi közeget, amelyben Chanel felemelkedett, miközben végig a nő áll a középpontban, nem csupán a divatikon. Különösen érdekes volt megismerni a csillogó felszín mögött rejtőző életet.
Gabrielle Chanel gyermekkora korántsem volt mesébe illő. Édesanyját fiatalon elveszítette, apja pedig gyakorlatilag magára hagyta a gyermekeit. A családot tragédiák és nélkülözés kísérte, a testvérek szétszakadtak, és a fiatal Gabrielle-nek nagyon korán meg kellett tanulnia, hogyan boldoguljon egyedül. Talán éppen ez a nehéz indulás magyarázza azt az elszántságot és kitartást, amellyel később önmagát építette fel.
A kötet nem hallgatja el Chanel vitatható döntéseit és ellentmondásos vonásait sem, ettől válik igazán emberivé az ábrázolás.
Számomra a könyv sok új információt adott, és jóval közelebb hozta Coco Chanel alakját, mint bármelyik divattörténeti összefoglaló.

Aslak Nore Hullámsír című regénye valós eseményekre épülő történelmi thriller, amely egyszerre családregény, történelmi visszatekintés és rejtélyes nyomozás. A történet középpontjában egy 1940 őszén bekövetkezett tragédia áll: Észak-Norvégia partjainál elsüllyed a Prinsesse Ragnhild nevű postahajó. A regény két idősíkon bontakozik ki. Az egyik szál a második világháború idején játszódik, és Vera, a menekülni kényszerülő norvég nő történetét követi. A másik szál 2015-ben, Vera öngyilkossága után indul, amikor unokája, Szása megpróbálja felderíteni a család múltjának elhallgatott titkait.
A nyomozás során fokozatosan lehull a tökéletesnek tűnő család álarca, és a múlt eseményeinek feltárása egyre mélyebb repedéseket üt a látszólag rendezett felszínen. A történet különösen a második világháborús háttér miatt izgalmas, hiszen betekintést nyújt a norvég történelem kevésbé ismert fejezeteibe.
A karakterek árnyaltak, a környezetrajz részletes és hiteles, ugyanakkor éppen ez a gondos kidolgozottság teszi a cselekményt helyenként lassúvá. Számomra ez nem jelentett problémát, mert kifejezetten kedvelem a lassabb sodrású történeteket. A regény tele van érdekes történelmi információkkal, családi titkokkal és fokozatosan kibontakozó rejtélyekkel, amelyek végig fenntartották az érdeklődésemet.
Összességében a Hullámsír egy igényesen megírt, hangulatos történelmi thriller, amely elsősorban azoknak ajánlható, akik nem a folyamatos akciót, hanem a lassan építkező, összetett családtörténeteket és történelmi hátteret részesítik előnyben.

Roppantul örülök, hogy bele vetettem magam.
Örülök, hogy megismerkedtem az ikrekkel. Örülök, hogy megismerhettem Szolariát.
Annyira érdekes az egész alap sztori, hogy már nem is csodálkozom, hogy ennyire beszippantott.
Nekem nagyon tetszik a világ felépítés is. Bár nem bonyolult, viszont nagyon kiterjedt. Rengeteg információ van ebben a könyvben a rendekről, Szolária működéséről, a csillagjegyekről.
Érdekesnek találom, hogy ilyen sokféle lénnyel megismerkedhetünk. Vannak itt vámpírok, sárkányok, pegazusok, szirének, vérfarkasok. Nagyon érdekes ahogy sorra ismerhetjük meg őket, valamint a rendek működését.
A lányoknak viszont csöppet sincs könnyű dolguk. Egy nagyon kemény világba csöppentek, ahol bizony keményen kell harcolniuk, hogy egyáltalán életben maradhassanak. Az örökösök nem adják könnyen megszerzett helyüket és ott keserítik meg az ikrek életet, ahol tudják.
Nagyon szeretem az ikrek éles nyelvet. Roppant sokat kacagtam egy-két beszólásukon! Roppant frappánsan vissza tudnak vágni.
Orion pedig… már most oda vagyok érte. 🥹🫠
Nyitókötetnek véleményem szerint kiváló volt.

Az utolsó 50 oldal eseményei voltak azok, ami némi izgalmat hozott.
Legalább kétszer gondoltam arra, hogy félbehagyom. Sem Teresa sem Marini karaktere egyáltalán nem tetszett. Ez a könyv egy sorozat első része, és biztos vagyok benne, hogy nem fogom folytatni.
Számomra ez a könyv nagyon unalmas volt.

Egy nagyszerű kaland vette kezdetét azzal, hogy ráléptem Anwyvn földjére. Mégha csak a képzeletemben is, ahogy olvasás közben magam előtt láttam a pusztulásnak indult Középföldet, a jeges Északföldet és a misztikus, sötétbe borult Délvidéket. Ahogy Rhya mellé társultam, aki az utolsó előtti pillanatban menekült meg a halál torkából, csakhogy látszólag egy újabb, másfajta rabságba kerüljön. Erről aztán kiderül hamarosan, hogy igazából nem fogság, hanem egy új kezdet, ahol Rhya a sok veszteség és viszontagság után újra barátokra és egy biztos pontra lelhet, ha van elég bátorsága, kitartása és hajlandó megküzdeni saját kételyeivel.
Fordulatos cselekményt, izgalmas szereplőket és érdekes mágikus világot kaptam a szerzőtől. Nincs annyira függővége, mint más fantasyknek, de ugyanúgy várom a folytatást, hogy megtudjam, hogyan alakul Rhya és Penn kapcsolata. A leginkább mégis Sorenre vagyok kíváncsi, ugyanis róla alig tudtam meg valamit az első részből, így egyelőre hihetetlenül rejtélyes a karaktere. Azonban abból, amit láttam belőle, úgy érzem, nagy kedvencemmé válhat még. Remélem, nagyon hamar érkezik majd a második kötet.

Nagyon szerettem a Knockemount sorozat nyitókötetét első részt, ezért kíváncsi voltam a folytatásra is. Nash és Lina története azonban kissé másfajta hőfokon ég. Nash, a helyi jófiú rendőrfőnök nem az a tipikus morcos macsó mint a bátyja, sokkal inkább egy sebzett hős, akinek szüksége van a gyógyulásra. Lina pedig a tökéletes katalizátor ehhez, még ha a múltja (és a Knox-szal való korábbi kapcsolata) okoz is némi fejtörést. Kettejük kapcsolati dinamikája főként az akcióra épül, mind a nyomozás szálon, mint erotikus vonalon, bár persze megjelenik az érzelmi oldal is, de gyakran háttérbe is szorul.
A regény megtartja a szerzőtől megszokott kettősséget: a romantikus szálat egy sötétebb, krimis történet egészíti ki, ami ezúttal hangsúlyosabban is jelen van. Bár a történet dinamikája nem éri el az előző rész érzelmi intenzitását, és a romantikus szál időnként kevésbé természetes.
A könyv egyik legnagyobb erőssége továbbra is a közösség. Lina fantasztikusan simul bele a helyi „csajcsapatba”, a barátságok alakulása pedig legalább annyira szórakoztató, mint maga a románc. A kisvárosi hangulat ismét teljes mértékben átjön, és egyszerűen nagyon szerethető az egész közösség.
Ez a kötet egy érzelmes, gyors tempójú olvasmány, amely a sorozat rajongóinak mindenképp érdekes lehet, bár szerintem nem ez a legerősebb rész.

A hazug koronája egy rendkívül összetett, izgalmas cselekménnyel rendelkező történet.
Már a prológus egy izgalmas és titokzatos felütéssel kezd, ami megragadja az olvasó figyelmét és folyamatosan fenntartja a kíváncsiságot.
A főszereplők szerethetőek, de még a mellékszereplők között is akad olyan, akivel szimpatizálhatunk - na meg persze az ellenkező kategóriával is megismerkedhetünk.
A cselekmény pörgős, ezáltal gyorsan olvasható a könyv. Különleges lények, képességek, titkok tarkítják a fejezeteket és kapunk egy romantikus szálat is, amit én kifejezetten szerettem.
Néhol igényeltem volna picit több magyarázatot, hogy érthetőbbé váljon a világ, egy ponton pedig picit azt éreztem, hogy annyi minden történik, hogy nehéz befogadnom.
Ennek ellenére nagyon szerettem ezt a történetet, számomra tudott újat is mutatni és biztos vagyok benne, hogy a további részeket is el fogom olvasni!

Ez az a fajta könyv, amiben hosszú időre el lehet veszni, és őszintén szólva én benne is akartam maradni még jóval az utolsó oldal után.
Sok, a Szépség és a Szörnyeteg motívumaira épülő történetet olvastam már, és ezzel önmagában nincs is semmi gond, de ez a könyv ennél sokkal többet adott. Nekem elsőként inkább a Hófehérke jutott róla eszembe, miközben teljesen egyedi világot és történetet épít.
Roze ami valljuk be, elég szokatlan férfinév herceg és egyben a királynő vadásza. Nem hétköznapi módon született: a gyűlölet, a fájdalom és a kegyetlen igazság formálta őt olyanná, amilyen. A királynő teremtette, és az érintése halált hoz mindenkire. Mellette ott van Viola, egy meiga, aki fél saját erejétől. Eszes, határozott, és olyan főszereplő, akivel könnyű együtt érezni.
A királynő pedig valóban méltó ellenfél: kegyetlen, manipulatív, és saját testvérei haláláért is felelős.
Ez a fantasy nem csupán egy romantikus történet. Van benne rejtélyes haláleset, nyomozás, átoktörés, varázstárgyak, mágia és rengeteg titok. Az igazság feltárása teljesen meglepett, különösen az, hogy valójában milyen terveket szőttek a királyok, és hogy az emberek mire képesek a kötelesség nevében, még akkor is, amikor a szívük egészen más irányba húzza őket.
Roze és Viola kapcsolatának alakulása nagyon tetszett. Nem túl bonyolított vagy csavaros, inkább természetesen fejlődik, miközben a mellékszereplők is rengeteget hozzáadnak a történethez. A nyomozás, a mágia fokozatos megismerése és az átok megtörésének folyamata mind végig fenntartották az érdeklődésemet.
A befejezés után pedig csak még több kérdésem lett. Most, hogy a Halál Birodalmában kötöttek ki, alig várom, hogy kiderüljön, mi vár rájuk. Vajon milyen feladatai és kötelességei lesznek Violának Árnyak Leányaként?
Izgalmas, sötét hangulatú fantasy, emlékezetes karakterekkel és sokkal több tartalommal, mint amire az elején számítottam.

Melissa Da Costa legújabb regényét nagyon vártam és tudatosan készültem nyitottan hozzá állni, hiszen amikor Az ég minden kékje című regénye az egyik kedvenc és legmeghatározóbb olvasási élményemmé vált, nehéz nem elvárásokkal kezdeni legújabb törénetét. Ő az a szerző, aki nem hangos drámákkal, hanem csendes, lélekig érő történetekkel dolgozik.
.
A történet középpontjában Ambre, egy húszéves lány áll, aki egy érzelmileg romboló kapcsolatból próbál kiszabadulni, amiben teljesen elveszítette önmagát. Philippe házas férfi, Ambre pedig egy olyan viszonyba sodródik bele, ahol nem valódi társként van jelen. A kapcsolat nem emeli, hanem lassan leépíti őt. A történet innen indul: egy fiatal nő mélypontjáról, aki elveszíti az önmagába vetett hitét, majd egy alpesi panzióba kerül, idegen emberek közé, ahol meg kell tanulnia újra élni.
.
Nagyon jól esett visszatérni az Írónő stílusában, megvolt az a különleges olvasási élmény, hangulat, amit csak ő tud nyújtani. Szeretem, hogy a könyveiben mindenki megtalálja magát, hogy fantasztikus karakterekkel dolgozik, hogy szépen csendesen, lépésről-lépésre indulunk el a gyógyulás útján és tökéletesen megmutatja, hogy ez soha nem egy rövid folyamat, hanem inkább egy hosszú utazás. Egy olyan folyamat, ahol fontos ki van körülöttünk, de valójában mindenkinek a saját háborúit kell megvívnia.
.
Miért érdemes elolvasni?
Azért, mert ez a regény nem csak elmesél egy történetet, hanem érzést ad. Azt az érzést, amikor az ember sokáig sötétben tapogatózik, majd egyszer csak észreveszi, hogy már nem ugyanott áll, ahol korábban. Hogy már kevésbé fáj. Hogy már nem ugyanazt választaná. Hogy már nem akar könyörögni azért, ami természetesen is járna neki.
Ambre és a szereplők útja nem hibátlan és nem is gyors. Pont ettől hiteles. Vannak benne visszaesések, bizonytalanságok, kapaszkodások, de közben ott van benne az a nagyon fontos felismerés is: az újrakezdés nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem azt, hogy már nem engedjük, hogy csak az határozzon meg minket.
.
Melissa Da Costa regényei olyanok, amihez igazán tudni kell megpihenni, lelassulni. Nem nagy fordulatokkal akar hatni, hanem apró rezdülésekkel: egy kimondatlan mondattal, egy pillantással, egy belső felismeréssel. A Visszatérés nem pörgős, eseménydús regény, hanem inkább lassan kibomló történet, amelyben a hangsúly a szereplők belső változásán van. Jellemző a részletgazdag atmoszférateremtés. Fantasztikusan teremti meg. A hegyi környezet, a panzió, a hó, a munka ritmusa, az évszakok változása mind fontos szerepet kapnak.
A párbeszédei természetesek, nem túldramatizáltak. Sokszor éppen az a legerősebb bennük, ami nincs kimondva. Az írónő nem harsány konfliktusokból építkezik, hanem abból, ahogyan az emberek közelednek, távolodnak, félnek, védekeznek vagy lassan megnyílnak egymásnak. Nyelvezete könnyen olvasható, de nem felszínes. Érzelmes, de nem giccses. Da Costa úgy ír a veszteségről, a függőségről, a szeretethiányról és az újrakezdésről, hogy közben nem ítélkezik a szereplői felett. Inkább megérteni próbálja őket.

Mivel imádom a krimiket, és Mező Szabolcs előző könyve az egyik kedvencem lett, alig vártam, hogy végre elolvashassam a Farkas-akták legújabb kötetét. Azt kell mondjam egyáltalán nem kellett csalódnom, már az első oldalaktól beszippantott.
A történet középpontjában ismét Farkas Róbert ügyész és Szűcs Gábor rendőr főhadnagy áll, akik egy különösen kegyetlen és rejtélyes gyilkossági ügyben kezdenek nyomozni. Ahogy egyre mélyebbre ásnak az ügyben, olyan összefüggésekre bukkannak, amelyek jóval túlmutatnak egy egyszerű bűntényen...
Tetszett, hogy Farkas és Szűcs párosa ismét remekül működik. Szeretem a köztük lévő dinamikát, és azt, ahogyan együtt próbálják megfejteni az egyre bonyolultabb rejtélyeket.
A cselekmény végig pörgős, a feszültség egy pillanatra sem ül le, és különösen tetszett, hogy a klasszikus krimi elemek mellett olyan témákat is érint, amelyek az olvasót is gondolkodásra késztetik, például, hogy hová fejlődhet még a technológia, és hol húzódik az a határ, ahol már nem biztos, hogy minden fejlődés az emberiség javát szolgálja.

Időnként szeretek a regények mellé olyan könyveket is választani, amelyek új nézőpontokat adnak az egészségről, az életről vagy éppen a betegségekről. Jane McLelland könyve pontosan ilyen volt.
Nem könnyű olvasmány, hiszen a szerző saját történetén keresztül tudományos kutatásokat, a daganatos betegségek működését és az életmód szerepét is bemutatja. Számomra a legnagyobb értéke nem az volt, hogy minden állításával egyetértsek, hanem az, hogy gondolkodásra késztetett és kíváncsivá tett.
Ez a könyv nem kikapcsolódás volt, hanem egy érdekes utazás az egészség, a tudomány és az emberi kitartás világába.

Nagyon kíváncsivá tett a borító és az élfestés, valamint a fülszöveg ezzel az időutazós történettel.
Kifejezetten szerettem, ahogy a jelen és a múlt is titkokat tartogatott, és ahogy June próbálja megfejteni családja történetét. Azonban nem csak édesanyjával kapcsolatban derül fény az igazságra, számos mással is szembesülnie kell saját magával és életével kapcsolatban. Végig csepegtetve vannak az információk, így nem csoda, hogy utolsó oldalig izgultam, mi is áll valójában a Farrow család átka mögött és hogyan határoz June. Fokozatosan jön rá, hogy a múlt és a jelen mennyire összefonódik…
Összességében izgalmas volt, és végig szurkoltam June-nak, bár valahogy az idősíkok kapcsolata nálam nem állt teljesen össze, erről többet olvastam volna. Az érzelmes jelenetek kimondottan tetszettek, és nagyon szépen meg voltak írva.