Sarah Rivens - Fogoly 2 🖤
„– Tudod, hogy utálom, ha megmondják, mit tegyek – sóhajtott Asher.
– Tudod, hogy leszarom, mit szeretsz és mit nem.”
A könyv olvasása előtt mindenképp ajánlom, hogy olvassátok el az 1,5. kötetet, ha nem akarjátok elveszve érezni magatokat a második rész olvasása közben.
Egy év telt el a drasztikus búcsú óta. Egy év, amit Ella Manhattanben töltött, próbálva feldolgozni a múlt démonait és Asher Scott rideg elutasítását 💔. De a múltat nem lehet papírlapokkal teli borítékokba zárni. Amikor a sors (és egy kis féltékenység 😏) újra összehozza őket, az elfojtott érzelmek csak még pusztítóbbá válnak ⚡.
Ella már nem az a védtelen lány, akit megismertünk a hűség, a bosszú és a túlélés határmezsgyéjén egyensúlyoz 🖤. Minden ellenére, amin keresztülment, igazi mentális erőről tesz tanúbizonyságot 💪.
Asher… a pszichopatánk, akit imádok utálni 😈. Egy nyugtalanító, mégis lenyűgöző karakter, aki az egész történet feszültségét adja. Ebben a kötetben fokozatosan „lágyul”, anélkül hogy elveszítené a karakterének lényegét 🔥.
A slow burn kapcsolat szépen ki van dolgozva, tele van feszültséggel és kimondatlan dolgokkal ❤️‍🔥. De számomra igazán a mellékszereplők teszik különlegessé: valódi szerepük van, és hozzáadnak egy kis pluszt, amitől az egész világ élőbbé válik.
A könyv nem finomkodik. Ha szereted a dark romance műfaját, ahol a morális iránytű néha teljesen megbolondul, ez a te olvasmányod 🖤.
Nagyon szépen köszönöm @moobius.hu a gyönyörű példányt és a bizalmat! 😍❤️
💬 Szerintetek meg lehet változni valaki kedvéért, vagy a múltunk démonai mindig erősebbek lesznek nálunk? 🤔

A Bárka születésnapja eredetileg 1990-ben jelent meg, azóta több kiadás is napvilágot látott, és most a Európánál is egy újabb kiadás jelent meg. Maga a borító a kék színnel eléggé figyelemfelkeltő ahhoz, hogy oda vonzza a tekinteteket, és felkeltse a kisebbek figyelmét. A születésnapi torta és a megjelenő állatok olyan szimbólumok, amik nemcsak a címhez illenek tökéletesen, hanem a történet egészéhez is.
A kötetben fontos szerepet kap a környezet- és állatvédelem, emiatt nem egy szokványos gyerekkönyv. Úgy tanít, hogy közben szórakoztat és kikapcsol. Maga a történet már az első oldalakkal megfogja a kisebbek figyelmét, és ahogy sorra kerülnek elő a komolyabb témák, úgy válik egyre karakteresebbé a kötet.
A Bárka születésnapja Durrell állatkertjének a 25. évfordulós megünneplése végett íródott meg. Akik ismerik a szerzőt, azok talán a munkásságát is, és tudják, hogy a Jersey Zoo Gerald Durrell nevéhez fűződik. 1959-ben alapította olyan állatok számára, amelyeknek többségét a kihalás veszélye fenyeget. Szóval ez a kötet nemcsak egy mese, hanem egy valós történet, megtörtént eseményekkel, és az állatok szeretetével.
A kötet elsősorban Durrell alapítványáról, a céljairól, természetesen az állatairól, azok szeretetéről és az állatkert megvalósításáról szól. Habár elsősorban úgy gondolom, hogy gyerekkönyv, a nagyobbak, vagy éppen a felnőttek is ugyanúgy tudják élvezni, mint a kisebbek. Tökéletes délutáni időtöltés, vagy esti mese azok számára, akiket érdekelnek az állatok, a környezetvédelem, az állatvédelem vagy egyszerűen egy állatkert megszületése, és a 25 év alatt elért célok.

Hét halálos tövis egy olyan könyv volt számomra, mintha valaki fogta volna az összes kedvenc tropemat, egy maréknyi sötét mesét, némi romantikus feszültséget, és finoman összekeverte volna egyetlen történetté. Az enemies to lovers dinamika, a dark academia hangulat, a titkos társaságok rejtélyei, a hamis házasság csavarjai mind-mind olyan természetesen simulnak egymásba, mintha mindig is egy helyen lettek volna.
A standalone jelleg pedig igazi ajándék. Már annyi sorozatot olvasok, hogy néha azt érzem, csak vándorlok egyik félbevágott világából a másikba. Itt viszont kaptam egy lezárt, kerek történetet, amitől kifejezetten megkönnyebbültem. Tudod, azt az érzést, amikor a könyv végére érve tényleg minden a helyére kerül? Na, ezt adta vissza.
A történet pörgős, feszes ritmusú, nincs benne felesleges időhúzás, de sosem lesz kapkodós. Rövid időt mesél el, mégis tele van eseménnyel, és egy percig sem unatkoztam. Még azoknál a részeknél sem, amik másnak talán hiányosnak tűnhetnének, én inkább úgy éreztem, hogy végig mozgásban vagyok, és visz magával a világ.
Nagyon tetszett az is, hogy nem a spicy részek viszik a hátukon a romantikát. A könyv inkább atmoszférával, kémiai feszültséggel és karakterdinamikával dolgozik. A herceg karizmatikus, szó szerint belép a jelenetbe, és azonnal elviszi a fókuszt. A lány pedig okos, határozott, és pont azt a fajta női erőt hozza, amitől az egész kapcsolatuk él, lélegzik és működik.
És ott vannak a Hófehérke-motívumok… gyönyörűen, finoman elrejtve. A vadász alakja, a herceg árnyalata, a gonosz királynő fenyegető jelenléte, a tükör és a varázstükör visszatérő szimbolikája mind olyan plusz réteget adnak a történetnek, amitől kicsit olyan, mintha egy újraértelmezett, sötétebb mesét olvasnál.
Ez a könyv nagyon szépen játszik a hangulatokkal: egyszerre romantikus, misztikus, kicsit veszélyes, kicsit mesés — és közben teljesen magával húz. Ha szereted az ilyen atmoszférát, a jól működő trópokat, és a finoman adagolt feszültséget, akkor nagy eséllyel ugyanúgy el fog varázsolni téged is, mint engem.

Az emberi kapcsolatok sokszínűségére mutat rá a könyv. Azok rombolásra, de ugyanúgy építésre képes erejéről. Hogy milyen sokat számít a családi közeg, amiben felnevelkedünk, mert alapvető hatása van a lelki egyensúlyra. És hogy milyen fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik támogatnak, fejlődésre, előre lépésre ösztönöznek.

A főszereplőnek, Ambrenek nem adatott meg ez a biztos alap gyerekkorában, így egy ponton félresiklott az élete. Rossz emberekhez kötődött, egyik ártó kapcsolatból került a másikba, míg nem elérkezett a mélypontra. Szerencséjére ekkor egy új közegbe kerül, olyan emberek közé, akik végső soron megmutatják neki, hogy sosincs késő az újrakezdéshez. Az Alpokban eltöltött fél év sem mentes fájdalomtól, itt is érik a lányt csalódások, azonban elindul a testi és lelki gyógyulás útján.

„… ma este rájöttem, hogy nem voltunk más, mint két ismeretlen, akik két teljesen különböző sztorit éltek át két párhuzamos univerzumban. Mindenki a saját valóságában.”

Ez a történet több ember fájdalmas, tanulságos, de végső soron reménykeltő útkeresését mutatja be. Szívbe markoló volt követni, ahogy Ambre önmagára talált és ráébredt, mit jelent pontosan a boldogság. Ahogy felismerte a hibákat, amiket korábban elkövetett, és elkezdett dolgozni azokon a kapcsolatokon, amik előtte vágányra futottak. Voltak embereket, akiket végleg elengedett, míg másokat közelebb vont magához.

„Sokáig azt hittem, hogy boldognak lenni azt jelenti, hogy megtaláljuk a stabilitást, a boldogságunkon nem esik folt, semmi nem zavarja, semmi nem kérdőjelezi meg. Nincsenek hullámhegyek és -völgyek. De mostanra rájöttem, hogy pont ellenkezőleg van: a boldogság úgy is létrejöhet, ha eltöröljük a múltat, hagyunk elmenni embereket, vállaljuk a búcsú kockázatát abban a reményben, hogy találkozunk majd másokkal.”

Fontos témákat dolgoz fel a könyv. Aki szeret a lélek rejtelmeibe merülni, a kapcsolatok milyenségén gondolkodni, azoknak kihagyhatatlan ez a kötet.

Stephen King, A menekülő ember című regénye 1982-ben látott napvilágot és azóta számos kiadást megélt itthon is, ami garancia a kiváló szórakozásra.
Először is szeretném kiemelni azt az atmoszférát, amit King a lepusztult helyekkel megteremtett, ez adott egy alaphangulatot, ehhez pedig jött a szociális szegénység, ami kényszert kényszerre szült és elindította a cselekményt, ami végig pörgős maradt.
A történet korát megelőzve, egy disztópikus világba viszi el az olvasót, ahol a valóság és túlélőshowk igen népszerűek, jelen esetben élőben közvetítik a tv-ben a hajtóvadászatot. A Hálózat embereket toboroz, a Menekülő Ember elnevezésű játékba, ahol 30, szabadon töltött nap után egymilliárd dollár jár, de ha mégis elkapják halál a büntetés.
Micsoda történet, amikor még a show-k közelében sem jártak, inkább kimerültek a kvízjátékok, és egyéb szórakoztatásnál. King már akkor is hatalmasat mert álmodni és egy futurisztikus, vad és mégis nagyon emberközpontú történetet teremtett meg, ahol az emberi életet a szórakozás szolgálatába helyezik.
Nem egy hosszú regény és nagyon sok sötét műfajba besorolható, mint sci-fi, horror, thriller, disztópia, tehát minden, ami sötét, erőszakos és vad.
Az Éhezők Viadala ehhez képest egy óvodás csoport, nekem ebben a regényben sokkal jobban átjött az emberi kiszolgáltatottság, a hatalmi elnyomás és a vadász-préda találkozása.
A történet viszonylagos rövidsége ellenére nagyon érdekes volt a karakterábrázolás, igazi lélektani repülés volt a karakterek szempontjából.
A vége pedig egyszerűen az olvasóra szakad egy huszárvágással, itt egy pici hiányérzetem bevallom, maradt, de tetszett is egyúttal.
Furcsa tapasztalás, hogy az író mit képzelt el napjainkról, milyen történetet álmodott meg a 21. századra.
Ez egy azt a mindenit! regény minden szempontból, King egyik legjobbja, de a top 5-ben benne van, legalábbis nálam.

Ez a múltba visszafelé haladás számomra egy egészen új és érdekes perspektívát nyitott meg ennél a kriminél kifejezetten jól hatott. A gyilkosságtól hamadunk visszafelé az időben, hogy megtudjuk miért is történt. Jen fia ugyanis egy igazi kocka, aki soha sem lenne képes gyilkolni. Mégis megtörténik. Leszúr valakit az éjszaka közepén és ezt Jen a saját szemével látja. Mit tehet egy anya, hogy megmentse a fiát a börtöntől? Mit tehet akkor, ha másnap mikor felébred nem holnap van, hanem tegnap? Újra éli a napokat folyamatosan, de a gyilkosságot mégsem tudja megakadályozni. Mi lehet a kiváltó ok? Miért történik ez és hogyan tud visszafelé haladni az időben? Mindent visszafelé élünk át és egy egészen más szögből látjuk az eseményeket és tudjuk meg a „miért”-eket.
Nekem nagyon tetszett ez az újfajta megközelítés, szerintem érdekes és izgalmas volt így olvasni a regényt. Ha szeretitek a krimiket szerintem adjatok neki egy esélyt! 😉

Ismét kaptunk az írónőtől egy aranyos, romantikus történetet tele szenvedélyel és egy kis gyászfeldolgozással. Nagyon fontos szerepet játszanak a regényben a család és a barátok. Összetartóak és próbálnak együtt megoldani minden nehéz helyzetet. Aranyosak a közös családi vacsorák. Néha a felnőttek képesek gyerekesen viselkedni egy-egy szituációban. Egy érett és felelősségteljes édesapa is.
Cole egy szuper apa, aki a lányáért él. Ő számára a biztos pont és szeretné őt boldognak látni. De nincs egy csepp magánélete sem és eléggé magányos. De vajon be meri e vállalni a megszokott, biztonságos kis élete után a randizással járó ismeretlen és ijesztő változásokat. Megéri e változtatni és belekezdeni valami újba, ha lehet később csalódni fog, vagy újabb veszteség éri majd?
Vajon a legjobb barátja húga, aki végig a szomszédból epekedett érte, kizökkentheti e ebből a magányos édesapa szerepből? Boldoggá tudja e tenni őt és a lányát? Megéri e beengedni egy új embert a szoros kis családi kötelékükbe?
Ha szereted a romantikus regényeket, akkor ebben sem fogsz csalódni. Az írónő elrepít egy havas kisvárosba, Bellamy Creekbe, ahol egyáltalán nem unalmas az élet. 😉

A párizsi táncosnő egy érzelmekre építő, történelmi-romantikus regény, amely a náci megszállás alatti Párizsban játszódik. Nálam teljesen vegyes az, hogy éppen szeretem-e a II. világháborús történeteket, mert elég komoly lelki erő kell a legtöbbjükhöz. Ehhez a történethez most épp akadt, bár talán nem is volt annyira megterhelő.
A történet középpontjában Helena Fotticelli áll, egy olasz származású táncosnő, aki a Folies Bergère világában próbál túlélni, miközben fokozatosan egy menekült zsidó család sorsának részévé válik. A szomszédjába él Annette és Marek a két kicsi gyermekükkel, és ők öten egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
A könyv egyik legerősebb oldala a hangulatteremtés. Darmon érzékletesen rajzolja meg a háborús Párizst, a mulatók csillogása mögött ott lappang a félelem, az üldöztetés és az erkölcsi bizonytalanság. Helena karaktere különösen jól működik, mert nem klasszikus hősnő, egyszerre álmodozó, sebezhető és fokozatosan bátor emberré váló szereplő. A regény egyik fő kérdése, hogy meddig hajlandó elmenni valaki mások megmentéséért.
Stílusában a könyv az olvasmányos történelmi regények hagyományát követi, gördülékeny szövegű, filmszerű jelenetekkel dolgozik, és erősen épít az érzelmi hatásokra. Nekem néhol túl melodramatikusnak tűnt, A regény ritmusa is váltakozó, néhány rész túl lassú szerintem.
Összességében ez egy érzelmes, sodró lendületű történelmi regény a szeretetről, önfeláldozásról és emberségről a háború legsötétebb éveiben.

Nagyon vártam a Haldokló csillagok folytatását, úgyhogy örültem amikor megjelent a Perzselő sötétség, bár egy kicsit elbizonytalanított a terjedelme. Ez a rész is monumentális, nagyon gazdag az érzelmi világa és abszolút kiterjedt a világépítése, de emellett most elég túlírtnak is éreztem a történetet, legalábbis a cselekmény nem feltétlenül indokolta az oldalszámot.
A történet egyszerre lép tovább, és lép vissza a múltba. Ebben a kötetben Nyte szűrőjén keresztül, minegy tükörcserepekként láthatjuk a történetüket Astraea-val, míg a jelenben új szereplők érkeznek új konfliktusokkal. A két szál természetesen összeér, bár nekem a teljes koncepció tetszett igazán, hanem az, hogy Nyte karaktere sokkal árnyaltabb lett. Sőt, kettejük közül, bár ő a negatív hős mégis sokkal közelebb került hozzám, mint a Hajadon. Mondjuk Astraea ebben a részben ezért hozott pár megkérdőjelezhető döntést.
Auster és az égi lények érkezése alaposan felbolygatják a szereplők közti konfliktusokat és kapcsolatrendszert, és tovább rétegezik a világépítést. A cselekmény viszont időnként túl ködössé válik. Néha azt éreztem, hogy az érzelmi viharok teljesen háttérbe szorítják a konkrét konfliktusokat és csatajeleneteket, emiatt a történet elveszíti a fókuszát. Nyte és Astraea is rengeteget szenvednek, ami egy ponton már kissé megkérdőjelezte számomra az isteni hatalmukat és felsőbbrendűségüket. Ahhoz képest, milyen elképesztő erejű lényekként vannak bemutatva, meglepően gyakran kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.
Összességében nagyon szeretem ezt a trilógiát, de a második részt kritikusabban olvastam mint az elsőt.

Nagyon szeretem a látványos, edukatív köteteket. Az emberi test egyébként is maga a csoda és most 224 fantasztikus, illusztrációkkal gazdagított oldalon keresztül vár a felfedezésre, megismerésre és kreatívkodásra.
Ez a színezőkönyv egyesíti a tudást és a szórakozást, miközben észrevétlenül egyre több érdekességet tudunk meg az emberi testről, az anatómia világából.
A színezőkönyv igazán látványos, részletes illusztrációkkal van tele, minden oldal egy újabb csoda, egy szerv, egy testrész, ami felfedezésre vár. Az illusztrációk alatt található egy kiszínezésre, kitöltésre váró rajz, amit a fentebbi minták vagy saját terveink alapján megölthetünk élettel, színekkel.
A könyv szerkezete egyszerű, mégis nagyon logikusan felépített. A színezés közben könnyedén rögzülnek az izmok, szövetek, szervek elnevezései, kinézetük és ezáltal az ember teljes anatómiai felépítése. Később pedig könnyű visszalapozni és jó megnézegetni az általunk készített színekben gazdag illusztrációkat.
A könyv nagy erőssége, véleményem szerint az, hogy az éppen biológiát tanuló általános iskolásoktól kezdve az orvostanhallgatókon át egészen a laikusokig, tényleg bárki kikapcsolódva tanulhat vagy rögzítheti a korábban tanultakat, esetleg éppen csak kikapcsolódás képpen színezheti a látványos ábrákat.
Ez a kötet garantáltan kimozdít a hétköznapokból, a piacon egyedülálló és számomra nagyon sok olyan ismeretanyagot tartalmazott, amiről eddig még csak nem is hallottam vagy láttam az emberi testtel kapcsolatban.
Nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, akár ajándéknak is, ha olyan kötetet ajándékoznál, ami kicsit sem átlagos.

Első könyvem Mező Szabolcstól, de egészen biztosan nem az utolsó.
Fordulatokkal teli, baljós hangulatú, titkokkal átszőtt krimi volt, ami végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. Az író trükkösen kézen fog, bevezet a történet sűrűjébe… aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy teljesen elvesztetted a biztos kapaszkodókat, és csak kapkodod a fejed, hogy akkor most mi is történik valójában.
Farkas Róbert ügyész és Szűcs Gábor főhadnagy egy brutális gyilkossági ügy kellős közepébe csöppen, ahol az egyetlen nyom egy különös fakocka. Egyetlen apró tárgy, ami egyre mélyebbre vezeti őket egy rejtőzködő, mesterséges intelligenciával foglalkozó cég világába, és egy olyan technológiához, ami képes megjósolni a jövőt.
Nagyon szerettem a könyv hangulatát. Volt benne valami klasszikus krimis beütés, ami szerintem jól állt ennek a történetnek. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Sherlock Holmes világa találkozott volna a mesterséges intelligenciával, vállalati titkokkal megfűszerezve.
Ha belépsz a Pokol kapuján… hagyj fel minden reménnyel.

Első Szántó Dániel könyvem, aminek köszönhetően egyből +2 kötettel bővült a gyűjteményem.
Ezt a könyvet konkrétan egy nap alatt kiolvastam. Egy kicsit újra gyerek voltam, egy kicsit újra engedtem a fantáziának, egy kicsit elvesztem én is Ködhalomban, és egy kicsit az én szívembe is fúródott egy szilánk az Üveggyárból.
A történet egyszerre nyomasztó, titokzatos és különösen varázslatos. Ahogy haladunk előre a nyomozásban, egyre inkább összemosódik a határ valóság és képzelet között, és egy ponton már az ember maga sem tudja biztosan, miben higgyen. Pont ettől lett annyira beszippantós.
A gyerekek hatalmas tanítók, és ez a könyv is pontosan erre emlékeztet. A gyerekek igazságát soha ne vegyük félvállról. Amit ők igaznak éreznek, abban van valami nyers, tiszta és megkérdőjelezhetetlen. Lehet, hogy nem mindig logikus, de sokszor közelebb áll a valódi igazsághoz, mint hinnénk.
Nagyon megérintett az is, ahogyan visszahozta azt az érzést, milyen gyereknek lenni. Gyermekként az ember sokkal mélyebben él meg mindent: az örömöt, a félelmet, a kíváncsiságot, a veszteséget. A világ színesebb, a fantázia vadabb, és az igazság sokszor ott lapul egyetlen pillantásban vagy félmondatban. Felnőttként ez a varázs valahogy megkopik. Talán ezért is fájt és esett ennyire jól egyszerre visszatalálni hozzá egy könyvön keresztül.
Ködhalom nem csak egy hely volt számomra, hanem egy érzés. És biztos vagyok benne, hogy még sokáig velem marad.

Ez egy olyan könyv, ami nem csak friss megjelenésű, de Fruzsina első regénye is. Először természetesen a könyv borítója fogott meg. Szerintem nagyon szép lett, ami nagyon sokat elmond a történetről, viszont mégis keveset. Nekem a veszteség, fájdalom és a remény jutott róla eszembe.
A történet Magyarországon játszódik, Zircen. Igaz a könyv összességében egy romantikus történet, de pont azt szerettem benne, hogy nincs túlromantizálva, nincsenek klisékkel teletömve.
A történetben megismerhetjük Lénát, aki egy autóbalesetben elveszíti vőlegényét. Lénának nem csak a gyásszal kell megküzdenie, hanem saját magával is. Végigjárja a gyász összes folyamatát, haragszik magára, haragszik a világra, miközben egyre mélyebbre süllyed a depresszióban. Egy ponton viszont Léna úgy dönt, hogy ki kell szakadnia abból a környezetből, ahol az emlékei folyamatosan utolérik, így elköltözik Zircre, a nagymamája üresen álló házába. A történetnek ezt a részét különösen szerettem. Új környezet, de mégis valami régi, valami gyerekkori, új barátok és lassan begyógyuló régi sebek… És talán egy kibontakozó szerelem??
Hogy mit szerettem a történetben?
Humoros volt, romantikus, voltak benne csavarok (megdöbbentően), volt benne gyász, traum, családi kapcsolatok, félelmek. Ez egy olyan történet volt, ami bárkivel megeshet, megtörténhet és pont ettől volt szerethető. A karakterek is olyanok voltak, akiknek a belső értékek fontosak voltak, szerethetőek.
A könyv összesen 288 oldal, nincs túlírva, gyorsan olvastatja magát, szinte pörögnek a lapok. Két nap alatt olvastam el, mert nem bírtam letenni. Szívből ajánlom, ha szeretitek az olyan történetet, ami a gyógyulásról, feldolgozásról és újrakezdésről szól.

Egy nagyon lassan építkező, hangulatos olvasmány, amiben nemcsak a családi kapcsolatok kapnak szerepet, hanem a szellemvilág, a teázás kultusza, és ezeknek az ötvözete. A középpontban egy ikerpár áll, akik kiemelkednek a társaik közül, hiszen különlegesek, és valahol félelmetesek is, hogy ennyire elütnek a társaiktól. Nekem legfőképp az a párhuzam tetszett, amit Chris Vuklisevic állított fel Agónia és Felícia által.
A múlt és a jelen pillanatai váltakoznak olvasás közben, és mesélik el a lányok történetét. A tealógia, és a szellemek is nagy hatással vannak rájuk, hiszen végig körüllengi az életüket, és ha menekülni akarnának előlük sem tudnának. A cselekmény és ezáltal a történet is lassan, a maga sajátos, aprólékos tempójában bontakozik ki, és mutatja meg az erejét. A középpontban az ikerpár mellett a család, és a családi dráma kap nagyobb teret, ennek a kapocsnak járunk végig a nyomában, amíg a Tea a szellemeknek c. kötetet olvassuk.

Amikor először a kezembe vettem Fruzsi könyvét, volt bennem egy kis egészséges félsz. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar nevek és hazai helyszínek néha kockázatosak egy regényben, de ez a történet már az első fejezetekkel minden előítéletemet felülírta. Nemcsak egy könyvet kaptam, hanem egy mély, igazi lélektani utazást, amely a legfontosabb emberi kérdéseket feszegeti.A történet középpontjában a gyász, a traumák feldolgozása és a továbblépés fájdalmas, mégis felszabadító folyamata áll. Léna és Zsombor találkozása első látásra sorsszerű, ám a múltjuk sötét árnyai és eltérő céljaik folyamatosan próbára teszik őket. Ami viszont megkérdőjelezhetetlen, az a köztük lévő dinamika: a testi és lelki kémia szó szerint tombol minden közös jelenetüknél.
Léna egy igazi harcos. Olyan belső erő árad belőle, ami minden nehézségen átsegíti, és példát mutat abban, hogyan lehet túlélélni a legnehezebb időszakokat is.Zsombor karaktere pedig fájdalmasan őszinte. Ő az a férfi, aki még küzd a múlt láncaival, és akinek a legnagyobb csatát önmagával kell megvívnia: elhinni, hogy ő is megérdemli a boldogságot és a teljes életet. (És lássuk be, Zsombor az a típus, aki egyetlen pillantásával elcsavarja az olvasó fejét, egy-egy csókjától pedig szó szerint beleremeg a kezünkben a könyv!)
Az író zseniálisan egyensúlyoz a nehéz témák és a könnyedebb pillanatok között. A könyvet átszövi egyfajta fanyar humor és perzselő tűz, ami nem hagyja, hogy a történet ellaposodjon. Bár akadtak benne olyan részletek, amiket én talán rövidebbre fogtam volna, utólag rájöttem, hogy pont ezek az apróságok adták meg a regény mélységét és tették az egészet hátborzongatóan realisztikussá.
Ez a könyv nem csak egy szerelmi történet. Ez egy terápiás élmény volt számomra is. Együtt sírtam a szereplőkkel, velük együtt nevettem, és én is egy kicsit jobban lettem a végére. Fruzsi, kérlek, hozz még nekünk sok ilyen történetet, mert ezek a könyvek segítenek mindannyiunknak a gyógyulásban!

Ismét egy impulzus vásárlás, gyönyörű élfestéssel.
Mostanában én is gyakrabban engedek a magasztaló kritikáknak és beszerzek egy-egy kötetet.
Rebecca Yarros-ról korábban nem sokat tudtam, nem is olvastam még semmit az írónőtől, - talán, mert fantasy vonalon alkot erősebben, én meg abban még kicsit gyengébb vagyok- így teljesen meglepetésként ért, hogy mennyire érzelmes és hatásos írást kaptam ettől, a leginkább new adult kategóriába besorolható kisregénytől.
A Gyulladáspont a Legacy sorozat 0,5-0,7. része, milyen érdekes már ez a meghatározás is, mert semmit sem sejtet, de mégis tudni lehet, hogy egy olyan történetet olvasunk, ami valaminek a része, mégpedig a Perzselő lángnak.
Azt gondolnánk, hogy rövid történet, de valójában azért bő 304 oldal, tehát alkalmas egy elmélyült olvasáshoz, a karakterek megismeréséhez.
A történet Legacy-ba kalauzol minket, ahol a coloradói kisváros emlékezetében még élesen él egy korábbi tragikus tűzeset emléke. A tragikus események mögött pedig komoly érzelmi szálak is kibontakozóban vannak, sorsfordító kérdések, kapcsolatok, hivatás és vágyak fogalmazódnak meg. Ezt pedig mindet igazán szemléletesen írja le az írónő.
A főszereplők kapcsolata nagyon szenvedélyes, de mégis terhelt, nagyon tetszett a karakterek bemutatása, fejlődése és életútja.
Az írónő világfelépítése kiváló, szinte belevarázsolja az olvasót is a városba és a morális dilemmák, a veszteségek, a fejlődés és a karakterek egyaránt izgalmas részei voltak a történetnek.
Sokkal többről van itt szó, mint egy romantikus történet némi erotikával, sokkal inkább egy jól elindított fejlődésregény.
Azt gondolom, hogy ez a kötet és a Perzselő láng együtt szép ívet fognak venni és érdemes lesz beleszeretni ebbe a tűzzel perzselt történetbe.
Nálam jöhet is a Perzselő láng, szerintem ez lesz a következő olvasmányom és remélem legalább ilyen olvasási élményt fog adni.

Lucia és Ben egykor egy pár voltak. Egy pár, akik nagyon szerették egymást. Most, 3 évvel később, miután az útjaik elváltak, kerülik egymást, rá sem néznek a másikra. Ben számára volt valami fontosabb a szerelemnél, vagy csak nem volt más lehetősége? De mi van, ha a sors ad nekik egy második esélyt?
Lucia bűntudatot érez a szobatársa halála miatt, ami először furcsának tűnhet, hiszen még csak nem is voltak barátok. Azonban megtalálja Sara naplóját és a dolgok kezdenek gyanússá válni. Főleg hogy Sara a Fortuna nevű elit társaság tagja volt, amelynek mindent szabad. Csakhogy Lucia hogyan tudhatna meg bármit is, ha nincs oda bejárása, mert nem tag? Kiderül, hogy a lehetőség nagyon gyorsan adódik – mégpedig a volt barátja személyében, aki a Fortuna tagja. Miért ne használná ki, különösen, hogy Ben közeledni akar hozzá?
A második esély motívumát az írónő nagyon jól mutatja be és írja le. Az olvasás végére azt gondolom, hogy évekkel korábban Lucia és Ben valóban nem illettek egymáshoz. Ben társasági ember, szereti a kirándulásokat és a bulikat. Lucia ennek épp az ellenkezője: introvertált, aki legszívesebben egész nap egy könyv fölé hajolva tölti az idejét. Úgy tűnik, a lány részéről sosem volt kompromisszum, sosem akarta megismerni vagy kipróbálni azt, amit a párja szeretett. Most ez végre változik. Mindketten változnak, de leginkább Lucia fejlődése szembetűnő. Ez lett az egyik kedvencem a könyvben, ahogyan látjuk a jellemfejlődését.
Bár mindketten gazdag családból származnak, ez nem jelenti azt, hogy egyszerűek lennének, vagy hogy az életük gondtalan volt – épp ellenkezőleg. Különösen kíváncsi voltam arra, mit élt át Lucia gyerekkorában. Eleinte csak apró részletek derültek ki, ami egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet. A történet alakulása azt is megmutatja, miért hozta meg Ben a döntéseit, és el kell ismerni, hogy az indokai érthetők. Ahogy egyre jobban megismertem a szereplőket, egyre szimpatikusabbá váltak számomra.
Sara ügye csak a végén kerül igazán előtérbe. Az utolsó fejezetekben rengeteg minden történik: veszélyes helyzetek, új körülmények derülnek ki. A befejezés? Meglepett, és egy kis hiányérzetet hagyott bennem. Nem szép így befejezni! Hogyan várjon így az ember a folytatásra?
Na és te? Belépsz a Dark Elite világába?

Melissa Fu bemutatkozó regénye erős érzelemgazdag írás. A történet 1938-ban, a japán invázió idején veszi kezdetét, amikor Meilin és kisfia, Zsen-su menekülni kényszerülnek otthonukból.
Egyetlen kincsük egy kézzel festett antik tekercs amely mesék és legendák révén nyújt menedéket számukra a háború borzalmai elől. A regény ezt a menekülést követi végig évtizedeken és kontinenseken át, Tajvantól egészen Amerikáig, ahol a család új generációi már egy egészen más világban próbálnak válaszokat találni a múlt elhallgatott kérdéseire.
A regény egy lírai és érzelemgazdag írás. Melissa Fu úgy képes ábrázolni a történelem legpusztítóbb eseményeit, az éhínséget, a bombázásokat és a politikai üldöztetést, hogy közben megőrzi a történet emberi léptékét. A regény olvastatja magát, és bár a témája nehéz, a szerző prózája mégis könnyed és magával ragadó marad.
A karakterek közül Meilin alakja a legerősebb, ő egyértelműen az anyai szeretet mintaképe. Ugyanakkor a regény második fele, amely Zsen-su (már Henryként) amerikai életére és lánya, Lily identitáskeresésére fókuszál, érdekes kontrasztot állít fel.
A regény ritmusa nem egységes, a vége egy kicsit gyorsabb, de összeségében ez nem von le az olvasási élményből. Nagyon szép ez a könyv, de a borító hangulata ellenére nem egy könnyed romantikus olvasmány.