Mélissa da Costa a kedvenc francia szerzőm. A Manon virágai és Az ég minden kékje című regénye elolvasása után kétségtelenné vált a számomra, hogy bármi is jelenik meg magyar nyelven az író tollából, azt olvasni fogom – még akkor is, ha túl van a komfortzónám határain. Szeretem azt, ahogy alkot és azt, amit közvetít. A Visszatérés című könyve esetén is hasonló katartikus élményt vártam, mint a korábbi történetei során.
A kötet első felhangja igencsak gyomorszorító. Egy fiatal, mindösszesen húszéves lány öngyilkosságot kísérelt meg. Az idősebb, civilben kétgyermekes családapa szeretője, Philippe talál rá, s neki köszönheti a túlélést – bár jelen szituációban inkább fásult, mint boldog evégett. Ambre ezt követően új közegbe kerül: az Alpokban egy hotelben fog idénymunkát végezni, amelyet a férfi intézett neki. Az előtte álló hat hónap kőkemény tapasztalatokkal látja el, amelyek sarkalatos hatást gyakorolnak az élete további irányvonalára.
A Visszatérés más kaliberű történet, mint a szerző korábbi művei. Erre hamar rá fog döbbeni az olvasó. Nemcsak a téma, hanem a karakterek végett is. A szereplők által szerzett tapasztalatok teljesen más szinten mozognak, mint bármely más könyvének partnerei esetén, s mivel még csak most lépnek ki a nagybetűs életbe, bennük van még az a fiatalos hév, ami idővel mindenkiben szelídül. Tehát nem tapasztalatlanok, de még messze a tanulási folyamat vége, amelyet ebben a korban képtelenség felismerni. Ha eztképesek vagyunk szem előtt tartani, akkor a rengeteg behozott konfliktushelyzet már sokkal elfogadhatóbbá válik. Merthogy abból rengeteg van. Ambre védekezésként egy szúrós páncélt vett magára, s minden reakcióra a támadásban látja a választ. Eleinte úgy néz ki, hogy Tim karaktere hozza el számára a megváltást, s az ő identitása végett a regény a fejlődési folyamatra tud fókuszálni, a romantikus szál kidomborítása nélkül, ám idővel megváltozik a helyzet, kibillen egyensúlyi helyzetéből, hogy egy újabb katasztrófába torkolljon.
Lehetséges, hogy én magam nem voltam kellőképp nyitott ehhez a történethez, de számomra ez a mennyiségű agresszió és önpusztító hajlam, ami mindegyik karakterben jelen van, már átcsapott a tetőfokon. Amennyire szimpatikus volt eleinte Tim, a végére pont annyira ellenszenveztem vele. Hamis volt a látvány, hogy segít Ambret felemelni és visszavezetni önmagához. A saját elveit is meghazudtolta az általa dédelgetett sérelmek végett. Kicsit úgy éreztem, hogy az általam tisztának és szerethetőnek vélt esélyeket is a szerző bemocskolja, hogy ezen regényével pont a megbotránkoztatás a célja. Vannak benne olyan értékek, amelyeket magammal tudok vinni, így magát az olvasást nem bántam meg, de szerintem közelébe sem ér a szerző korábbi műveinek.

Sokunkkal egyetemben, engem is mindig érdekelt, hogy mi zajlik le azon emberek fejében, akik mások életét kioltják. Mi lehet az indíték, hogyan tudja kivitelezni a tervét és ezt követően milyen gondolatok fordulnak meg benne, ami miatt erre az útra lép. Úgy tartom, hogy ez az érdeklődés egyáltalán nem beteges, sőt, inkább egészséges, hiszen pont azért akarja az ember megérteni, mert egyszerűen a számára felfoghatatlan, hogy létezik bármilyen indok vagy állapot, amely a végzetes tetthez vezet. Mert meg lehet érteni egy cselekmény ok-okozati összefüggését annak ellenére is, hogy nem tartjuk elfogadhatónak.
Truman Capote az 1959. november 15-én, Kansas állambeli Holcomb városában megtörtént gyilkosságot mutatja be teljes valójában a Hidegvérrel című könyvében. Saját elmondása alapján ez a kötet nem dokumentumkönyv, hanem tényregény, mivel hozzáköltés nélkül, a valódi adatokra, beszámolókra és interjúkra alapozva alkotott olvasmányos formában. S ennek tudatában forgatva, ez a könyv valóban beeszi magát az ember bőre alá. Bevonja az olvasót, megragadja a figyelmét és borzongatja a tudatát; mert hiába tudjuk, ki ebben a sztoriban a jó és a rossz, mégis az elkövetővel felmerül valamely szintű rokonszenv, ha akarja, ha nem.
A könyv felépítése lineáris. Néhány előremutató mondatot leszámítva a cselekményvezetés egyenesen előre mutat, nem kalandozik el, nem ragad ki az eseménysorból bizonyos pillanatokat, hogy azokat nagyító alatt megvizsgálva akaratlanul is elnyomjon más részeket. Valóban puszta tényközlés az egész. A szerző elsőnek bemutatja a családot és annak környezetét, amely által megteremti az olvasó az áldozatok között a kapcsolatot. Láthatjuk, hogy valóban jó emberek voltak, így az áldozathibáztatás lehetőségét már az első perctől kezdve kizárja. Ezzel párhuzamosan bemutatásra kerül a két elkövető is, majd a tragikus éjszakát követő felfedezés és végül az ügyfelderítés folyamatban. Ez utóbbiban kerül teljes körűen kifejtésre, hogy mi történt pontosan a ház falain belül november 15 éjszakáján, hogyan veszítette életét négy ember. A tényfeltárást követően pedig megtörténik a büntetőjogi végrehajtás; ám ezen esetben is látható, mennyire lassan őrölnek a bürokratikus kerekek, hiszen a kiszabott büntetés közel sem azonnali.
A hossza ellenére abszolút nem mondható e könyvre, hogy túlírt lenne. A szerző alaposan és részletesen vizsgálta meg a fő eseményt, valamint annak előzményeit és a tettet követő reakciókat. Nem csak magára a tragédiára fókuszált, hanem kiterjesztette azt a környezetre is, hogy a teljes képet át tudja adni. A leírás végtelenül olvasmányos, könnyen befogadható és mindvégig tényszerű. A szerző belső érzései nem jelennek meg a lapokon annak ellenére sem, hogy a történet résztvevői aktívan felszínre juttatják a bennük zajló folyamatokat. Megérinti az olvasót, de nem vonja bele a történetébe, mindvégig megmaradhat a külső megfigyelő szerepében, amely miatt nem válik túlzottan terhelővé a leírt tartalom. Irodalmi szempontból nagy tudatossággal átadott történet, s erre értve lehet azt mondani, hogy jó és kielégítő olvasmány. Nem hiába élte meg immáron a tizedik kiadást - s nagy összeggel mernék rá fogadni, hogy ez sem az utolsó alkalom volt. Vannak olyan könyvek, amiknek kortalanul is helye van a piacon. Ez pontosan az.