Mostanában egyre több helyen találkozhatunk extrém takarítással vagy éppen elhagyott helyeket megörökítő videókkal, de így leírva sokkal több érzelem és gondolat dobódik fel. Vajon mi történik a halál után egy-egy korábban élettel, érzésekkel teli lakótérrel? Mi marad utánunk, amikor már nem vagyunk jelen?
A könyv ezekről a tárgyakról, szagokról, a levegőben lógó gondolatfoszlányokról és a hátramradt csendről szól, meg a munkáról, amit valakinek el kell végeznie, eltűntetni a tárgyakat és a felesleges dolgokat, de méltósággal, az emlékek megőrzésével.
Nehéz téma és ez a könyv egy olyan világba nyújt betekintés, amelyről a legtöbben inkább nem veszünk tudomást.
Az író, Kim Wan megmutatja, hogyan válik a takarítás az emlékezés, a gyász és az emberi méltóság kulcsfontosságúvá. A történet a halált egy teljesen új nézőpontból közelíti meg, amiről eddig nagyon kevés szó esett az irodalomban, pedig minden egyes nap előfordul, hogy házak, lakások, árva élőlények maadnak hátra, várva a megoldást.
A könyv erejét az együttérzés és a cselekvés együtthatói adják, de közel sem az undor, amit sokan elsőre várnánk egy ilyen kötettől, magától a témától.
A könyv legmélyebb mondanivalója pedig az, hogy hogyan lehet embernek maradni a legnehezebb helyzetekben is, amikből sokan inkább kihátrálnak.
Érdemes elolvasni!

Bár a sorozat kezdete számomra döcögős volt, az Illúzió olvasása közben végre teljesen megszerettem Bexiék történetét. Ez a rész kifejezetten könnyed, vicces és annyira olvastatja magát, hogy szinte le sem tudtam tenni. Persze a szerző nem kíméli a szereplőit, így bonyodalomból most sincs hiány.
Bexi egy komoly alkotói válság kellős közepén találja magát, miközben a Nagy Márkkal való kapcsolata is tovább bonyolódik. A helyzetet csak fokozza egy meglehetősen őrült szerelmi háromszög, miután Geri úgy dönt, ország-világ előtt kiteregeti a múltbéli kapcsolatukat. Ez a kötet rengeteg érzelmet mozgat meg, és bár a dráma adott, a humor most is kiegyensúlyozza a hangulatot. Nagy Márk szellemessége egyre többször csillan meg, de nálam továbbra is az Aszád fiúk viszik a pálmát. Külön örültem Daniella felbukkanásának is, aki egy egészen új, friss színt hozott a történetbe.
Nagyon élveztem ezt a részt, és alig várom, hogy lássam, hogyan keverednek ki a fiatalok ebből a szerelmi és szakmai zűrzavarból!

A Késtél nehézkes kezdése után a Hullócsillag kifejezetten pozitív csalódás volt nekem. Ez a kötet sokkal gördülékenyebb, gyorsabban olvasható, és a hangulata is egész más, mint az első résznek.
A Hullócsillagban végleg lehull a lepel a tévés show-műsorok csillogásáról. Kiderül, hogy a dicsfény mulandó, a képernyőn látott világ pedig pont annyira üres, amennyire ragyogónak tűnik.
A történet új lendületet kap, Nagy Márk pedig egy új esélyt. Londonba megy a csapat egy véletlen balesetnek/betegségnek köszönhetően. Itt csatlakozik a csapathoz Evelin , aki elsőre nem volt egy szimpatikus figura, de az ő megjelenése is frissített a dinamikán. Aminek viszont kifejezetten örültem, az a mellékszereplők megerősödése, az Aszád fiúk ebben a részben már zseniálisak, rengeteget nevettem rajtuk, és Körte karaktere is hozta a formáját. Ők négyen tulajdonképpen el is viszik a hátukon a történet humorát.
Bár a karakterekkel az első részben még hadilábon álltam, itt már sokkal jobban megkedveltem őket (Nagy Márkot is). A kötet vége pedig egy olyan függővéggel zárul, hogy azonnal folytatni szeretném. Szerencsére megvan a folytatás.

Bár Leiner Laura őszinte hívének tartom magam, az Állj mellém olvasása közben néha még én is úgy éreztem, hogy a történet a szerzőhöz képest is brutálisan túlírt és túlmagyarázott lett. Ennek ellenére a sorozat befejező köteteként megvannak a maga vitathatatlan értékei. Szerettem a táboros környezetet és a versenyt magát. A feladatok ebben a részben is izgalmasak és kreatívak voltak, bár a hangulaton már erősen érződött a végjáték miatti feszültség, a közelgő döntő és a folyamatosan fogyatkozó csapatszám rányomta a bélyegét a légkörre.
Ami számomra a könyv legfőbb erénye, az a négy főszereplő közötti dinamika. A romantikus szálon túl is érezhető volt, hogy mennyire jóban vannak, végig segítették egymást. A mellékszereplők közül Tahi abszolút a szívemhez nőtt. Rajmunddal alkotott párosuk pedig vicces pillanatokat hozott a sztoriba.
A lezárással kapcsolatban vegyesek az érzéseim, de Leiner Laurához hűen most sem kaptunk cukormázas, teljes happy endet. Nem békült ki mindenki mindenkivel, de a főszereplők szempontjából nézve talán mégis ez volt a létező legjobb befejezés. Egyedül Sára és az apukája kapcsolata nem hozott sem megoldást, sem fejlődést. Mindent összevetve egy méltó, bár néhol kissé tömény lezárása ez a történetnek.

A Szent Johanna gimi után abszolút nagy elvárásokkal vágtam bele Leiner Laura új sorozatába, de be kell vallanom, a kezdés számomra igazi küzdelem volt. Míg az SZJG azonnal beszippantott, a Késtél nagyon nehezen indult be, többször is neki kellett futnom az első fejezeteknek, mire a folytatás mellett döntöttem.
Ami végül mégis megtartott, az a tehetségkutatók és a hírnév izgalmas, mégis személytelen világa. Érdekes volt belesni a kulisszák mögé, látni, hogyan épül fel a marketinggépezet a fiatal tehetségek körül, és mi zajlik a színpadon túl. Ez a háttér adott egy olyan egyedi ízt a történetnek, ami miatt érdemes volt kitartani.
Sajnos azonban a karakterekkel már nem tudtam ilyen könnyen megbarátkozni. A főhősnő, Bexi valahogyan túlságosan átlagos lett. Egyfajta szürke egér, akiben nem éreztem azt a szikrát, ami egy regény központi figurájához kellene. Nagy Márk kifejezetten irritált a stílusával, Geri pedig egyszerűen nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy valódi érzelmeket váltson ki belőlem. Összességében a téma és a környezet érdekes, de a szereplők kidolgozottsága elmarad a szerző korábbi műveitől. Persze folytatom, de nem tudom még hány részre fog kitartani a türelmem.

Devney Perry Eden család sorozata után kíváncsi voltam, mit tud nyújtani ez a történet, és az alaphelyzet gyorsan be is húzott. A középpontban Odessa áll, Quentis hercegnője, aki egész életében a háttérben maradt, és bár ő a legidősebb, nem őt szánták a „Pacsirta” szerepére, hanem a húgát. Egy váratlan fordulat miatt azonban mégis ő kerül ebbe a helyzetbe, amikor Turah hercege őt választja feleségül, ezzel együtt pedig rá hárul a mágikus szerződés megpecsételése is. Odessa egy teljesen idegen királyságba kerül, ahol semmit sem ismer, és mindenféle felkészülés nélkül kell helytállnia egy új szerepben.
Az új világ tele van különös szabályokkal, hagyományokkal és titkokkal, miközben a krux támadások állandó fenyegetést jelentenek. Odessa próbál eligazodni ebben az ismeretlen közegben, és egyre több kérdés merül fel benne, azonban a válaszok sokáig nem érkeznek meg, ami jelentősen lelassítja a történet középső részét. Ennek ellenére a világépítés kifejezetten erős: a különböző falvak szokásai, az emberek kinézete és az apró részletek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy élő, változatos világ táruljon elénk.
Odessa karaktere kezdetben visszahúzódó és bizonytalan, gyakran inkább sodródik az eseményekkel, ami időnként frusztráló lehet, ugyanakkor érthető is a helyzete miatt. A történet előrehaladtával azonban fokozatos fejlődésen megy keresztül, egyre inkább próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket, és végül elkezd kiállni saját magáért is. A férfi főszereplő titokzatos és nehezen kiismerhető figura, akinek a múltja és motivációi csak lassan rajzolódnak ki, miközben a kapcsolatuk Odesszával fokozatosan mélyül. A történetbe egy harmadik szereplő is bekapcsolódik, ami tovább bonyolítja az érzelmi szálakat.
A regény végére végre új lendületet kap a cselekmény, és több fordulat is érkezik, amelyek elkezdik összekapcsolni a korábban felvetett kérdéseket. Bár a történet tempója nem egyenletes, és a középső rész túlzottan elnyújtott, az alapötlet, a világ és a karakterek fejlődése miatt mégis ígéretes kezdése egy sorozatnak, amelynek a folytatása sokkal erősebb is lehet.

Na jó… azt hittem az első rész után már tudom, mire számítsak.
HÁT NEM. 😭🔥
A Zodiákus Akadémia második része után hivatalosan is kijelenthetem:
még nagyobb rajongó lettem.
A rajongásom nemhogy megmaradt… hanem konkrétan megsokszorozódott.
Van, aki még közelebb került a szívemhez. 👀
Van, akitől konkrétan hányok… 🤣
És vannak, akik teljesen összezavarnak érzelmileg.
A szenvedély, a feszültség és az a bizonyos „valami” egyre jobban kibontakozik…
és én csak sodródom vele.
Ez a sorozat nem enged.
És őszintén? Nem is akarom, hogy elengedjen. 😏✨
#zodiákusakadémia #bookstagramhungary #fantasyolvasás #romantasy #függőlettem

Nagyon vártam az IOV folytatását, illetve azt, hogy újra találkozzam a régi ismerősökkel. Persze volt egy kis nosztalgia, de a korábbi főhősök éppen csak felbukkanak. A karakterek terén ez a könyv inkább az új utakra koncentrál. Kocsis igazgató úr persze örök és állandó (szerencsére) de a többiek inkább csak említés szintjén maradtak meg a háttérben.
Ugyanakkor ez az új generáció is szimpatikus. Sárát például hihetetlenül megkedveltem, egy végtelenül talpraesett, szerethető karakter, akinek lehet drukkolni. A könyv „színfoltja” számomra pedig egyértelműen Tahi, aki frissességet és különleges dinamikát hozott a történetbe.
Jó volt látni ezeket az életrevaló gyerekeket, ahogy a saját útjukat járják. Leiner Laura remekül ért a mai fiatalok nyelvén. Más ez a regényfolyam mint a Szent Johanna Gimi, vagy a Bexi, de nem kevesebb egyiknél sem. Az életérzés ugyanúgy megvan.

Eza regény egyszerre fájdalmas és felemelő. Felnőttek a kölykeink. Jó volt az utazás, és a jó a lezárás is, mégis szomorú, hogy vége. Nemcsak számomra, hanem a szereplők számára is kicsit szomorkás az utolsó év, ugyanakkor teli van humorral és közöségi élménnyel és nagy döntésekkel. Leiner Laura nagyon jól megragadta ezt a kettősséget, és azt is, ahogy végigviszi az életre szóló döntések meghozatalát, és ábrázolja azok nehézségeit. Itt nekem amúgy előjött a felnőtt énem, és húztam a szám Párizs kontra Cortez tekintetben, de nyilván megértem azt, hogy így volt ez megnyugtatóan lezárva. Az osztályközösség tekintetében is voltak változások. Valahogy mindenki sokkal felnőttesebb és éretebb. (Na jó talán a rockkerek kivételével). Nagyon jók együtt a srácok. Mindegyiküket nagyon szerettem, sőt a végére még Mádai igazgatóhelyettes asszony is a szívemhez nőtt. Fájdalmas elengedni a karaktereket. Bár volt rendes lezárás azért én szívesen olvasnék még egy 20 év múlva esedékes osztálytalálkozós részt is.

Végre egyenesbe jöttek a dolog. Vagy mégsem? Cortez és Reni megteszik az első lépéseket a párkapcsolat útján és hát ezek legalább olyan bizonytalanok, mint Reni maga. Nem emlékszem már arra, hogy annak idején mi is ilyen bénák lettünk volna, de van kamasz ismerősöm és tényleg... :) Cortez néhány lépése abszolút megkérdőjelezhető így felnőtt fejjel, bár középiskolásként alighanem über romantikus. Arnold végre igazán önmaga, és ezzel együtt egyre kiállhatatlanabb, nem is értem Reni miért viseli el. Az osztályközösség is egyre jobb, nagyon sokat nevettem a srácokon. Kinga nekem még mindig eléggé kétesélyes, lehet hogy őszinte, de nagyon nyers. Összességében ez megint egy könnyen olvasható, vidám rész lett, továbbra is nagyon szeretem a történet hangulatát.

A Szent Johanna Gimi népszerűsége töretlen nálam akkor is, ha bőven kinőttem már a célcsoportból. Az ötödik, Remény című kötettel végre megérkezünk a várva várt fordulóponthoz (Melyik szeptember 9?). Ebben a részben búcsút intünk a tizedik osztálynak, és vele együtt annak a relatív nyugalomnak is, ami eddig jellemezte Reni és barátai mindennapjait. A cím nem véletlen: a történetet végigkíséri a bizonytalanság és a várakozás feszültsége, hiszen a jól ismert karakterek közötti dinamika alaposan megváltozik.
A regény titka szerintem most életszerűségben rejlik (hogy melyik korosztály életszerűsége arról persze vitatkozhatunk). A szerző pontosan ragadja meg a kamaszkor egy fontos szakaszát, amikor a barátságok elmélyülnek, a szerelmek pedig komolyabbá és néha fájdalmasabbá válnak. Reni és Cortez kapcsolata ebben a kötetben olyan szakaszba lép, ahol már nem elég a távoli rajongás, a kimondatlan szavak és a félreértések súlya alatt a remény az egyetlen, ami mozgásban tartja a szálakat. A humor persze most sem hiányzik, a jól ismert osztálytársak beszólásai és a tipikus iskolai kalandok remekül ellensúlyozzák a mélypontokat. Ez a kötet az eddigi legérzelmesebb rész a sorozatban, de természetesen okot ad egy kis nosztalgiára, nevetésre és őszinte tinédzserkori érzelmekre vágyik.is.

A Szent Johanna gimi 4. rész számomra egyértelműen visszahozta azt a hangulatot, ami miatt megszerettem ezt a sorozatot. Bár összességében nagyon kedvelem a történetet, nem minden kötet volt egyformán erős: a harmadik rész nálam kissé mélypontnak számított a Virág–Dorián konfliktus miatt. Ehhez képest a negyedik rész már határozottan felfelé ível.
Ebben a kötetben több szereplő is látványos fejlődésen megy keresztül. Virág karaktere például itt kezd igazán kiteljesedni, végre megmutatja önmagát. Arnold is egyre több rétegét tárja fel, és bár továbbra sem szerethető, sőt de itt akadnak kifejezetten jó pillanatai. Cortez pedig végre elkezd valóban figyelni Renire, még ha ehhez egy félreértés is szükséges.
A baráti kapcsolatok is szépen alakulnak: Reni és Kinga barátsága ebben a részben erősödik meg igazán, miközben az egész osztályközösség egyre összetartóbbá válik. A történet továbbra is megőrzi azt a meleg, otthonos, barátságos atmoszférát, ami a kezdetektől fogva a sorozat egyik legnagyobb erőssége, sőt, a karakterek közötti kapcsolatok finomodásával még inkább kiteljesedik.
A kötet vége kifejezetten erős, igazi függővég, amely nemcsak nosztalgikus érzéseket keltett bennem, hanem izgalmat is: most már nemcsak visszatekinteni jó ezekre az évekre, hanem komolyan drukkolni is a szereplőknek, hogy végre továbblépjenek.

Egy igazi történelmi utazás a Romanovok legsötétebb időszakába.
Hiba volt azt gondolnom, hogy már minden apró részletről olvastam a Romanovokról és a négy gyönyörű lányról: Olgáról, Tatyjanaról, Marijaról és a leghíresebb nagyhercegnőről, Anasztaszijáról. Ez a történelmi regény nagyon határozottan bebizonyította, hogy még messze nem ismertem az igazi történetet.
Az írás lényegében egy érzelmileg mély portré négy fiatal nőről, akik egyszerre voltak hercegnők és teljesen hétköznapi lányok.
Tetszett, hogy az írónő, Helen Rappaport alapos kutatómunkával apró részletekből, levelekből, naplókból képes volt ennyire életszerűen megformálni a karaktereket. Bemutatta a lányokat, mint testvéreket, barátokat, vágyakkal és reményekkel teli fiatal nőket.
Végig nagyon közel éreztem magamhoz a történetet, amelyben a szeretet, a luxus, a gyűlölet és a morbid emberi megnyilvánulások kéz a kézben járnak. Attól, hogy a karakterek közel kerültek hozzám így a tragédiájuk, - annak ellenére, hogy természetesen tudtam, hogy merre tart a történet - most sokkal jobban megérintett, mint a korábban, a témában olvasott történetek idején.
Amit még pozitívumnak tartok, hogy az író olyan tisztelettel tudta átadni a történetet, amitől nagyon érzelmes lett az egész írás és ez fantasztikus, ilyen az amikor az író ennyire át tudja érezni az általa életre keltett karakterei sorsát.
Nagyon ajánlom ezt a szívszorító történetet, ami gyönyörűen mutatja be a történelem sötét óráit érdekes női sorsokon keresztül.

Vannak azok a napok, amikor egyszerűen nem megy az olvasás. Amikor hiába nyitok ki egy fantasy könyvet, nem marad meg semmi, újra és újra ugyanazt a bekezdést olvasom. Amikor a dark romance sem köt le, mert túl sok, túl intenzív.
Na, pontosan ilyenkor nyúlok a „csöpögős” könyvekhez és A Strawberry Patch palacsintázó tökéletes választás volt erre az állapotra.
Őszintén szólva, én ezt a könyvet első körben a borítója miatt vettem meg. Az a tipikus „tudom, mire számítok” érzés volt bennem már a fülszöveg alapján is, és mivel imádom a kisvárosi románcokat, nem is nagyon kellett több indok.
És hogy mit kaptam? Pont azt, amit vártam egy könnyed, romantikus, hangulatos történetet, ami nem akar több lenni annál, ami.
A sztori egy bájos kisvárosba visz, ahol a Strawberry Patch palacsintázó nem csak egy hely, hanem a közösség szíve-lelke. Az a fajta hely, ahol mindenki megfordul, ahol mindig történik valami, és ahol persze senki titka nem marad sokáig titokban.
Ez a közeg az, ami szerintem igazán működteti a könyvet. A kisvárosi élet minden kliséjével együtt a pletykás mellékszereplőkkel, az összekacsintásokkal, a „mindenki tud mindent” hangulattal mégis annyira szerethető és otthonos.
A karakterek nem bonyolultak, de pont ez a jó bennük. Könnyű kapcsolódni hozzájuk, könnyű velük haladni. Nem kell túl sokat gondolkodni rajtuk, egyszerűen csak belecsúszol a történetbe, és hagyod, hogy vigyen magával.
A romantika pedig hozza azt, amit a műfaj ígér: egy kis feszültség, egy kis érzelmi hullámzás, néhány kiszámítható, mégis jóleső fordulat és az a bizonyos „csöpögős” hangulat, ami miatt pontosan tudod, miért is vetted kézbe ezt a könyvet.
Számomra ez a történet inkább érzés volt, mintsem egy nagyívű cselekmény. Az a fajta olvasmány, ami nem akar megterhelni, nem akar túl sok lenni, csak egyszerűen kikapcsol.
És néha pontosan erre van szükség.
A Strawberry Patch palacsintázó egy igazi komfortolvasmány: kedves, könnyed, romantikus, és tökéletes választás azoknak a napoknak, amikor csak egy kis nyugalomra és mosolyra vágyunk.

Sokáig kerülgettem ezt a könyvet, pedig a borítója már első pillantásra megfogott. Végül a húsvéti időszak egyik pihenős tavaszi napján vettem kézbe, és azt kaptam tőle, amire akkor szükségem volt, egy könnyed, szórakoztató, mégis hangulatos történetet.
A történet helyszíne Bootleg Springs tipikusan az a kisváros, ahol mindenki tud mindent, és mindenről van véleménye is. Ebbe a közegbe érkezik meg Devlin, a visszafogott politikus, aki hamar megismerkedik ezermester szomszédasszonyával Scarlettel, a szókimondó, temperamentumos lánnyal. Kettejük párosa elsőre nem tűnik működőképesnek, de pont ez az ellentét adja a történet sava-borsát.
A regény lendületes, néha már szinte túlpörgött, teli van egyfajta kaotikus energiával.
Scarlett karaktere számomra kicsit hullámzó volt, Devlin viszont kellemes meglepetés, nem volt a tipikus alfa hős, de emiatt szerettem.
A mellékszereplők, különösen a Bodin testvérek, sokat hozzátesznek a hangulathoz, és egyértelműen megalapozzák a folytatás iránti kíváncsiságot.
Összességében ez egy igazi „bekuckózós” vagy épp naplementés olvasmány, könnyed, romantikus, egy kis humorral és egy cseppnyi csípős hangulattal.

A történet az 1959-es holcombi gyilkosságot dolgozza fel, ahol egy teljes családot brutális módon öltek meg. A könyv viszont nemcsak az eseményekre koncentrál, hanem nagyon mélyen belemegy az elkövetők életébe is. Megismerjük a gyerekkorukat, a hátterüket, azt az utat, ami végül a bűnözéshez és a gyilkossághoz vezetett. Érdekes volt látni ezt a fajta részletességet, még ha közben hiányérzetem is volt amiatt, hogy az áldozatokról kevesebb szó esett.
Ami igazán megfogott, az a pszichológiai mélység. Nem menti fel a tetteseket, de megmutatja, hogy milyen összetett folyamatok vezethetnek egy ilyen tettig. Közben viszont bennem is ott volt a düh: miért történnek ilyen értelmetlen gyilkosságok? És miért tart egy ilyen ügy feldolgozása, lezárása évekig?
És hogy miért lett ennyire ismert ez a könyv?
Azért, mert ez volt az egyik első úgynevezett „tényregény”. Capote éveken keresztül kutatta az ügyet, interjúkat készített, és gyakorlatilag egy valós történetet írt meg regényes formában. A könyv 1966-os megjelenése után óriási hatása volt, és sokan ezt tartják a modern true crime műfaj egyik alapművének. Több millió példányban kelt el világszerte, és máig az egyik legismertebb ilyen jellegű könyv.
Számomra egy érdekes, de ambivalens olvasmány volt. Tetszett a témája és a részletessége, de közben végig volt bennem egy feszültség és egyfajta ellenérzés is.
Ez nem egy könnyű könyv, inkább egy olyan, ami után elgondolkodik az olvasó az emberi természetről.